Szerethető ráncok

Nem gondolom magamról, hogy túl hiú lennék. Nem vagyok az a típus, aki órákig készülődik reggelente, nem használok vakolatnyi sminket és amit magamra kenek, az nagyjából 5 perc alatt megvan.

Nem válogatom hajamat tépve a ruhatáramat a szekrény teljes tartalmát szanaszét hajigálva a padlón és toporzékolva, hogy „NINCSEGYGÖNCÖMAMITFELVEGYEK!”. Sőt.

Mint ahogy azt sem értem soha, miért akar minden nő (tisztelet a kivételnek) fiatalabbnak látszani, mint ahány éves.

A reklámok másról sem szólnak, mint hogy hogyan csökkentsük ráncainkat, hogyan simítsuk vasaló nélkül arcbőrünket, hogyan legyen üde, 18 éves arcunk 50 helyett.

Én ezt nem értem. Lehet, hogy hülye vagyok, de én kifejezetten SZERETEM a ráncaimat. A szarkalábakat a szemem körül, a szám melletti nevetőráncokat, a homlokom vízszintes füzetvonalra hasonlító ráncait.

Gondolkodtam már szemránckrémen, de villámgyorsan elvetettem az ötletet. Minek? Ha egyszer ki vagyok békülve azzal, hogy 39 éves vagyok, nem 18, hanem pont duplán annyi. Miért kéne nekem úgy kinéznem, mint egy 18 évesnek?

Arról nem beszélve, hogy a reklámok nagy része kamu. Pont nem hiszem el, hogy párszor rákenek valami masszát a képemre, vagy egész este látószerveimen uborkakarikákkal rohangálok és a saját férjem, sőt, még a gyermekeim sem ismernek rám utána, annyira szép lesz tőle a bőröm. Humbuk. Hazugság. Szemfényvesztés. Átverés. (persze az uborka jó és hasznos és szeretjük is… legfőképp belsőleg alkalmazva, bár kisírt szemekre is hatásos gyógymód, elismerem – igaz, nem sokszor próbáltam).

Fentebb leírt módszerek viszont baromi hatásosak lehetnek, ha a családunk épp depressziós hangulatban leledzik. Anya felken egy édes kis bugyirózsaszín vagy éppenséggel fűzöld maszkot a képesebbik felére, hatalmas hajcsavarókra bongyorítja üde tincseit, majd előlibben a fürdőszobából: tádáááámmm! és garantált, hogy apa meg a három kölyök vinnyogó röhögésbe fog, lévén, életükben nem láttak még ilyet.

Mégis a legtöbb reklám el akarja velünk hitetni, hogy mindenképpen meg kell vennünk az eladni kívánt terméket, mert anélkül csúnyák és öregek vagyunk. Nem élhetünk formulák és bio-izék nélkül, melyek egyre mélyebbre hatolnak a bőrünk alá és feltöltik és rugalmasabbá teszik és babapopsivá változtatják a fejünket. Mert megérdemeljük.

Szerintem a ráncainkat is megérdemeljük. Mindnek megvan a maga története – bár jómagam nem tartom ezeket számon, de az tény, hogy az ikrek születése utáni másfél év nem alvás után kissé szaporodtak arcomon a barázdák. És NEM a nevető ráncaim… De attól még nem nézek undorral a tükörbe. Nem hiszem, hogy azonnal fel kéne varratnom vagy épp töltetnem, ha itt-ott már nem fiatal a bőröm. Nem nézegetem órákon át a tükörképemet azon agyalva, hogy mennyivel másabb lenne, ha nem ilyen lenne. Ilyen. Elfogadtam.

Mindenképpen pénztárcakímélő és lélekemelő, ha megbékélünk azzal, amit a tükör mutat.

Egy 50 éves nő pont 50 évet élt már. Nem 25-öt. Miért kéne elfelejteni azt a sok évet és úgy tenni, mintha nem is lett volna? Nyilván volt abban az 50 évben jó és rossz egyaránt. Volt benne épp elég sírás és volt benne sok-sok nevetés. Ha ezek nyomot hagynak egy arcon, az nem véletlen.

A ráncaink a mi ráncaink. Szerintem legyünk rá büszkék.

Kimenő hétvégére

Imádom a gyerekeimet. De…

Minden nem kívánatos mondat így kezdődik, itt mégis van egy DE. Mert az ember egy idő után azt veszi észre, hogy az élete egy végtelenített magnószalag, egy verkli, egy kézi habverő. És ez nem az igazi.

Amikor az van, hogy minden nap ugyanaz és már belefáradtunk a mosásba, takarításba, az utasításokba, a számonkérésekbe, akkor olyan jól esik kicsit kirúgni a hámból, ha csak röpke másfél napra is. Kicsit mást csinálni, mással lenni, lazítani. Becsukni a lakás ajtaját olyan tudattal, hogy megint nem volt idő felporszívózni és a mosdó is épp eléggé mocskos az ott mosott 3x2 db retkes kis gyerekkéz lenyomatával. De hátat fordítani annak, hogy a szennyes tartó tele, elfelejtettem virágot locsolni, bevetni az ágyakat, rendet csinálni a konyhaasztalon és maradt néhány mosatlan edény is a mosogatóban.

Az ajtót rázárom minderre és a kulcsot is ráfordítom. Majd a gyerekek a nagyinál landolnak – hozzáteszem, legnagyobb örömükre -, én pedig látogatást teszek a barátnőmnél.

Ritka alkalom. Mert mindig ő jön hozzánk, ami szintén jó, de azok gyerekes bulik. És bár a három kölyök odavan Marcsiért, és hál’ istennek ez visszafelé is működik, ha nálunk van, nincs sok alkalom egy igazi csajos beszélgetésre. Mert gyerekek mellett értelmesen cseverészni olyan esélytelen, mint éti csigát benevezni egy lovas derbyre. Meg lehet ugyan próbálni, de minek? Beszélgetéseink általában úgy alakulnak, hogy „Meséltem már neked, hogy…”, mire közbevág valamely csemetém – jobb esetben egyszerre csak egy -, hogy „Néééééézd Marcsi, mozog a fogam!”, vagy „Anyaaaaaaa! A Bence azt mondta, hogy nem szép a rajzom!”, vagy „Édesanyám nem találom a kedvenc zoknimat…”.

Szóval Marcsim készült derekasan. Mesés ebéddel, majd még mesésebb sajttekerccsel. És egyáltalán nem mellesleg házi készítésű punccsal, ami előlépett kedvenc alkoholos italaim élvonalába.

A reggeltől-estig tartó evészet és ivászat mellett jutott idő egy nagyon-nagyon jó hangulatú fotózásra is a Kopaszi-gáton Dorka barátnőnkkel (aminek eredményét rettenetes izgalommal várom… NEM azért mondom, hogy megharagudj Dorka, és nem azért, hogy ezt úgy vedd, siettetnélek).

Majd este laza filmnézés, a puncs további kóstolgatása és hajnalba nyúló beszélgetés pityergéssel, és állkapocs izomlázat eredményező, vinnyogó nevetéssel tarkítva.

És hogy milyen a hétfő ilyenkor? Mosolygós. Mint mikor feltesszük tölteni az akkumulátort és jé, megint jól működik. Most kicsit ilyen érzés. Szebben süt a nap, a kollégákra is tudok mosolyogni. Néha valóban a legjobb terápia egy hatalmas beszélgetés a legjobb barátunkkal.

Köszönöm Marcsim, hogy vagy nekem.