Saját szemétdombon kukorékolva

Gyakorlatilag december eleje óta, mióta ismét munkába álltam, azt veszem észre, hogy a háztartás otthon fut előlem, én meg loholok utána. Házi futóversenyünket általában a kosz nyeri, méghozzá fejhosszal.

Nem vagyok egy rend- és tisztaságmániásnak mondható fehérnép, de az azért elmondható rólam, hogy a dzsuvát és a káoszt sem tűröm jól sokáig. Csak hát több, mint 6 évig voltam otthon a kölkökkel, hozzászoktam, hogy naponta rendszerezzek utánuk. Bár a portörlés a mumusom, azzal a világból ki lehetne kergetni, a porszívózást sosem hanyagoltam, mert böki a látószervemet, ha a szőnyeg vagy a padló koszos.

Nnnna! Most megtanultam szemet hunyni még a szöszös szőnyeg, morzsás konyha, macskaszőrpamacsok és porcicák bokáig gázolása fölött IS. A rendetlenségről már nem is szólva. Néha persze elgurul a gyógyszerem és előszedem a magas C-met, hogyaszongya: „Mostazonnaltessékrögtönrendetpakolnimindaháromnakmertakukábadobomazösszesjátékotaminincsahelyénfélpercenbelül!”. Ilyenkor gyermekeim sokat sejtetően pillognak egymásra és csak gondolati úton társalognak, de tök világosan arról, hogy anyára megen rájött az öt perc, mostantól szőnyeg alatt közlekedünk és kitérünk az útjából, majd lehiggad…

Szóval muszáj észrevennem, hogy nem én vagyok a lakásért, hanem igazából a lakás van miértünk. Nem állíthatok élére benne mindent, nem csinálhatok vitrint belőle, mert az nem lenne életszerű, ha beleveszem a számításaimba 3 kiskorú gyermekemet, akiket nem ragaszthatok le a fenekükre elalvásig, nem beszélve Misháról, a házikedvenc félszibériairól, aki, mint köztudott úgy vedlik, mintha puskával  köteleznék erre, pedig hol van még a tavasz kérem szépen?!

Nincs ezzel semmi baj, csak mondom, tanulnom kell még lazábban elviselni a rend és tisztaság hiányát. Persze nem panaszkodásképpen mondom mindezt, hisz ÉN akartam újra dolgozni, szeretem és nagyon jól is érzem magam ebben az új felállásban, csak hát fel kell adni néhány elvet, mert egyszerűen képtelenség mindenhol 100%-ot teljesíteni. Persze tudom, hogy vannak, akiknek ez csont nélkül sikerül…

NEM vagyok mártír, hogy feláldozzam magam a család oltárán. Még munkába állásom első napjaiban megtettem, hogy végigmelóztam a napot, hazafelé vásároltam, elmentem az oviba a csimotákért, hazapereputtyoltunk, majd nekiálltam mosni, rendcsinálni, gyereket nevelni és káposztás tésztát főzni, vacsoráztatni, fürdetni, másnapi cuccost összekészíteni. Estére összeesni sem volt erőm, nemhogy egyetlen értelmes mondatot kinyögni.

Ilyenkor van az, hogy az ember ül a tv előtt, várja az időjárás jelentést, hogy utána elmehessen aludni. Majd azon kapja magát, hogy az időjárás jelentésnek vége, jól kivehetően elhangzik az időjós „Aviszonlátásrája”, de egyetlen másnapi momentum sem rekedt meg a fejünkben arról, hogy miről is hadovált. Ellenben elmélázgattunk azon, hogy  a napocskás ikonok milyen édik, hogy vajh mit is jelölnek a srévizavé nyilacskák Magyarország fölött, hogy hogy lehet ilyen ótvar gusztustalan nyakkendőt felvenni és miért nem gombolja be az öltönyét a bunkója, ha egyszer állva jósolja az időjárást?!

A lakás nem takarítja ki magát, ellenben más sem csinálja meg helyettem. Így vállrándítok és nem halok bele. Mosolyogva ülök a szemétdombunkon :)

A hókotrós talány – avagy hétköznapi hőseink

Nem akarok én szidni senkit. Nem tisztem mások munkáját, munkarendjét kritizálni. Valamint előtérbe helyezném, hogy fejet hajtok mindennemű olyatén meló előtt, amit én magam nem tudnék vagy nem akarnék elvégezni és vannak olyan okos, ügyes, tehetséges, rátermett, bátor vagy éppen elvetemült emberek, akik helyettem és nekem elvégzik azt. Ilyen pl. a mentősök, orvosok, tűzoltók, rendőrök, tanárok, kukások (a teljesség igénye nélkül) munkája.

Hogy miért született a fenti monológ, nagyon egyszerű: csimotáim a mamánál voltak hétvégén elszállásolva. Vasárnap, midőn kocsikáztunk hazafelé Rózsavölgyből Gyál felé, szokatlan jelenséget tapasztaltunk. Fontos momentum, hogy az idő bár borús volt, meglehetősen száraz, bár szürke és felhős, ám csapadéknak se hírét, se hamvát nem láttuk, nyomokban sem, eltekintve a már rég lehullott, szürkére-feketére mocskolódott, út menti, olvadozó hókupacoktól.

