Ember tervez, macska kivégez - és esőben napozni a legjobb

Szikrázó napsütéses reggelnek indult. Zsuzsi barátnőm végre itt volt nálunk, hogy sok lemondott, átszervezett nap után végre együtt tölthessünk egy kis időt. Napozást, medencézést terveztünk, emellett finom ebéddel, csacsogással tarkított napot. Csak ilyen egyszerű terveink voltak, semmi extra.

Az ebéd már az asztalon gőzölgött, a melegre való tekintettel csak a szúnyogháló volt behúzva a nyitott teraszajtónál. Meghitten ültünk az ebédlőasztalnál, az első falatokat ízlelgettük, mikor furcsa szárnysuhogásra lettünk figyelmesek kintről. Gyermekeim tudósítottak, hogy csak galambok repültek át a kerten. Az orrom alatt mormogtam félig hangosan, hogy addig jó nekünk (és nekik is), míg szállnak és nem a macska szájában lógnak.

Mondhatnánk, hogy boszorkány vagyok, de csak ismerem a cicánkat. Nem telt el pár perc, mikor Bence kinézve a teraszajtón, közölte, hogy Misha hozott egy madarat.

Egyéni rekordomat döntögetve pattantam fel a konyhaasztaltól és termettem az ajtónál. Macskám büszkén nézett rám a szájában lógó áldozatát magasba emelve. Szegény galamb életjelet már nem, halott jeleket viszont mutatott bőven. Lemondóan sóhajtottam. Mivel a madár menthetetlen volt, így egy bűvész mozdulatait meghazudtolva nyitottam ki a szúnyoghálót, csuktam be szinte egyazon időben a teraszajtót, valamint zártam le a macskaajtót pillanatok alatt. Egy tapsot megérdemeltem volna, az biztos, de a közönség jobban el volt foglalva a halott madárral, mint velem. Nem is értem…

Kiscicám nem hagyta magát lerázni, kitartóan próbált bejutni a házba. Egy ideig nézegettük evés közben, ahogy a macskaajtó plexijére keni szegény elhunyt jószágot, majd ezt megunván elhúztuk a függönyt és reménykedtünk, hogy megunja. Struccpolitikát folytattam. Meg az evést. És reménykedtem továbbá abban is, hogy Zsuzsi nem menekül sikítva hazáig. Ugyanis terveink között nem szerepelt, hogy Misha ilyen ádázul üldözzön minket a saját maga tálalt ebéddel. Nehezen jött rá, hogy a nekünk szánt ajándék nem kívánatos számunkra. Pedig oly nagy szeretettel hozta ezeknek a béna vadászoknak az elejtett vadat.

A műsoros ebéd után némi ejtőzés következett. A gyerekeket nem szoktam a napra rakni délután 2 előtt, ezért hát volt ideje az ebédnek leülepedni. Cseverésztünk egyet, majd erőt gyűjtöttem hatalmas sóhajok közepette, hogy kimenjek a teraszt rendbe tenni a macskám után, aki, miután jóízűen elfogyasztotta áldozatát, annak maradványait szépen elrendezte a kövön, és mint aki jól végezte dolgát, elnyúlt az asztal alatti árnyékban és százméteres álomba zuhant. Gumikesztyűre és vödörre kaptam (nem túl nagy lelkesedéssel), Zsuzsit megeskettem, hogy nem leskelődik, hogyan takarítom fel a maradványokat, majd kiólálkodtam a csatamezőre.

A látvány önmagáért beszélt: két szárny és két láb akkurátusan félrehalmozva, valamint némi belsőség és tekintélyes mennyiségű vér fogadott. Legyűrtem háborgó gyomromat és rendet csináltam.

