Kicsi családunk nyaralása mesébe illően sikeredett. Már az
meseszerű volt, ahogyan az egy órás utat sikerült kettő és fél alatt
teljesítenünk. Siófok-Sóstó nem a világ vége, mégis annak tűnt, mire
megérkeztünk, túlélve a dugóban való araszolást. Hátul három Balcsira és ebédre
kiéhezett gyerkőccel, akik megszokták, hogy az étel nem várat magára, ergo az
éhhalál küszöbén értük el a célállomást.
A szállás elfoglalásakor üdvözöltük azt a négymillió pókot,
akikkel majd osztoznunk kell a szobákon. Fiam ideiglenesen sokkot kapott,
szerencsére ez csak akkor jelentkezett, ha a házban voltunk, akkor viszont
eszelős szemekkel fürkészte a falakat és a plafont, majd pánikszerűen bökött
minden nyolclábúra. Akadtak bőven, nem a szebbik fajtából…
Aztán nyomban felkerekedtünk, hogy némi elemózsia után
nézzünk. Összekötve a kellemest a hasznossal, rögvest be is kívántuk vásárolni
a vacsorára, illetve reggelire valót. Lévén, első napunk volt, helyismeret
hiányában mentünk a szélrózsa minden irányába. Utóbb kiderült, hogy nem túl jó
irányokba. Szembe jött velünk minden, csak épp ehető nem. A gyomrunk már
igencsak tiltakozott, ám a bolt előbb került elibénk. Így bevásároltunk párizsit,
sonkát, kolbászt, frissen sütött, még forró kenyeret, zöldségféléket, és mivel
a hűtőtáskát a szálláson feledtük, visszaültünk párizsistól a 200 fokos autóba
és tovább kutattuk az ebédelési lehetőséget.
Nagy nehezen találtunk egy helyet, ahol hamburgert
rendeltünk. Uszkve ¾ óra múlva már elénk is tálalták a csodát. Közben
elképzeltem, amint a felforrósodott autóban az imént még makulátlan párizsi és
sonka tangót jár egy füllesztően erotikus számra… Apa puffogott egy kört, hogy
már megint nem úgy alakulnak a dolgok, mint kellene. Értette ezt a forgalom alakulására,
a hamburger ízére, a napsütésben is jól hallható mennydörgésre és a
csomagtartóban önfeledten tangózó felvágottakra…
Miután megtöltöttük a gyomrunkat, visszafurikáztunk a
szállásra, majd iziben fürdőruhába bújtunk és megcéloztuk a partot… nem jó
irányból. Hatalmas kerülőt tettünk, láttunk száz kacsalábon forgó nyaralót,
megcsodáltuk a partot messziről, majd egész közelről is végre. A 10 perces
sétából úgy 25-öt csináltunk, de megcsináltuk…
Hatalmasat csobbantunk a hőségben. Mivel rég jártam a
Balcsin, már el is felejtettem, mennyire szeretem. A víz kristály tiszta volt
és meleg, selymes és hívogató. Úgy élveztem, akár a gyerekek. Egy ideig drága
életem habospitéje is, kb. 9 percig. Akkor víz ment a fülébe. Most 8 napja,
hogy nem hall. Ellenben kereshettünk gyógyszertárat, mert eltökélte, hogy
Audispray kell a bajra (Dr. Kovács…), meg egy fecskendő, amivel kimoshatja
otthon, meg az, hogy ne beszéljünk hozzá, mert csak felidegesítjük, hisz totál
süket… Viszont mivel árnyékos hely már nem akadt a parton, a napszemüvegét és a
sapkáját fent hagytuk, ezért úgy összegezte, hogy kitoltam vele, mert úgy
érezte magát, mint egy süket vakond, akit kidobtak a Tesco parkolójába, hogy
még leásni se tudja magát a nap elől…
Mindeközben én feltérképeztem a szabadstrandot, ahol
voltunk. Rá kellett jönnöm, hogy a két széle – ahogy drága jó férjem
fogalmazott – a „brazil gépsor”. Volt ott Macskajajból szalasztott csapat, meg
olyan is, akik úgy sétáltak rajta végig, mintha a tulajdonukban lenne. Mentek
ezek ingben, kalapban a vízbe és hát folyamatosan ment a kommunikáció a parton maradottak
és a lubickolók között, akkor is, ha már 200 méterre gyalogoltak a vízbe. Egy
tanulmány volt.