Szóval nyargalásztunk hazafelé, s míg az Egér út végéhez értünk, 4, azaz négy darab hókotró jött velünk szembe. Jómagam nem is biztos, hogy felfigyeltem volna rájuk, ám a fiacskám, igazi férfiember lévén igencsak ki van élezve a nagyobb járgányok sikítással történő észrevételezésére (természetesen frászt hozván családunk összes többi tagjára), majd az „Úúúúúúúúúúúúúúúúúúú!” felkiáltással való nyugtázására.

A 4. hókotrós alkalmatosság elhagyása után kezdtünk furán kacsingatni egymásra életem értelmével, magyarázatot keresve arra a nem mindennapi, mi több, megmagyarázhatatlan dologra, hogy vajon hová és miért száguld eme sok munkagép most, mikor az utak gyönyörűségesen tiszták és szárazak. Az a szintén nem elhanyagolható kérdés is szöget ütött paraszti agyunkban, hogy vajon akkor hol vannak fent nevezett alkalmatosságok, midőn a tél, mint olyan, ádáz és szemtelen módon ontja magából a csapadékot: havat, havas esőt, ónos dögvészt, nyálkát, dzsuvát ésatöbbit??? Mer’ tuti bizton állíthatom, hogy a Közútkezelő minden tél elején bejelenti az összes médián keresztül trombitálva a nagyérdeműnek, hogyaszongya: „Idén felkészültünk a télre!”. Naná, a télre talán, de a HÓRA tuti nem, mert amint szállingózni kezd Holleanyó aranya, abban a szempillantásban megáll a közlekedés, bénul a forgalom, anyáz úgy autós, mint BKV-ra váró gyalogos. Aztán jön a szépítés másnap a szintén mindenre nyitott híradásokból, hogy bár az összes nyócmillió hókotró táljes gőzzel üzemelt éjjel-nappal, sőt, azon túl is, előfordult némi fennakadás itt és ott, ám amint csendesedett a havazás, a gépkocsik letaposták maguknak az utakat, a helyzet magaslatára állt mindennemű hóeltakarítás. Nakösszépen.

Persze még nincs vége a sztorinak, hisz a Lágymányosi hídig (bocs, az már Rákóczi híd vagy mi a szösz, kicsit le vagyok maradva, mint anno tesi órán az 5000 méteres terepfutásnál…) még 2 hókotró dzsalt el velünk szembe. Gyermekeim ekkora már az eksztázisos állapotot ütötték meg hátul, direkte kistányér szemekkel sasolva az utat, ki látja meg a következőt? Nem kellett sokáig várnunk, mikor újabb, majd újabb járgány döcögött velünk szembe. Ekkor már visítottunk a röhögéstől és könnyünket törölgetve azon kezdtünk versenyezni, melyikünk tudja a legfrappánsabb okokat kitalálni erre a nagy össznépi banzájra.

Férjem elég silány ötlettel állt elő, mármint hogy elősóznak az urak, felkészülve az eljövendő zimankóra, jégre, hóra. Az oldalam is belefájdult a nevetésbe. Felkészülnek. Előre… Pfffff.

Szerintem is nagyon egyszerű okok miatt a sietség: Józsinak megszületett az ötödik fia és hirtelenjében megünneplik a kollégákkal egy kis szedett-vedett kolbászos, szalonnás, zsírosdeszkás, hagymás, pálinkás partin.

Vagy – hogy ne bántsam őket nagyon: továbbképzést tartanak hókotrásból-sózásból.

Vagy gyakorlatoznak.

Vagy! A hegyen már havazik erősen, odarendelték az összes elérhető állományt.

Vagy, mivel kb. percenként jött velünk szembe egy-egy, szintidőt akarnak javítani, ezért, mint a Dakar-ralin, stopperrel, bizonyos időközönként startoltatták a narancssárga versenyzőket.

Számtalan hasonlóan szép gondolat közepette értünk haza. Azóta sem kaptunk választ nyitott kérdéseinkre, ám mindazonáltal egy igen szép és vidám vasárnap délutánt okoztak a váratlanul felbukkanó gépezetek látványával.

Arra viszont nagy összegű fogadásokat mernék kötni, hogy havazás esetén nemhogy fele ennyit, de szám szerint egyet sem látnánk. Talán árt a hókotró kasznijának az a sok hó…

A majdnem elszőkézett állásinterjú, harangszóra

Egy jelentéktelennek induló, álmos, szürke hétköznapon az én Szabóka barátnőm jelezte felém, üstöllést hívjam ezt meg ezt a számot, ezt és ezt keressem, mert ebben az iskolában iskolatitkárt keresnek. Nem mondhatnám, hogy a pulzusom nagyon megemelkedett volna, az esélytelenek nyugalmával emeltem fel a telefont, hisz hónapokig tartó álláskeresésem alatt a milliónyi kiküldött önéletrajzra még csak nemleges választ sem kaptam.