2-kor mindenki fürdőruhába bújt, gyermekeimet szigorúan megkértem, hogy kenjék be magukat naptejjel, Zsuzsi bőszen bólogatott, hogy mert arról az eső könnyebben lepereg! Füleltünk az ég felé és kérdőn néztük a gyülekező felhőket: „Dörög?”. Elhessegettük a gondolatot, hiszen napozást terveztünk! Máshogy nem lehet! Ám a nap addigra nemhogy nem sütött, mikor kiléptünk a házból, észleltük, hogy a hátunkra orvul, sunyin, áruló módon csepereg az eső…

Nem ijedtünk meg pár esőcsepptől, de kissé bizonytalanul haladtunk a medence felé, optimistán szemlélve az eget, ahol addigra összefüggő felhőtakaró terebélyesedett, a szürkébbik fajtából. Eleinte csak néztük, ahogy a gyerekek játszanak a vízben. Majd behúzódtunk az egyre erősödő eső elől a napernyő alá. Ekkor kiderült, miért nem egyenlő a napernyő az esernyővel. Mivel átázott. Mintha egy szitát próbáltunk volna esernyőnek használni. Így hiába álltunk alatta, ugyanolyan vizesek voltunk, csak néha nagyobb adagban zuhant a nyakunkba a szélén felgyülemlett csapadék, szomszédriogató sikolyokat csalva ki belőlünk. Mivel a medence vize jóval melegebbnek bizonyult, nem volt kérdés, megyünk pancsolni a gyerekek mellé.

Szóval esett, esegetett, olyannyira, hogy már a szememet is alig tudtam kinyitni a víztől. Gyermekeim azon kacarásztak, hogy nekik már megvan, mit fognak írni fogalmazásként a nyárról. Meg hogy esőben sokkal nagyobb buli medencézni, mint napsütésben. Hasizomlázas nevetés közben értettünk egyet velük.

Azon voltunk, hogy megtanítsuk Zsuzsit az általunk kiagyalt medencés kislabda hajításra, illetve a Kovácsék féle logikai labdajátékra. Már épp elkapta volna a fonalat, de a következő égzengés után inkább visítva kimenekültünk a vízből és mindenkit a házba tereltem.

Ezután jött csak az armageddon, amire aztán tényleg nem számítottunk. Mindenki száraz ruhába bújt és humorizáltunk a napozás meghiúsulásán, meg azon, hogy a zúvésugárzást jól kicseleztük aznapra.

Majd olyan orkán szélvihar kerekedett, hogy a házban létező összes nyílászárót megpróbálta a helyéből kitépni, mivel ez nem sikerült, ezért becsapta mindet dühében.

Ekkor láttam meg a napernyőnket a szomszéd kerítésére felkenődve. Hát persze, elfelejtettük becsukni, mikor a vízből sebtiben menekülőre fogtuk. Ismét megdöntöttem egyéni rekordomat, talán az adott erőt, hogy előtte elsikkantottam magam: „A k.va életbe! Kikapok!”. Majd feltéptem a teraszajtót és kivágtattam a villámok közé, a vízszintes esőzésbe. Hős voltam, ahogyan finoman lehajtogattam a szélrózsa minden irányában elhajló napernyőt, mely bőszen ragaszkodott a kerítésen való időtöltéshez. Hős, mert nem repültem el vele azonnal, mint Mary Poppins (erős de ja vu érzés kerített viszont hatalmába….). Hős, mert csak kicsit citerázott közben a lábam, ahogy a fém rudat szorongattam a mennydörgésben és próbáltam egyben összeszedni a napernyő korpuszát. És sikerrel!

Majdnem minden tervünket megvalósítottuk. Igaz, leégni nem sikerült napozáskor, és kihagytam volna Misha egyéni számát, meg a megvadult napernyő megszelídítését is, de az biztos, hogy sokkal unalmasabb lett volna egy napsütéses medencézés, mint a viharban véghezvitt.

Sűrű napunk volt. Sok nem tervezett programmal.  Szerintem legközelebb szabadulószobába megyünk, vagy vidámparkba, esetleg bungee jumpingolni. De lehet, hogy nem tervezünk előre. Sokkal jobb programot ír nekünk spontán az élet.

Nyár, buli, még mindig lúzer vagyok, semmi sem változik

Elkezdődött a várva-várt nyaram. Ezzel együtt egy kicsit sem várt lúzerlavina is a nyakamba szakadt. Azt mondják, 3 a magyar igazság… Hát, én már nem számolom.