Másnap délután vizibicajt akartunk bérelni. Míg én
lepakoltam a cuccokat, apa be is támadta a manust, elmondta, hogy öten vagyunk,
három gyerek, két felnőtt. A kölcsönzős, mint egy elromlott lemezjátszó, csak
azt vernyogta, hogy „Négy személlyel futhat ki a jármű. Ez a szabály.”. Mire én
is odaértem mosolyogva, apa csak a fejével intett a Balcsi felé és a fogai
között szűrte: „Téged a vízen veszünk majd fel!”. Szerencsére mindent értettem,
én voltam az 5. elem. Ezért hát a 100 kilós strandtáskámat Bogi nyakába
akasztottam, majd besétáltam a derékig érő vízbe, míg ők felszálltak a
járgányra. Mikor már kellőképpen eltávolodtunk a fürdőzőktől (és a kölcsönzős
fürkésző tekintetétől), indulhatott a csúszda-parti. Izomlázig másztam fel és
csúsztam le, szerintem többször, mint a gyermekeim, akik szintén rettentő mód
odavoltak ezért a szórakozásért. Kicsi szívem azzal játszott, hogy mikor én
csúsztam le, kissé megemelte a vizibicaj elejét (tiszta Popey…), mert állítása
szerint a súlyom az egészet levitte a vízbe… no comment… A lényeg, hogy én,
mint ötödik elem, elég sokszor nagy bádábummoztam bele a vízbe. Közben Milla
Yovovich-nak képzeltem magam, amint szexin megmentem a világot…
Egyetlen napig jósoltak nem-kánikulát, erre időzítettük a
kirándulást is. Úgy döntöttünk, majdnem körbe autózzuk a tavat, Tihanynál
visszajövünk a déli partra a komppal. Voltunk állatsimogatóban is, láttunk
kétezer nyuszit, meeegető édes kecskéket, lámát, szamarat, lovakat, vaddisznót.
Mindenkit megetettünk szépen a zoo csemegével, majd átruccantunk Tihanyba.
Néhol tényleg ránk szakadt az ég, de alapvetően ezen a napon
is 40 fok volt. Így édesdrágaságom, aki nehezen viseli a hőséget (lásd fent),
igencsak szaporázta a tempót. Én nem vágytam másra, mint hogy szuvenírt
vehessek, ihassak egy kávét és pár percig gyönyörködhessem a tihanyi látképben.
Ehelyett lobogtunk apa után, mint a győzelmi zászló, ám kinézetre inkább egy
vert seregre hasonlítottunk. Gyöngyöző homlokkal, átizzadt ruhában lőttünk két
fényképet a csodás vízről (ebből egy totál homályos lett…), kikerültünk billió
turistát, a tűző napon rendeltünk egy olyan ezer fokos kávét, ami az első
kortynál kinyírta az ízlelőbimbóimat és élvezhetetlenné tette a levendulás
kávéízt, majd kapkodva vehettem egy-két ajándékot, addigra azt sem tudtam,
kinek is akartam vásárolni igazából…
Utolsó napokban néhány barátunk is csatlakozott hozzánk.
Olyan igazi balatoni, nosztalgiázás ment: este szalonnasütés, szúnyog invázió,
másnap csak délre lejutás a partra (előtte 20 perc hezitálás: kocsival, vagy
gyalog? Kocsival, vagy gyalog?). A parton helyvadászat, beékelődés a heringek
közé, naptej illat. Gyerekek és egymás vízbe borogatása minden úszó eszközről.
Azt hiszem, mindent kipipáltunk. Jó volt J
Utolsó nap, miután elköszöntünk a már-már hibátlanul
póktalanított kecótól, irány haza!
Ahogy beléptem a házba, kiszagoltam, hogy drága kiscicám
ajándékkal várt minket.
És hogy mi a tanulság?
1.
Nyaralásnál nem pihen az ember, csak idegen
helyen őrzi a gyerekeit.
2.
Egy hét Balaton nem túl sok, de éppen elég.
3.
Mindenhol jó, de legjobb, ha a Misha nem
vadászik…