A telefon túlvégén egy nagyon szimpatikus férfi hang arra kért, küldjem el az önéletrajzomat az általa lediktált e-mail címre. Na itt jön képbe országos szőkeségem, mert a fejemben csilingelő vészharangok ellenére sem foglalkoztam vele, hogy a kapott e-mail címben szereplő iskola neve hótt nem egyezik a barátnőm által emlegetett iskoláéval. Huss, suhant az önéletrajzom máris és a levelező rendszer becsukása után gyakorlatilag meg is feledkeztem az egészről egy teljes napig.

Másnap, mikor megnyitottam az e-maileket és szöszölgettem a sok reklám között, ismerős feladóra tévedt a szemem. Borítékolni tudtam volna egy „Köszönjük, de az állást már betöltöttük”-et, mielőtt megnyitottam volna a levelet. Épp ezért olvastam majd’ lefordulva a székről, lélegzetvisszafojtva, hogy állásinterjúra hívnak benne…

Először is levegőért kapkodtam, majd mikor némi oxigént sikeredett reszketeg tüdeimbe préselni, telefon és billentyűzet után nyúltam és az összes elérhető ismerősömnek elújságoltam a nagy hírt.

Aztán kezdett letisztulni az agyam és remegni úgy a gyomrom, mint a lábam, kezem. Citerázásom közben azon agyaltam: 1. mit fogok felvenni? (ez, mivel nőből vagyok, vagy mi, nagyon is sarkalatos pontja volt mélázgatásomnak), 2. hova kell menni és hogyan???

Nagy ijedtségemben persze megint nem gondoltam át semmit elég részletesen, bár akkor szentül meg voltam győződve arról, hogy most nem fog ki rajtam semmi és senki, felkészülten, pontosan, rendesen fogok megérkezni a találkozóra.

Eljött a nagy nap. Kellő időben kocsira pattantam. Úgy lábdoboltam a pedálokon, hogy a legelvetemültebb rock együttes dobosa besárgult volna az irigységtől. A szívem a torkomban dobogott ezerrel, tenyerem izzadt a kormányon, hol rázott a hideg, hol vert a víz, míg a célállomásra értem, gyakorlatilag az ájulás szélén voltam, örültem, hogy a sebességeket megtaláltam… elvétve. Az útvonal egyszerűségét mutatja, hogy még anciságom is odatalált, GPS igénybevétele nélkül! Háromszoros hurrá! Mi több! Parkoló helyet is találtam, méghozzá könnyedén! Ász voltam, királylány, ügyike, zseni és még sorolhatnám. Borzasztóan elégedett voltam magammal.

Mivel még volt negyed órám, komótosan kifújtam magam a kocsiban, felhívtam életem miértjét, hogy legalább ő ne idegeskedjen miattam tovább, meghallgattam néhány világslágert a rádióban, majd mikor némiképpen rendszeresebbé vált a szívritmusom, nagy levegőt véve beléptem a suliba.

Mivel benne jártunk már a délutánban, csak pár gyerek lézengett ráérősen a folyosón, egy asztalnál pedig két érettebb, gömbölyded hölgy beszélgetett, láthatóan tudomást sem véve arról, hogy beléptem és várok valamire… valakire… jó szerencsére, hogy esetleg vetnek rám egy pillantást.

Egy kis várakozás után feladtam velem született udvariasságomat és mondat közepén egy kétezer wattos mosolyt küldtem mindkettőjük felé és nagyon határozottan közbevágtam. A két hölgy úgy mért végig, mintha legyilkoltam volna három iskola teljes gyerekseregletét a tanári karral együtt. Szándékosan elsiklottam megsemmisítő pillantásuk felett, elregéltem, mi ügyben jöttem, szó szerint, hogy az igazgatói irodát keresem, mert állásinterjúra jöttem. Egyik hölgy picit részletesebben mért végig röntgensugárzású szemeivel és kissé félrebiccentette a fejét: „Milyen állásinterjúra?” – kérdezte parányit kötözködő stílusban, felemelt varjú hangon. Ekkor kezdett szólni bennem egy vészharang, bár még elég halkan.

„Iskolatitkári állásra.”- feleltem egy háromezer wattos mosollyal a képemen. A kérdező hölgy itt kissé elsápadt, mondhatni szürkéből zöldbe színjátszotta magát, majd jól láthatóan megkapaszkodott az asztal sarkában. Itt már erősebben szóltak a fejemben a harangok, de nem értettem, hol hibázhattam el.

Pár pillanat múlva megerősítette a szívét és kihúzva magát közölte, hogy ki van csukva, hogy ők iskolatitkárt keresnének, mert ebben az iskolában ez a poszt foglalt. Mégpedig szerény személye által.