Iskolatitkárként hazudnék, ha azt mondanám, nem szeptembertől júniusig vágyom a nyári szünetre. Gyakorlatilag talán jobban, mint maguk a gyerekek. Így, mikor elkezdődött a vakáció, féktelenül vetettem bele magam! Jó… egy 43 éves féktelen módjára…

Június végén Slash koncertre vitt a jó sorom. A koncert jó volt, bár volt már részemről jobb is (tudom, tudom, nem GNR…). Ami viszont elég rendesen beárnyékolta az emlékeket, az a tény, hogy elhagytam a karácsonyra kapott okosórámat. Utolsó emlékem róla, mikor rápillantok és a kijelzője a mágikus 22:22-t mutatja. Másnap reggel kerestem legközelebb. Hiába…

Ezek után utaztunk Krakkópusztára, pár félévszázados barát születésnapját megünnepelni egy nagyobb társasággal. Itt a helyiek kölyök collie kutyusával akasztottam össze a bajszomat. Illetve nem volt köztünk harag, leginkább csak az esti magányomat próbálta elűzni a drága lélek némi szeretgetéssel. Amennyiben nem a fogait használta volna erre a célra, még vevő is lettem volna rá, hisz a kutya édes volt, barátságos és imádnivaló. Egészen addig a pontig, míg gumicsontnak nem nézte a végtagjaimat. Nem engedett szabadulni, lépni sem. Játékosan morgott, vakkantgatott ugrált körülöttem, totál jó pásztorkutya révén nem engedett elkóborolni a harapások áradata elől. Ezek a játékos kis fogmélyesztések eleinte még kacagásra ösztökéltek, később, mikor már éreztem, hogy ennek fele sem tréfa, kezdtem pánikba esni. Lelki szemeim előtt láttam magamat, amint reggel csak a tetememet fedezik fel. Testemen harapásnyomok és egy lihegő, vigyorgó collie büszkén őrzi korpuszomat…

Óráknak tűnt, mire szabadulni tudtam a „játékból”. Drága férjemnek mutatván az alkaromon a már akkor feldagadt harapásnyomokat, még én lettem elmarasztalva, hogy miért nem rúgtam bele a tóba azt a dögöt (idézőjel bezárva…). Mert képtelen voltam bántani, mert nem az én kutyám, mert semmi értelmes nem jutott eszembe, amivel távol tarthatnám magamtól… számtalan válasszal készültem. Ám ennek ellenére a karom másnapra a szivárvány összes színét produkálta, simán befértem volna vele a Pride-ra, ha… de neeeeeem. Mivel a családi nyaralásunk vészesen közeledett, apa fontolóra vette, hogy beszerez egy „Nem én voltam!” feliratú pólót…

Szóval sokszínű alkarral érkeztem meg a Balcsira, ahol mondjuk azt, hogy gyakorlatilag az első tíz percben rájöttem, hogy eltörött a hajcsatom és ezért nem fogja rendesen a hajamat, majd egy szerencsétlen botlás után a szandálom is használhatatlanná vált. Drága habospitém nagy sóhajok közepette vigasztalt, hogy a szandál biztosan javítható, csak hát a cipész készletét nem hozta el a nyaralásra. Nem örültem neki, hogy az is itthon maradt. Az összes többi sok szandálommal egyetemben, amit azért nem vittem magammal, mert életem miértje utolsó körben azt prüszkölte itthon a csomagokat szemlélve, hogy „Könyörgöm! 4 napra megyünk! Ne vigyük már magunkkal az egész házat!”. Így a nyaralás alatt sántikálhattam egy papucsban, ami törte a lábamat, ám az mégis bekeveredett valahogy a csomagok közé (hálistennek….).

Ezek után jött csak, hogy az elvileg 2 órától elfoglalható szállást csak 4 körül tudtuk birtokba venni. A mosolyunk ennél a pontnál nem volt őszinte, de valahogy ezen is túltettük magunkat. Egyrészt, mert nem vagyunk paláverezős típusok, másrészt, mert sok értelme nem lett volna habzó szájjal nekiindulni a pihenésnek.

