Nem vagyok egy koncertre járós csaj. Valahogy nem visz rá a
lélek. Az a sok ember, hangzavar, tolongás. Antiszoc mivoltomat meghazudtolván,
idén mégis másodszor jutottam el életemben GNR koncertre. A tavalyi is pazar
volt Prágában, de az idei lengyelországi azért mégis emlékezetesebbre sikerült.
Már-már sportot űzünk abból, ha elindul a csapat egy ilyen
útra, hogy marad felesleges jegyünk a koncertre. Hol ilyen, hol olyan okból
mondja vissza 1-2 ember az utazást. Így a mi dolgunk, hogy valahogy eladjuk
azokat a jegyeket, amik a nyakunkon maradtak. Tavaly álltunk már aluljáróban, s
mint a legjobb magyar kofák árultuk portékánkat. Szem nem maradt szárazon
látványunkon. A jegyeket ellenben csakis úgy vették volna meg, ha a csinos
eladó hölgyet is csatoljuk hozzá. Nem csatoltuk…
Idén nem bíztuk a véletlenre. Mivel első szállásunk
Krakkóban volt (kilométerekre a koncerttől…), már ott elkezdődött a vevők
keresése. Az út fáradalmait némi alkohol kíséretében igyekeztünk kipihenni, így
elég gyorsan megszűntek a nyelvi nehézségek is. Leginkább a bátorság nőtt még
azokban is, akiknek a nyelvtudása akadályokat szabott volna az értékesítéshez.
Ebből alakult ki, hogy a mi nagy mackó barátunk boldog-boldogtalant azzal állított
meg az utcán: ”Do you know Guns n Roses???”.
A lengyel emberek viszonylag barátságosak voltak, értetlenül,
szemérmesen mosolyogtak, talán azt hitték, elmebeteg, vagy értelmi fogyatékos…
Választ mindenesetre csak ritkán kaptunk. Pedig ő próbálkozott. Pultos
kislánnyal, recepcióssal, éppen esküvőjük fotózásán pózoló párral, turistákkal,
idősebb házaspárral (három gyerekkel, plusz nagymamával), fiatalabb
generációval, akik még a legpajzánabb gondolat sem voltak, mikor a GNR a
csúcson volt…
Estére, mikor az alkoholunkban lüktető vér már igen csekély
szinten mozgott, csupán annyira futotta tőle akadozó nyelvvel:
„Dujunógánzenrozisz?!”. Meglepetésre egy idősebb csávó felderült arccal
bólogatni kezdett, majd heves gesztikulálások és angol szavak záporozása
közepette biztosított minket arról, hogy ő mennyire nagyon kedveli az említett
együttest. Barátunk fáradt, fásult mosollyal az égbe emelte hüvelykujját és
annyit dörmögött: „Szuper!”.
Így a jegy eladása
másnapra maradt. És ha nem is nyertünk rajta (na nem is!), de legalább fél áron
megszabadultunk tőle.
Volt izgalom is a koncert előtt, ugyanis a második szálláson
nem igazán tudtak róla, hogy mi megyünk. Köszönjük booking.com ;) Azért nagy nehezen kaptunk szobát, némi
telefonálgatás és a recepciós szakszerű kiborítása után. Sok időnk nem maradt a
koncertre eljutni, ezért taxiba vágtuk magunkat… hogy egy órát álljunk a
dugóban. Villamossal gyorsabban odaértünk volna, de a taxis srác biztos ki nem
hagyta volna emelkedett hangulatban folytatott csevejünket, vihogásunkat,
rögtönzött GNR részleteinket, csacsogásunkat. Sziporkáztunk! Persze a kis vizes
flakonba kevert whiskey-kóla igen gyorsan elpárolgott, így mire megérkeztünk a
stadionba, már széles mosollyal üdvözöltem a tömeget, eszembe sem jutott,
mennyire utálom az embereket.
Gyorsan kijózanodtunk, mikor megtudtuk, hogy a sörpultnál
csak alkoholmentes verzió kapható. Csakis. Némi lelombozódás után rákészültünk,
hogy életünkben először emlékezni fogunk minden hangra és mozdulatra… Furcsa
felismerés volt. Más választás híján megbarátkoztunk a gondolattal. Ennek
tükrében pedig hihetően állíthatom, hogy szuper volt. Minden. Axl Rose hangja,
Slash fáradhatatlan, lenyűgöző szólói, Duff basszusa… és feneke, igen… J
Emlékszem a legapróbb részletekre is. Például arra, hogy Axl
hogyan szedi össze a színpadra dobált melltartókat és teregeti azokat ki, mint
egy jó mosónő… Vagy hogy a végén Slash kézen állt. Igazi, jófajta zene volt.
Megérte…
Még akkor is, ha utána órákig várnunk kellett a minket
elszállító autóra, ugyanis ez volt az alku a booking.com-mal. Mivel a
stadiontól közelebbi szállást lefoglaltuk, de az utazás előtt pár nappal
közölték, hogy sajnos benéztek valamit, így egy jóval távolabbit ajánlottak.
Barátunk úgy fogadta el, hogy csakis akkor, ha a koncert után autót küldenek értünk,
hogy haza tudjunk jutni.
Szóval várakoztunk. Fáradtan. Szomjasan! A közelben nem
találtunk nyitva tartó boltot, ezért egy rendőrtől kértünk vizet. Hatan
osztoztunk fél literen. Hasonlóan finom vizet sem ittam életemben.
Lassan múltak a percek. Életem miértje elcsigázottan, mint
egy vert hadsereg nézett rám, szeméből kiolvashattam, amit már-már mantra-szerűen
mindig elmond: „Ez is miattad van…”. Nem vettem magamra. Ám meglepetésemre
egész mással hozakodott elő: „Most ahogy így elnézlek, nagyon hasonlítasz Axl
Rose-ra!”.
Akkor sem, most sem tudom, hogy bóknak, vagy sértésnek
vegyem-e a megjegyzését. Ott mindenesetre bugyborékolós nevetésben törtünk ki.
Egész addig, míg tőlem nem megszokott módon mondtam okosat: „ Belegondoltatok? Ha
tudtuk volna előre, hogy nem lehet majd alkoholt venni a koncerten, jöhettünk
volna autóval is.”.
Nem gondoltam végig, csak kiszaladt. Öt vérben forgó szemű
ember szuszogott felém, hajszálnyira attól, hogy a torkomnak essen Szemükben
némi csodálat keveredett a dühvel. Talán jobban tettem volna, ha hallgatok és
magamban morfondírozok a „Mi lett volna ha…”-n. Azt hiszem, legközelebb
visszafogom magam. Maradok a cuki szöszi… Axl Rose…