Most rajtam volt a sor, hogy azt érezzem, kihúzták a lábam alól a szőnyeget. A vészharangok már úgy dübörögtek a fejemben, mint egy elefántcsorda, az agyam ezerrel pörgött. Az igazgató nevét véletlenül megjegyeztem, gondoltam megosztom a hölggyel. Csodák csodájára nénink arca egy csapásra felderült, mint vihar után, ha madárcsicsergéssel tarkítva derül ki az ég. A nyelve is feloldódott azonnal, mosolyogva irányított kézzel-lábbal a helyes útvonalra: az egy utcányira lévő MÁSIK általános iskolába. Egymás szavába vágva próbált a két hölgy eligazítani, kicsit kacarászva a nagy ijedelmükön, mint két csitri, matek óra előtt. Porba tiport önérzetem utolsó morzsáival megtűzdelt fogcsikorgató mosolygással pillogtam rájuk.

Utóbbi mozzanatok már csak felületesen jutottak el a tudatomig, agyam ezerrel pörgött, számolta a méreg drága elvesztegetett tizedmásodperceket. Az iménti nyugodt magabiztosságom egy csapásra foszlott semmivé… Daráltam egy köszönömöt és úgy loholtam a másik suliba, hogy szabályos kondenz csík lebegett mögöttem.

Kocsonyásan reszkető végtagokkal nyitottam a nehéz kaput, sírni lett volna kedvem, pedig éppen időben léptem be az épületbe. NEM KÉSTEM EL! De a csúfos kaland ott tombolt bennem, mintha az égből jött volna egy figyelmeztetés: nehogy azt higgyem, minden rendben van, töröljem le a képemről az önelégült vigyort, kapjam össze magam és kellő alázattal álljak az előttem lévő feladathoz.

Az interjú remekül sikerült, bár fal fehér voltam és csapzott, ennek ellenére igen-igen összeszedett. Felvettek. De megint tanultam valamit: a vészcsengőkre időben figyelni kell, mert azok nem véletlenül csilingelnek harangjátékot az ember fejében. Na meg persze óvatosan a kérdezősködéssel, hisz frászt hozhatunk bárkire pillanatok alatt. Na meg a körültekintés… Mielőtt vállat rándítanánk egy eltérő néven az e-mail címben, NE higgyük, hogy az csak a véletlen műve lehet. Jó kis lecke volt…

A nagy trakta - avagy hűtőszekrényes katasztrófák az ünnepek alatt

Az ünnepek jöttek, mentek és legyőztek minket. Fogadalmak ide vagy oda, alakra vigyázás karácsony és szilveszter között (és valljuk be, előtt és után) nem az én műfajom. Ámbátor szilveszterre oly módon készült ki a gyomrom, hogy mostanra szinte megváltás egy kis főzelék ebédre, üres fél szelet vajas deszka vacsorára.

Nem tudom, ki hogyan van ezzel az állandó, kötelező zabálással így az ünnepekkor. Én minden évben megfogadom, idén nem hagyom, hogy magával ragadjon az a bizonyos fogaskerék. Általában szentestéig bírom is: egy kis halászlé (szigorúan friss, illatos, ropogós kenyérrel!) meg némi rántott hal, krumpli salátával kinek is okozhatna bármi bajt…

Ez önmagában nem is hangzik nagyon veszélyesen, üsse kavics, a kenyér kivételével nagy nehezen még diétás menünek is betuszkolnám, a hal színtiszta egészség (pláne bundában – csak hogy ne fázzék abban a nagy hideg télben -, és bő olajban ropogós arany-barnára kisütve…). Ha szemet hunyunk a felmerülő buktatókon, semmi rosszat nem találhatunk benne, ádáz szálkáktól eltekintve.

Persze már egészen más a leányzó fekvése, ha közöljük, hogy reggelire agyonporcukrozott mákos bájglit fogyasztottunk, nem egy karikányit, tejecskével. Főzés közben le-lecsúszott egy-egy unaloműző szaloncukorka, ebéd után, fojtásnak még pár karikácska bejgli…

Persze nincs megállás karácsony más- és harmadnapján sem. A kötelező trakta végtelen történetté áll össze az ember gyomrában, hogy néha már levegőért sikít minden belső szervünk, esdeklőn rimánkodva némi pár órás pihenőért… hiába.

Mer’ a nagyit ki merné megsérteni azzal, hogy a töltött csirkecombból csak módjával falatozik („Hát nem ízlik a főztöm, hogy csak így turkálod???”), hogy a töltött káposztát meg sem kóstolja (bár az itthon is van, egy közepes méretű hadseregnyire való), hogy a kocsonya érintetlenül marad a nyakán, pedig PONT miattunk csinálta, a tortáját meg sem kóstoltuk, a linzerről, mézeskalácsról, BEJGLIRŐL már nem is szólva…

27-ére életem drágája eljutott arra a pontra, hogy pocakját simogatva azt nyöszörögte elkeseredetten, már csak akkor nyitja ki a hűtőt, ha valóban éhes lesz. Aztán fél óra múlva egy hűtőszekrény mélyéről dörmögő hang afelől érdeklődött, hogy a maradékokkal meg mifene lesz, ő aztán nem dob ki semmit, inkább feláldozza magát az ételek oltárán. És lőn.

 

Ennek örömére legurítottam még pár szelet bejglit...

