Dalos pacsirtáink – avagy hogyan ível a színvonal… lefelé

Megnéztük. Meghallgattuk. Őszintén? Személy szerint – bár nem tisztem véleményt formálni -, azért többet vártam. Az idei felhozatal siralmas.

De kezdjük az elején, mondjuk a zsűrivel és a műsorvezetőkkel.

Pierrot lett idén a rossz zsaru. Mosolygós-szűk szemeivel pontoz le mindenkit, lelkiismeret-furdalás nélkül. Nincs is ezzel baj, talán ő az egyedüli, aki már-már reálisan látja az énekeseket.

A máskor oly gyönyörű Rúzsa Magdinak sikerült majmocskás frufrut rittyentenie a fodrásznak. És néha nem tudtam eldönteni, hogy Magdi csak tapintatos, vagy komolyan dicséri a versenyzőket.

Csiszár Jenő hozta a szokásos formáját. Nem csak a habogásra gondolok, leginkább arra, hogy nem pont egyező a zenei ízlésünk. Épp azok tetszenek neki, aki nekem boáááá.

Rákay Philippel meg csak többen van a zsűri.

Tatár Csilláról annyit, hogy hiába szépek a lábai, ha beszélni még így sem tud folyékonyan. Amellett, hogy értelmetlen, összezavaró, bakizós, de a nagy nyilvánosság előtt védi saját magát azzal a hozzáfűzésével, hogy mindenki hibázhat? Csak az hibázik, aki dolgozik, ez így van. De nem mindenki való színpadra, élő adásba meg pláne nem. Ezért nem vezettem például én a műsort… többek között.

És még Harsányi Levente lendülete és talpraesettsége sem pótolhatja a másik műsorvezető hozzáértését.

A versenyzők:

Kályhaezüstbe öltözött bányarémséges hamiskás, de annál önérzetesebb hölgyemény (bocs, a névmemóriám remek…). Aki oly mértékben kihúzott derékkal tud ülni, hogy nekem fájdalmas, még nézni is.

Bogi, aki védjegyévé kívánja tenni a mezítlábas produkciót. A hangjával nincs gond (már azt is értékelnünk kell, ha nem hamis). Nekem a dal nem volt elég ütős, bár jóval hallgathatóbb, mint a többi. Nem, ezt nem befolyásolja, hogy valakin tűsarkú cipedli, vagy balerina cipő, vagy bakancs van-e. Nekem felemás volt viszont az összkép, mikor a felhőnyi füstből elő-elővillant a mezítelen tappancs a kisestélyi alatt.

Egy középkorú, szőke démon, aki saját bevallása szerint produkció közben Hamupipőke mozdulatokkal hagyta el az egyik vörös topánját, majd megoldásképpen önszántából dobta le a másikat is. Probléma megoldásból ötös. A produkció számomra ettől függetlenül lapos, a dal nem szólt semmiről, nem fogott meg.

A „kedvenceim” az állva hárfázós bagázs, ahol a szintetizátoros iszonyatosan belendülve tombolt… valami egész másra, mint amit mi hallottunk. Az énekesnő energiabombaként ugrándozott fel s alá… bár a hangja lett volna olyan jó, mint a mozgása. Az állva, táncolva hárfázós hölgyről már szót sem ejtek, max. annyit, hogy hűűűűűűűű… elképesztően rossz volt. Bár imádom a klasszikus hárfát, nekem ez sokk. Nyilván ezért kapták ők a legtöbb pontot, kezdek hozzászokni, hogy aki nekem nagyon nem jön be, az a zsűrinél tuti befutó.

Aztán jöttek még fiú bandák is, kik tornasorban, kik meg rettentő lagymatagon trottyos gatyában… Jut eszembe: mondja már el valaki a fiataloknak, hogy NEM ÁLL JÓL SENKINEK AZ ÜLEPRÉSZEN LÓGÓ NADRÁG! Pierrot hozzászólása itt nagyon tetszett, azt mondta, nem meri őket kritizálni, nehogy a rajongótábor plüssállat arzenálba fojtsa őt. Szerintem ezzel mindent elmondott.

