Álmos és hideg reggel.
A családom 4/5-e már ébren, vagy ébredezik. Lassan indulnom
kell. Kéket vettem ma fel, ehhez volt kedvem. Ó, de szép sál, még sosem volt a
nyakamban, pedig vidám, virágos-pöttyös, ráadásul még kék is. Ez jó lesz.
Utolsó simítások, bakancs a lábamon, kabátba bújok, cipzár fel…. Óhogyaza….
becsíptem a szép sálamat. Sebaj, volt már ilyen, néhány mozdulat és kiszabadí….
tom…. mondom…. kiszabadítom….. ki…. szabadí….
Beragadt. Se le, se föl. Csapdába kerültem.
Felnevettem saját bénázásomon, mire a kisebbik lányom is
felfigyelt. Ugrott, hogy majd ő.
A kabát kezdett az előszoba melegében rám olvadni, de bíztam
magunkban! Láttam a koncentrációt a kis arcán, meg az igyekezetet, melyben
benne volt, hogy se kabát, se sál, se a saját szépre manikűrözött körme ne
sérüljön. Kínlódtunk a reggeli félhomályban, néha fel-felkacarásztunk kinunkban.
Pár perc után feladtam, a cipzár nem. Kértem gyermekemet,
hívja az apját, mert ide az ő erejére lesz szükségünk. Apa jött is, mint egy
lovag, bár a páncélja még nem volt rajta, sőt, a lova is alhatott még, mert
gyalog volt, egy szál alsóban.
Röviden ismertettem a tényállást: cipzár vs. sál. És
öri-hariban vannak pillanatnyilag. Ekkor már arra jutottam, hogy a sál rovására
mentsük meg a cipzárt, s vele együtt a kabátot, ezért ollóért sóhajtottam,
mivel férjem ügyködése közepette már a légszomj kerülgetett a nyakamra egyre
szorosabban fonódó ruhaneműtől.
Szorgos tevékenysége közepette nem szégyellte leszedni az
összes szentet (ahogy szokta), közben engem dorgált, mint egy óvodást, hogy
miért nem vagyok körültekintőbb?
Mit szépítsem, igaza volt. De az idő kerekét már nem
lehetett visszaforgatni, hogy elvégezzem a kabátfelvétel bonyolult
mechanizmusának körültekintéseit…
Levágtuk a nyakbavalót, béke poraira, ám újult erővel
szabadult be tüdőmbe az áldott oxigén…. De a cipzár makacsul kitartott, bőszen
fogva tartotta a sál korpuszát. Még meghallgattuk kisebb leánygyermekemmel az
idei év leghangzatosabb és legcikornyásabb káromkodásait a ház urától, mikor
úgy döntöttem, hogy nem fokozom tovább az amúgy is feszült hangulatot.
Megköszöntem az addigi értem tett erőfeszítéseket, és a
távozás mezejére léptem. Mondván, majd a munkahelyemen folytatom a kihámozást.
Nyugiban.
Arra gondoltam, végszükség esetén kibújok a kabátból, mint
egy pulóverből és majd úgy szedem szét az ellenségeket. Hát… ez nem jött össze,
mert a kabát a kibujkáláshoz szűknek bizonyult.
A magamon kínomban nevetés nem szűnt meg, miközben hőguta
kerülgetett az irodában, viszont egyre jobban elhatalmasodott rajtam a pánik,
hogy mosttól egy kabátban kell leélnem a hátralévő napjaimat. Koromat tekintve
még számos napra számítok, ezért volt ijesztő ez a jövőkép…
Időközben megérkezett kolléganőm is, aki részvéttel és
megértéssel teli, ámde rémült tekintettel követte egyre kétségbeesettebb
próbálkozásaimat. Az ő ötlete volt, hogy vonjuk be a megoldásba egy másik
kollégánkat, aki egy „türelem ember”. Nos, ez a türelem ember arra a kérdésre,
hogy „Segítesz Zsuzsit levetkőztetni?”, széles mosollyal az arcán azonnal
ugrott segíteni. Egy napra már két lovag is állt rendelkezésemre, hogy életemet
ily módon mentsék meg, hát irultam és pirultam büszkeségemben.
És láss csodát, a mosoly sem hervadt le az arcáról, míg a
cipzárral harcolt, sőt, arra is megkért, ha lehet, hajtsam hátra inkább a
fejem, ha az alkalmatosság meglódulna, ne vágjon orrba önkéntelenül.
Nem vágott.
Sőt, némi kacarászás után, kb. 1 perc türelmes tili-tolival
sikerült kiszabadítania a sál maradványát a cipzár ádáz fogai közül.
Jelentem, a kabát már nincs rajtam, tökéletesen funkcionál,
legközelebb pedig sokkal körültekintőbb leszek, mert a medve nem játék, a
cipzár meg harap.
Ja, és még annyi: Apa! Biztosan Te lazítottad meg, ezért
volt neki ilyen könnyű dolga. ;)