A pontot az i-re a szilveszter hozta el idén. Úgy esett, hogy anyósom lakában töltöttük a szilveszteri buli utáni pihikét, míg anyós a mi otthonunkban vigyázott csintalan csimotáinkra.

Drága jó mama felkészült rá, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt, míg nála regenerálódunk a szilveszteri hepajból: hűtőjét megtöltötte a már megtöltött káposztával, lencselevessel, felvágottakkal. Így esett, hogy az újév első napján, átbulizott gyomromat előre felkészítettem a lencseleves általam igen-igen kedvelt ízeire. Gondolok itt a répás, lencsés, hagymás rántásos, babérleveles, mustáros, leheletnyit ecetes-cukros ízekre. Amit kaptam ehelyett, hát kissé sírásra görbítette a számat: Mivel mama epéje a hagymát nem bírja, így egy – szerintem! – nem csak hagyma, de rántás nélküli, rettentő híg, répa-mentes, íze se- bűze se levest kaptam, televagdalva – állítólag! – füstölt tarjával (a hús szigorúan füstölt íz mentes, ámde annál inkább mócsingokkal teli, ehetetlen valami).

 

A velem született tapintat vezérelt csak, hogy leküzdjem drága férjem által elém tálalt adagnak legalább a felét. Persze a gyomrom igen-igen korgott még, ezért hát felfedező túrát tettünk anyósom hűtőjében. Találtunk is egy dobozt, félig zsírral. Gondoltam, ez jó lesz, megkenek egy kenyérkét vele, elleszek estig. Aham. A doboz tetejét levéve lélegzetvisszafojtva lestünk az edény mélyére. Férjecském beleszagolt, forgatta, nézegette, jómagam sem tettem másként. Aztán a doboztetőre tévedt szemem sötétzöld pöttyöket fedezett fel azon. Észrevételemet halk sikkantással nyugtáztam. Életem párája orra alatt nyomdafestéket nem tűrő zsolozsmával emelte égnek a tekintetét.

 

A zsírból nem kértünk, köszöntük. Részemről a további étvágyam is elinalt, úgy jövő szilveszterig. Tibim pár perc higgadás után közölte csak, hogy szentül meg volt győződve róla, hogy a zsírban fellelhető zöld pöttyök csakis rozmaringtól származhatnak. Bólintottam: Nagy eséllyel rozmaringosodik meg bármi a hűtőben, ha elég ideig tároljuk ott J

 

Mindenkinek nagyon boldog új évet és kevesebb hűtőszekrényes katasztrófát idénre!

 

 

 

Mézeskalács herce-hurca

Az egész ott kezdődött, hogy tavaly, karácsony közeledtével eldöntöttem, ha törik, ha szakad, mézeskalácsot fogok sütni. Családom pechjére se nem törött, se nem szakadt, így hát nekilendültem, pont ahogy szoktam: teljes odaadással, szívvel, lélekkel, hévvel, busszal, villamossal…

Gyakorlatlanságomnak és/vagy szőkeségemnek tudhattuk be azt az el nem hanyagolható tényállást, hogy seperc alatt alakítottam át konyhánkat, étkezőnket és gyakorlatilag a fél nappalit mézeskalács gyárrá, ugyanis recepthez nem szokott szemeim bár látták, hogy a hozzávalóknál a liszt mennyiségét 1, azaz egy kilogrammban határozták meg, ám ezt az adatot abszolút elhanyagolható információnak ítéltem meg. Ebből adódik, hogy sütemény hegyeket voltam kénytelen készíteni, hisz a már begyúrt tésztát, benne az arany árával vetekedő hihetetlen mennyiségű mézzel, már nem volt szívem kihajítani. Gondoltam, elajándékozni is remek lesz, ha már nem győzzük enni.

Márpedig a gyerekek nagyon is szerették. Ebből következik, hogy idén már célirányosan kotortam elő a tavalyi receptet, jottányit sem óhajtván változtatni sem a hozzávalókon, sem a mennyiségeken, ellenben már jól felkészülve arra, hogy néhány órára manufaktúrává változtassam át otthonunk nagy részét.

Igen ám, csak épp azzal nem számoltam, hogy egy nagyon komoly hozzávaló beszerzése kifog rajtunk.

A dolog ott indult, hogy vasárnap, mivel a gyerekek a mamánál voltak, nyakunkba vettük a világot apával, hogy beszerezzük a még Jézuska listájáról lemaradt beszerezni valókat. Jól felkötöttük előre a kellő ruhadarabjainkat, mert lelki szemeimmel már láttam, hogy mire számíthatunk a boltokban: jóra biztosan nem. A karácsony szelleme az emberekben az ünnep közeledtével valahogy mindinkább elővarázsolja a klasszikus értelemben vett állatot.

Sajnos nem csalódtunk. A polcokon összevisszaság, a padlókon csomagoló papír darabkák, félig megevett joghurt a cipőosztályon a mamuszok között, sonka a réteslisztek polcán, káosz és fejetlenség. Mindenki vásárol. Tök mindegy mit, mennyit, mennyiért. Tiporják egymást, lökdösődnek, káromkodnak. A karácsonyi idill a lelkemből egyetlen sóhajtással szállt el belőlem.

