Zajra
ébredtünk. Mármint nem én, nem is a gyerekek. Csak apa. Halált megvető
bátorsággal kezdett bökdösni és ezzel egyidejűleg mantrázta: „Mi volt ez? Mi
volt ez?”
Mivel még kb. 73%-ban aludtam, megúszta, hogy reflexből lekönyököljem fölém magasodó homlokát. Viszont továbbra sem értettem a hozzám mormolt mivoltez-eket, ellenben piszkosul kezdett idegesíteni a szitu, mivel hiába kapálóztam az álom utolsó halvány foszlányai után, éreztem, hogy egyre éberebb vagyok.
Életem szonettje függőlegesbe helyezte magát (gondolom világossá vált számára, hogy ezen az éjszakán nem én mentem meg családunkat a láncfűrészes gyilkostól), majd kibotorkált a hálóból az ikrek szobája felé.
Első gondolatom az volt, utána lopózom erősítésként,
hogy fedezzem hátulról – vagy a frászt hozzam rá, cserébe az engem általa ért
nemkívánatos zaklatásért. Ám mivel az egyetlen kéznél lévő fegyver, amit
magamhoz vehettem volna, az a lefekvésnél földre hajított pár térdzokni volt az
ágy mellett - melynek balabbikján igen terjedelmes lyuk tátongott a nagylábujj részen
- úgy döntöttem, talán egyedül is boldogul.
Ebben erősített Misha cica is, aki az első riadalom után most a kezemre telepedve, mintegy páholyból szemlélte a kukk sötét lakásban a fejleményeket, mondhatjuk hát, hogy a macska miatt nem tudtam drága férjem segítségére sietni.
Drágám a gyerekszobába lopózott... volna, ám az ajtó csak résnyire nyílt, valami az útjába került. Némi huza-vona, tili-toli és bajusz alatt elsutyorgott szentségelés után apa immár kifelé tartott a konyhába, kezében szorongatva az ébresztő zajforrást.
Az éjszaka csendjébe egyszer csak egy megmagyarázhatatlan és végtelenül nem odaillő hang bitorolt. 'Te..te...te...te' Mint egy beragadt lemezjátszó. Majd egyre gyorsabb ütemben: 'Te-te-te-te-te...' Mondanom sem kell, mire apa a konyhába ért a „dologgal”, Misha és én viszonylag mindenre gondoltunk.
A 'tetetetete' még folytatódott egy kis ideig. Az elsuttogott káromkodások is. Némi szöszmötölés után végre csend lett.
Apa visszakúszott mellém az ágyba, Misha elfoglalta megszokott helyét férjecském oldalán. Mindketten vártuk a mesét. Kis hatásszünet után apa bele is kezdett a monológjába:
„Az egy dolog, hogy éjjel 1-kor a gyerekszobában leesik VALAHONNAN! az a szar játék-laptop. Az egy másik dolog, hogy pont úgy esik le, hogy ne tudjam tőle kinyitni azt a rohadt ajtót. Az a harmadik, hogy beragad egy billentyű és nem akar elhallgatni. A negyedik, hogy az elemet csak úgy lehet kivenni belőle, ha lecsavarozzuk az elemtartó fedelet... DE HOGY AZ EGÉSZ CSALÁD ÁTALUDNÁ, HA FELROBBANNA EZ A ROHADT HÁZ, AZT NEM TUDOM ÉP ÉSSZEL FELFOGNI!”
Bevallom,
vinnyogva hallgattam az előadást. Tény, hogy egyik gyermekünk sem mutatta
halvány jelét sem annak, hogy különösebben megzavarta volna álmát ez a kis
éjjeli affér. Lehet, hogy arra sem kelnénk fel, ha a TEK rontana ránk
éjjelek-éjjelén Mondjuk reggel feltűnne, hogy apa nem alszik mellettem, mert
elhurcolták… vagy a TEK vagy ufók. Mindegy, csak ne keltsenek fel…
