Nem politizálok. Van véleményem, elkötelezettnek érzem
magam, de nem hiszem, hogy hivatott lennék bárkit győzködni, érvelni és
ellenérvelni bármi ellen és mellett, ami SZERINTEM helyes, ami nekem érték. Túl
sok olyan ismerősöm és barátom van, akiket szeretek, annak ellenére, hogy – bár
a politikát legtöbbször csak felületesen súroljuk témaként -, tudom, hogy nem
egy oldalon állunk. Őket nem akarom elveszíteni azért, mert másként látunk
dolgokat. A barátságuk és a szeretetük sokkal fontosabb számomra ennél.
Nem úgy, mint életem miértje, aki életét és vérét a hazáért…
Fent említett elveim miatt nem részletezném pártállásainkat,
a sztori anélkül is tök „izgi” (na nem egy krimi, de nem is horror –
hálistennek!), helyettesítse be bárki a saját elvárásai szerinti párttal az
általam nem megjelölt részeket.
Szóval. A reggeli rutin része, hogy apa fuvarozza az ikreket
a suliba. Pont abba az iskolába járnak, ahol a mi szavazókörzetünk van (senki
ne feledje, április 3-án szavazunk! Igen, mindenki, nincs felmentés, még a
szülészetre is visznek mozgóurnát, ha kell – saját tapasztalat, de az egy másik
blog lesz majd egyszer, sokkal viccesebb, mint ez, de nem spoilerezek tovább…).
Életem netovábbja egy reggel felfedezte, hogy az iskola
környékén is „minden oszlopon lóg egy politikus” így választások előtt – hála a
magasságosnak, legalább ilyenkor jó helyen vannak… Csakhogy! Az iskolánál ő
egyetlen általunk preferált párt politikusának a plakátját sem látja, ellenben
a másikét, kit szívből illik nemkedvelni, mindenhol ott van. Márpedig ez tömény
pszichológia! Az emberek arra szavaznak, amit látnak! Felháborodása addig
fajult, míg fel nem hívta az iskolát, hogy márpedig ő ezt így nem helyesli. Az
igazgatónő igen diplomatikusan, de kedvesen elhatárolódott a kérdéskörtől, hisz
nem az ő hatáskörébe tartozik, melyik párt, melyik oszlopra aggatja az iskola
környékén a politikusait. Jogos.
De apát nem lehetett szándékától eltántorítani, ezért addig
kutatott, keresett, nyomozott, míg el nem jutott kedvenc pártunk egyik ügyintézőjéig.
Aki nagyon segítőkész és kedves hölgy volt, bár érdemben segíteni nem tudott
azon, hogy a mi politikusunk portréja is fellógatásra kerüljön arra a nyomorult
villanyoszlopra.
Mivel az idő telt s múlt, a tetves oszlopon pedig még mindig
csak a nemkedvelt párt jelöltje vicsorgott le ránk, ezért az én hősöm
billentyűzetet ragadott és levelet faragott, most már célzottan. Ügybuzgósága
határtalan méreteket öltött, hihetetlen mennyiségű időt és energiát nem kímélve
dolgozott az ügyön, már-már mindennél fontosabbá vált, hogy a nyavalyás oszlopra
kerüljön az a pszichológiai alapokra helyezett kettécseszett plakát.
Erőfeszítései immáron meghallgattattak, és hétvége ide, vagy
oda, egy kisebb főmufti saját maga hívta fel lelkes és buzgó hívét, hogy
megbeszéljék a plakátok kihelyezésének további teendőit.
Mivel drágám nem volt rest felajánlani, hogy ha kell, ő maga
akasztja azokra a redvás oszlopokra az általunk kedvelt portrét, ezért hát ezt
a feladatot meg is kapta. Munka után hazajött az előzőekben átvett plakátokért,
létrát, gyorskötözőt vett magához és a tettek mezejére lépett.
Minden fontosat magával vitt, egyedül a személyi és a
jogosítvány maradt otthon, de hála az égnek azt egyik villanyoszlop sem kérte
tőle.
Azért megnéztem volna, amint egyensúlyozik a létra tetején a plakátokkal, fogai közé harapva a gyorskötözőt, az időközben nyakába zuhanó sötétedés alatt, az egyáltalán nem néptelen iskola környékén
(sportesemény, edzés stb., még a parkolóba is alig tudott beállni). Már csak
egy igazoltatás hiányzott volna a hátára, hosszú magyarázkodást vont volna maga
után, hogy mit keres egy létrán a politikus képével a hóna alatt.
Jelentem, a küldetés mindennek ellenére teljesítve, már a mi
politikusunk is mosolyog arról a sokat emlegetett oszlopról. A plusz poén, hogy
mire ő kirakta arra az ominózus villanyoszlopra a plakátot, az ellenfél
plakátja reggel még csak a pózna aljára csúszott (talán a szégyen húzta egyre
lejjebb….), estére már hűlt helye volt csak. Nem, nem mi tettük!