Szerencsére fentiek ellenére nagyon jól haladtunk. Sikeresen elugráltunk az előttünk tobzódó, őrült módjára harácsoló népség elől és ép eszünket megőrizve örültünk a listán minden beszerzett dolognak.

Ám a lista alján még ott volt az a bizonyos mézeskalács fűszerkeverék, ami nélkül valljuk be, nem mézes a mézes…

Amikor a harmadik boltban is csak a hűlt helyét találtuk a polcon, kezdett körvonalazódni bennem, hogy a feladat nem is oly könnyű. A negyedik boltnál épp zárásra értünk a bejárathoz. Könnyen észrevettük, hogy már nemkívánatos vásárlók vagyunk, hisz gyönyörűen koppantunk az elvileg automatán nyíló ajtón. Értetlenül bámultunk egymásra életem párájával és vonogattuk vállunkat felváltva. Férjem volt az, aki elsőnek megfejtette a kódolt üzenetet, rápillantván órájára, majd az üvegre bökve, ahol a nyitvatartási időt tüntették fel jól láthatóan. Összesen kb. 12 másodperccel csúsztunk le.

Ez a méreg, nem a bakfitty, gondoltam magamban, majd már-már feladtam, ám drágaságom még tartotta bennem a lelket. Egészen a következő boltig, ahol – bár a nyitvatartási időben mentünk -, ismét csak egy „márelfogyottésnemisjönkarácsonyig”-gal lettünk gazdagabbak.

Ezt hallván nagyjából össze is omlottam. Elfáradtam. Nem hittem, hogy éppen egy nyavalyás fűszer miatt kell az ötvenedik boltba is berontanunk és mérgezett egér módjára hajkurászni. Bosszús voltam, csalódott és mérges: Az egész világ mézeskalácsot süt?????! Nélkülem?????!

Miután lehiggadtam, azért egy dolog letisztult bennem. Megérkeztünk a következő áruházláncba, ám míg parkoltunk, közöltem, hogy ha itt nem kapunk, azt égi jelnek veszem, ergo nem sütök mézeskalácsot idén.

Kaptunk.

A polcpakoló srác azért elregélte, kéretlenül is, hogy idén úgy viszik ezt a cuccot, mintha magától megsütné a kalácsot, amint a tésztába kerül, tehát érezzük magunkat bátran kivételezetteknek, szerencsésnek és megtisztelve, amiért birtokolhatjuk.

A kalács nagyon finom lett. Ja, és ha valaki keresné, felvásároltam az egész készletet. A jövő évit is. Na nehogy már a Riska fejje meg a gazdasszonyt J

Fittness-wellness-jó lesz* – avagy kikapcsolódás felső fokon

 

Ránk fért már némi lazítás, így beneveztünk egy wellness hétvégére kettecskén életem miértjével. Igaz, a hétvégéből hétfő-kedd-szerda lett, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Úti célunk Martfű volt, bíztunk a termál víz jótékony erejében… Bár maga a tény, hogy csemetéink nyüzsgését mellőzhetjük pár napig, garantált egy üdítő pihenést.

Megérkezésünk után gondoltuk, feltérképezzük, hogy este hová mehetnénk kicsit kikapcsolódni. Martfű, bár egy nagyon kedves kis hely, nem mondhatni, hogy tolonganának benne a nevezetességek és a szórakozó helyek. Összesen három sörözőt fedeztünk fel. Gondoltuk, hátha akad odabent darts, esetleg bowling… Betértünk az egyik helyre, nyilvánvalóan a helyi késdobálóba tévedtünk. Ittunk egy (amúgy rettentően finom!) capuccinot, elheherésztünk a kifogástalanul kedves, nagyon közvetlen és figyelmes pultos lánnyal, játszottunk egyet a flipperen, majd távoztunk.

Néhány száz méterrel távolabb betértünk a következő sörözőbe. A pultnál egy állatira rémült képű fiatalember ült, akinek szerintem még most is meggyőződése, hogy NAV és/vagy ÁNTSZ ellenőrök lehettünk. Ugyan ki más térne be hozzájuk egy napfényes novemberi kedden két kólára? Életem értelme mosolyogva kérte a két itókát. Pultosunk kissé bizonytalanul közölte, hogy rendben, de ő csak és kizárólag „KIÖNTŐS” kólával tud szolgálni. Tibim: „Micsodával?”. „Kiöntős kólával!”- vágta rá a pult mögül kistányérnyi szemekkel a srác. Uram krákogott, majd megnyugtatta a személyzetet, hogy másra sem vágyunk. 270 Ft-ot fizettünk 2x3dl Pepsi kóláért, amit egy már előzőleg felbontott 2 literes flakonból szervírozott elénk remegő kezű emberünk, szénsav még hírmondóban sem volt benne, ám mindegy is, a lényeg, hogy ártson. Utólag hálát adtam a sorsnak, hogy legalább azt nem kérdezte meg, hogy szőke vagy barna kólát kérünk-e, mert azt már holtbiztos, hogy nem álltam volna meg nyihogás nélkül.