Legalább elütöttük az időt hasznosan: elautóztunk a legközelebbi OTP fiókba, hogy a lejárt LTP-t intézzük. A helyi ügyintéző tekintete ugyan villámokat szórt ránk és láthatóan a Holdra kívánt minket, de félretettem az emiatt érzett ellenszenvemet, mosolyt erőltettem a képemre, nyugalmat a hangomra és rendületlenül ügyintéztem tovább.

Érkezésünk másnapján drágaságom rájött, hogy elfelejtett autópálya matricát venni indulás előtt. Így az Erzsébet Programos nyaralás kissé drágább lesz majd, mint eredetileg terveztük. Nagyon büszke voltam magamra, hogy mindezt mosolyogva fogadtam (tehettem volna a szemére hányást, de nem tettem…). Hogy is van az, hogy „Jóban-rosszban, gazdagságban-szegénységben….”?

Mindezek ellenére a 4 nap fantasztikus volt. A Balaton csodás, semmi sem változott. Az időjárás kegyes volt velünk, a gyerekek reggeltől-estig a vízben voltak fáradhatatlanul. Csak azon csodálkoztunk, honnan van ennyi energiájuk. Egész nap a gumimatracról le, fel, le, fel, mint három keljfeljancsi, majd este a naplementében még kézen álltak rendíthetetlenül a vízben.

Én pedig jó serpa módjára hordtam a pillangós strandtáskámban az összes vízparti kelléket. Labdát, frizbit, zsebkendőt, naptejet. Egy-egy nekem szegezett kérdés után, ami úgy kezdődött: „Nálunk van a…?”. Csak a táskámra csaptam, hogy persze, itt ni. A férjem csodálattal vegyes meghökkenéssel kérdezett vissza: „Mit rejtegetsz még abban a táskában? Vállról indítható rakétát? Az ikertornyokat???”.

Megmutatta ezer arcát a Balaton: volt szelíd, csendes, ringató, de volt hullámzó, izgalmas, szélben fodrozódó, volt ezüstös, haragos zöld és csodás kék. Imádtuk.

A szállás és az ellátás szocreál, retró jellege cseppet sem vetett vissza minket, leginkább mosolyt csalt néha az amúgy sem komor ábrázatunkra. Jó emlékeket idézett fel bennem régmúlt nyarakról, vállalati üdülős nyaralásokról, ahol az ellátás kicsit sem volt all inclusive, ám gyerekként semmi más nem számított, csak a vízpart. Talán belül kicsit még mindig gyerek vagyok. Engem boldoggá lehet tenni ennyivel is. Nem kell csini csoki a párnámra a méregdrága szállodai szobában.

Azt viszont érzékeltem, hogy ez a nagycsaládosok üdülési programja miért meggondolandó számomra: Bárhová mentünk a parton, a szálláson, az étkezőben, másodpercenként kaptam fel a fejem az ANYA! szócskára. Pici szó…. Ezerféleképpen kimondható… De az biztos, bárhol, bármikor hallja az ember, felkapja rá a fejét. Apa is! Utolsó nap mély sóhajok közepette közöltem életem miértjével: Jövőre felnőttbarát szállodába szeretnék menni….

A 4 nap elrepült. Hazafelé Retro Rádiót hallgattunk a kocsiban, őrületbe kergetve a három gyereket hátul, énekelve minden számot, kívülről fújva a szövegeket, kissé hamisan, de annál nagyobb lelkesedéssel.

Miután Gárdonyban is megálltunk csobbanni egyet a Velencei tóban, végleg búcsút intettünk az idei nyaralásnak és a retró dallamok hazáig repítettek minket.

A házba belépve ötünk orra szimatolt egyszerre a levegőbe. Misha cica várt ránk, ajándékot is hozott, ezúttal a kádban hagyta nekünk a patkánytetemet…

Tényleg semmi sem változik.