Közeleg a karácsony. Imádott
ünnepem.
Mivel nőnek a gyerekek, idén
nagyon sok kérdés vetődött fel bennem. Ki tudja miért erőltetjük ezt a „Jézuska
hozza az ajándékot” sztorit. Talán, mert emlékeim szerint ennek a misztikuma
ellenállhatatlanul vonzó volt számomra még gyerekként. Nem, nem emlékszem
gyógyíthatatlan traumára, mikor fény derült arra, hogy mégsem a Jézuska, hanem
édesanyám csempészi a szaloncukrok és díszek alatt roskadozó fa alá a
becsomagolt meglepetéseket. És érdekes módon nem haragudtam azért, hogy évekig
elhitették velem ezt a mesét. Sőt, mikor nagyobb lettem, még akkor is jól
esett, ha nem a szemem láttára tették a fa alá az ajándékot, hanem kivárva a
megfelelő pillanatot, odacsempészték, hogy mikor gyanútlanul a fa közelébe ér
az ember, csak tátva maradjon a szája, hogy jé, ez még az előbb nem is volt itt…
Fiatal felnőttként
édesanyámmal űztem játékot, visszaemlékezve sem tudom eldönteni, melyikünk
élvezte jobban. A fenyőfa alá tettem egy csomagot, külön odafigyelve a
részletekre, rettentően adva a külcsínyre (mivel belül csak filléres apróság,
kis figyelmesség volt csak található), mellékelve egy cetlit, melyen ez volt
olvasható: „A következő ajándékodat megtalálod, ha kimész a konyhába és
kinyitod a sütőt.”. Anyukám mosolyogva követte az utasításokat és a sütőben egy
újabb pici ajándék fogadta, ismét csinosan becsomagolva (mondjuk egy harisnyanadrág),
meg persze az újabb itiner: „Ha kinyitod a fürdőszoba szekrény második fiókját,
újabb ajándékra lelsz!”. És így tovább. Az utolsó ajándék visszavezetett a
karácsonyfa alá – és hogy fokozzam a drámai hatást, természetesen ez volt a FŐ
ajándék is egyben.
Szeretem látni a saját
gyerekeim csillogó szemét, mikor meglátják az ajándékokat. Kicsit nehezített a
pálya, hisz hárman vannak. Nemrég elcsíptem egy beszélgetésüket, mely nagyjából
arról szólt, hogy létezik-e vajon, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat, vagy
inkább csak el akarjuk hitetni ezt velük és igazából mi, a szülők vásárolunk,
csomagolunk, csempészünk. Bogi (a nagy, majdnem 10 éves) erősen kétkedőre vette
a figurát. Érvelt, ellenérvelt, mi szól Jézuska mellett és ellen. Tátva maradt
a szám. A fura az, hogy a három évvel fiatalabb öccsét és húgát is meg tudta
volna győzni pro és kontra egyaránt. Ők még abban a korban vannak, mikor
szívesen hisznek bármiben: Jézuskában, Húsvéti Nyúlban, Mikulásban,
Fogtündérben… és hála az égnek a Fognyűvő Manóban is.
Szóval hallgattam őket, hol
mosolyogva, hol nyakat behúzva a leleplezéstől félve, hol megdöbbenve, hogy nem
is gondolná az ember, hogy mik is vannak azokban a gyerekfejekben. Féltem, hogy
a vége az lesz, hogy elénk állnak mindhárman és közlik, ne komédiázzunk tovább
szenteste, mert TUDJÁK.
Meglepődtem. Bogi, az örökös
szószóló és hadvezér kis haladékot adott nekünk és a szentesték meghittségének,
a varázslatnak. Talán még ő is hinni AKAR. Nem tudom. De hiányozni fognak a
karácsony esti kommandózások, apró füllentések, hiányozni fog a varázs, ha már
nem lesz. Tudom, hogy nem húzhatom tovább, mint ők engedik. De akkor is
hiányozni fog.