Egyetlen dolgon tudtunk spórolni ott tartózkodásunk alatt, hogy drága jó férjemet idézzem: az úszósapkán. Ugyanis az úszómedence használatához előírás volt az úszósapka is. Aki ismeri életem páráját, az tudja, mily rengeteg hajjal rendelkezik, főleg, mivel épp indulásunk előtt nyiratkozott. Első nap még vacillált, a medence partról szemlélte, amint rovom a hosszokat. Én felajánlottam, hogy kölcsönadom Bogi jujjrózsaszín sapiját, melyet jómagam viseltem, biztosítva őt arról, hogy csak egyetlen képet csinálok róla az utókornak és a fészbúknak, ám karakánul elutasította. Második napon úgy terveztük, benevezünk egy úszósapi vásárlásra, hogy drágaságom is élvezhesse mellettem a hosszokat. Ám mivel a nagyon kedves uszodás néni majdnem röhögő görcsöt kapott, hallván, hogy édesem magának akar gumi fejfedőt vásárolni, azt javasolta, mielőtt 400 Ft-os költségekbe vernénk magunkat, előbb tudakoljuk meg az úszómestertől, valóban szükség van-e ilyetén beruházásokra.

Átcaplattunk hát az uszodába, immár köntösben, fürdőruciban pompázva, majd teljes mellszélességgel kiálltunk úszómesterünk elé. Emberünk egy nagyon jó kedélyű, bajszos 60-as bácsi biztosított afelől, hogy eltekint attól, hogy Tibim satyekot húzzon. „Ellenben – bökött mutatóujjával férjem mellén szétnyíló köntösre, s az így kibuggyanó, kissé őszes, ám annál bujább, már-már zsabó-szerű mellszőrzetére -, egy búvárruhát beszerezhetett volna.”

Mosolyogtunk még kicsit azon, hogy az idő múlásával a pasiknak már-már a talpuk is szőrösebb a fejük tetejénél, aztán medence felügyelőnk felhívta figyelmünket a sókamrára, mely igen egészséges felüdülés mindenkinek. Mondtam, még alszunk rá egyet a vízben. Rezzenéstelen arccal válaszolta: „Nyugodtan, hölgyem! Este 8-kor úgyis minden nap összeszedjük a medence alján kóborló vendégeket.”.

Persze a sókamra szöget ütött drágaságom fejébe. Nem is sokat tétovázott, úsztunk fejenként 20 hosszt (ezt úgy mondom, mintha minden nap csinálnám – szóval a nyelvemet utána simán körbe tudtam volna tekerni a derekamon), majd átültünk a termál medence finom melegébe. Mielőtt nagyon eltunnyadtam volna, drágám felpattant és közölte, most kipróbáljuk azt a sóbarlangot. Kicsit még kérettem magam, sok kedvem nem volt hozzá, de annyira rágta a fülemet, hogy könnyebb volt igent mondani.

Nagy forgalom nem volt, mi ketten élvezhettük a barlangnak kinevezett szoba örömeit, úgyis mint sót a talpunk alatt, sót a falon és egy csobogó folyamatos csobogását, valamint a 20-22 fokos hőmérsékletet. Nem is lett volna ezzel baj, ha 1. Nem vizes fürdőruhában és vizes fürdőköpenyben vagyunk, vizes hajjal, 2. Nem kellett volna folyamatosan pisilnem a csobogótól.

Helyet foglaltunk a nagyon kellemes pihenőszékeken, megállapítottuk, hogy némi nyugibogyós zene elkelne, meg pár fokocskával melegebb hőmérséklet. Majd megtudakoltam, mégis hány percre szól a belépő. Majdnem hanyatt estem, mikor kiderült, hogy 50 percig élvezhetjük a só általi egészséges belégzéseket. Életem leghosszabb 40 percét éltem át. Tovább ugyanis nem bírtam. Kockára fagyva botorkáltam ki, amikor épp szembejött velem a wellness részleg kislánykája. Kicsit recsegtek arcomon a jégcsapok, mikor visszamosolyogtam rá, majd ellentmondást nem tűrően haladtam el mellette egészen a női mosdóig. Soha olyan jól még nem esett pisilni és még jobban esett utána a meleg jakuzziban való ücsörgés.

A hátralévő időben ingajáratot folytattunk a szauna és a zuhany között. Tisztára elfáradtunk…

Összegzésül: Martfű egy nagyon jó hely. Az emberek mosolygósak, kedvesek és valahogy lassabbak, mint itthon. Marha nehéz volt átállni a sebességükre, de nagyon megérte. Hazafelé már úgy vánszorogtunk, mint valami lábatört csiga. Maradtam volna még.

 

(* Marcsi után szabadon :) )

 

Ho-ho-ho! - Vagy inkább HŐ!

