Tehát mikor pénteken este szambázok hazafelé a kocsival
esőben, sötétben, full fáradtan, ami a legkedveltebb kombinációm, imádom, ahogy
a szélvédőn csillognak az esőcseppek, visszatükrözik minden autó lámpájának
fényét, ami tök romi lenne, ha nem nehezítené az amúgy is korlátozott látásomat….
De már majdnem otthon vagyok, bekanyarodok az utcánkba, lehull rólam a hét
mázsás teher, lazítok a kormányra dermedt ujjaimon, már csak pár méter és
ráfordulok a felhajtónkra…. csak még látok egy autót magam előtt, amit nem
tudok eldönteni, hogy halad-e, vagy áll (rohadt eső! rohadt sötét!) …. asszem
nem mozog, csak parkol az út azon felén, melyen én haladok, ráadásul szemből,
de a fényszórója ég…. de hogy ég, mint egy világítótorony, hogy vakulok belé
rögvest… Miféle emberek vannak…. na jó, nem mentem neki, szépen kimanővereztem,
de hopp! …. Nézek balra, és nem hiszek a szememnek, ellopták a házunkat… A
helyén a szomszéd Ica néni háza áll és mered rám vádlón, hogy mit bámulom őt a
sötétben???
Satufék. Még egyszer balra tekintek, némileg
reményvesztetten, de Ica néni háza továbbra is duzzogva sandít felém. A miénk
meg sehol. És előrébb hiába pislogok reménykedve, ott már egy idegen ház néz
vissza rám pimaszul. Pár tizedmásodpercnyi kétségbeesés után rájövök, hogy
mikor kikerültem az útban lévő, fényszóróval vakító autót, lazán elhaladtam a
saját feljárónk előtt is. Elhaló nyüszítés szakadt fel belőlem, hogy miért nem
tud vége lenni már ennek a pénteknek?
A visszapillantó tükörbe lesek lopva, ahol néhány összezavarodott
kapucnival akad össze a tekintetem.
Ha és amennyiben igazán tökös vagyok, akár azt is eljátszom
az utcán ácsorgó szomszédaim előtt, hogy csak be akartam tolatni a kapun. De
esőben? Sötétben? Tolatva felkanyarodni? Én? Még világosban is kétszer
meggondolnám. Így szégyenszemre visszatolattam egyenesen - arra ügyeltem, hogy
az előzőekben kikerült autót most se találjam telibe -, majd, mintha mi sem
történt volna, orral a felhajtóra gurultam. Nem, nem néztem fel az értetlenül bámuló
kapucnikra, szó nélkül nyitottam a kiskaput, majd azon betérve, belülről a
nagykaput (nem akarok róla beszélni… a nagykapunk pár napja vacakol, ezért csak
belülről nyílik-csukódik).
Szerintem cseppet sem tűntem félnótásnak, aki 1. Nem talál
haza, 2. Azt hiszi, be tud állni kocsival a fél méter széles kapun, majd rájön,
hogy mégsem…
A szomszédok azóta is a térdüket csapkodják, ha meglátnak,
gondolom kellőképpen felvidítottam az esős délutánjukat. Legalább az övékét…
Legközelebb gyalog indulok útnak az esőben, hogy változatossá tegyem a vidámságuk forrását.