 

Szokásomhoz híven a postaládánkba (még megvan!) bedobált reklámújságokat lapozgattam, nagy sóhajjal hátradőlve, miszerint: „Megnézzük, most mit NEM veszünk.”.

Az ünnepek közeledtével egyre jobban kristályosodik előttem, hogy vásárlók és eladók gyógyszere nagyjából mindig ugyanakkor gurul el jó messzire. November derekán már szinte bármi fellelhető a boltokban, amire hóttttt semmi szüksége az embernek, de karácsonyos, Télapós, angyalkás, fenyőfás, rénszarvasos, tehát KELL! Ergo bármit, amit ünnepibe öltöztetnek a jó kereskedők, azt el lehet adni, legyen az akármekkora nagy marhaság.

Ma azon akadtam ki, mikor az egyik lapban felfedeztem egy tulipiros, Télapó mintás férfi alsónadrágot a fecskébbik fajtából. Megképlett ködbe burkolódzó szemeim előtt, amint drága jó szívem csücske áll a hálószobánk ajtajában, szexin az ajtófélfához simulva, huncut mosollyal a szája sarkában, sokat sejtetően emelgetve az egyik szemöldökét, mindösszesen a fent emlegetett jujjpiros alsóneműben pompázva. Azt hiszem, törölhetnénk az aznap esti bujálkodást, mert jobb esetben is rohamkocsit kéne hívni hozzám, nehogy megszakadjak a vihogástól.

Persze amint közeleg a karácsony, bevásárolni a gyerekekkel már szinte lehetetlen. Egyedül is felér egy túlélő kalanddal, kerülgetni a sok akciós holmi között vájkáló népeket, akik úgy özönlik el a multikat, mintha minimum a 3. világháború közelegne éhínséggel. De kölkökkel együtt…! Pfff…

Kezdjük ott, hogy már a bejáratnál tele van minden a Télapós csokikkal, csomagocskákkal. A gyerek nem hülye, tehát kérdez: „Anya, az hogy lehet, hogy a Télapó hozza az ajándékot itt meg meg lehet venni???”. Persze anya sem hülye, szépen elmagyarázza, hogy a Télapó is itt veszi a cuccost, csak biztos éjszaka, hogy ne találkozzunk vele. Ha tovább érdeklődne a kiskorú, hát befogjuk a száját egy kiflivel, ha ez sem használ, marad az „Aki kiváncsi, hamar nem hoz neki ajándékot a Mikulás!”.

A hangszórókból egyre ádázabbul szól a lásztkrisztmösz – vagy csak az én füleim reagálnak egyre érzékenyebben a karácsonyi nótákra.

Amikkel önmagukban nem lenne semmi baj, mondjuk otthon, egy gőzölgő forró csokival a kézben, pihe-puha takarók és párnák társaságában hallgatni, miközben a kivilágított fenyőfán sorakozó, fényben úszó díszekben gyönyörködik az ember egy meghittebb pillanatában.

A baj ott kezdődik, hogy a karácsonyi hangulathoz nem sokban járul hozzá, ha az emberek egymást eltiporva, oldalba könyökölve, ordenáré stílusban utasítva félre a másikat igyekeznek hozzájutni az utolsó leárazott rénszarvasos kesztyűhöz - aminek már csak a fele van meg. Ekkor kicsit már fals az a karácsonyi idill, amiben a dalocskák emelnék a hangulatot.

Persze az áruházi dömpingeket mi sem bizonyítja jobban, mint az, mikor életem értelmével már együtt laktunk, de gyerekek még nem voltak, meglepett egy hatalmas csoki Mikulással. November 6-án… Mikor letörölgettem a vihogás által összekönnyezett arcomat és próbáltam visszatérni hangommal a normális síkra a vinnyogásból, még ő sértődött meg a viselkedésemen. Krákogva a fel-felbuggyanó röhögéstől elújságoltam neki, hogy a jelek szerint annyira jó gyerek voltam, hogy a Télapó egy hónappal előbb jött el hozzánk. A rököny az arcán festményre illett volna. Vállát vonogatva közölte, hogy a Metróban már árulják a csoki figurákat, totál abban a tévhitben volt, hogy novemberben jön a nagyszakállú.

Minden évben eldöntöm, idén NEM hagyom, hogy bedaráljon ez a semmihez nem hasonlítható felvásárlási mánia. Hol jobban sikerül, hol rosszabbul, de azért küzdök ám, mint bálna az akváriumban. Néha persze engem is elkap a gépszíj egy-egy szebb ünnepi szalvéta vagy csomagoló papír láttán. Így lehet az, hogy az egyik szekrényünket kinyitván dőlnek kifelé a hóemberes, csillagos, fenyőfás csomagoló anyagok. Bogi tavaly sandán nézett rám, amint igyekeztem fütyörészve visszatoloncolni a lábunk elé hullámzó, árulkodó papírokat, szalagokat, majd fene durcásan meggyanúsított: „Aha! Szóval Te vagy a Jézuska!”. Eltartott vagy fél napig, míg – szinte sértődötten elutasítva -, igyekeztem meggyőzni ennek ellenkezőjéről.