Egyetlen valamire való hang akadt csak. Minden tiszteletem Tóth Veráé. Tisztelem őt azért, mert az egyetlen, aki színvonalas és vállalható a műsor részéről. Tisztelem azért, mert minden évben próbálkozik a Dalban. Hozzáteszem, a dal, amit előadott, eléggé elfuserált választás volt. Nem Verával van gond, gyönyörűen énekel, egy díva a színpadon és minden tekintetben le a kalappal előtte. Nem bántásképpen, de volt egy elég vihogósra sikeredett csevej, mivel apán kívül Marcsi barátnőm is körünkben élvezhette a produkciókat. Megbeszéltük, hogy Norbi fogyókúrás étrendje nem ért el sok eredményt Veránál, pedig személy szerint nagyon szurkoltam neki. Marcsi némiképp a védelmébe vette az énekesnőt, hogy a ruhaválasztás sem volt az igazi, hisz egy nagy testalkatra egy előnytelen szabású függönyt adtak rá a sztájlisztok, ki tudja, milyen okból. Mire apa gyönyörű monológba kezdett:

-          De legalább sötétítő függönyt vett fel, most gondolj bele, ha csipkésben lenne… Mondjuk ez a kék… olyan benne, mint egy nagy kék bálna! Bár milyen színt vehetett volna még fel? Mondjuk sárgát. Bár akkor olyan lenne, mint egy villamos… Ebben a kékben meg ő a 7-es busz!

Igazság szerint minden évben kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de igyekeztem követni, hogyan alakul a választás, kit küldünk az Eurovíziós Dalfesztiválra. Mindig volt legalább 3-4 személyes kedvencem, akiknek szurkolhattam. Idén? Szerintem ez volt az első és egyben utolsó adás, amit megnéztem. Nem fárasztom magam sem a dalokkal, amiket nem igazán élvezek, sem a zsűrivel, sem a műsorvezetőkkel.

Csak arra tudok gondolni, azért csúszott így le a színvonal, mert a minőségi előadók rájöttek, a Dalfesztivál bunda. Koncsíta után nekem sem lenne kedvem megmérettetni magam. Bár azon azért elfilózgattunk hármasban, ha Tóth Verára szakállt ragasztanánk…

Szervezőképtelenség – avagy hogyan szúrjunk ki magunkkal még annál is jobban?!

Azzal indult, hogy az ikreket szülinapi zsúrra hívták egy játszóházba. Úgy voltam vele, egye penész, már amúgy is régen voltunk, bármennyire utálom a játszóházakat, hadd legyen kicsit jó nekik is. Két dologgal nem számoltam: az aznapi ordító, migrénes fejfájásommal és azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy szervező képességem nem remekel mostanság.

Mivel szombat munkanap volt, így még annál is inkább „örültem” a meghívásnak. Magamba raktam tonnányi fájdalomcsillapítót, majd a munka végeztével rongyolás haza, gyerekek puccba vágása, összekészülődés, 77 nagy pofon beígérése nem megfelelő viselkedés esetén, majd uzsgyi a játszóházba, ajándék nem otthon felejtése.

Apa azt vette a fejébe, illik- nem illik alapon, hogy ő szépen berak minket, aztán elhúz a heti nagybevásárlást elintézni, majd értünk jön.

Megérkeztünk. Levetkeztünk. Egy kedves ott dolgozó hölgy (szerintem mély növését kompenzálandó, akkora kontyot viselt a feje tetején, mint egy dinnye), aki kiszúrta kezünkben a bazi nagy ajándékos tasakot, megszólított.  Kérdezte, kinek a szülinapjára jöttünk? Mondok: Szamira szülinapjára. Kontyosunk keres, kotor a papírjai közt, majd kissé zavarodottan közli: Van Szamira, csak nem ma, hanem holnap, vagyis vasárnap.

Pöttynyit leforrázva álldogálltunk pár másodpercig, hebegtem-habogtam, hogy de hát a meghívó (mely biztos helyen a konyhaasztalon maradt!) tuti szombatra szólt.

Apa felülkerekedett zavarunkon, közölte, kér három gyerek és egy felnőtt belépőt, majd ő angolosan lelép vásárolni. Holnap pedig jövünk újult erővel a szülinapot ünnepelni… ha már így alakult.

Nem részletezem a számomra egyáltalán nem szívem csücske játszóházas örömöket. Ricsaj, száguldó kétlábúak és két- három- valamint négykerekű járművek. Nevető, ám néha bömbölő gyermekek a totyogóktól a tizenévesekig. A lármát időközönként túlharsogja a hangszórókból áradó szülinapos nóták sorozata. Mindegy, túléltük. Még azt is, mikor indulás előtt fiam hisztirohamot kapott, mert nem akart még indulni, szomjas volt és egyébként is…

Otthon belepillantottam a meghívóba. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy magamban tartom a valóságot, de rájöttem, mindenképpen kiderülne, így megosztottam férjemmel, hogy a meghívás igaziból is vasárnapra szólt, én néztem el.

Másnap már reggel 9-től kérdezgették csemetéim, hogy mikor indulunk. Öt percenként. Délre megőszültem. Mivel a két alig 6 éves idő-fogalma még nem az igazi, így hiába hajtogattuk felváltva, hogy délután 4-re szól a meghívás és előbb nem mehetünk, mert még a szülinapos sincs ott. Délután 2-re már 2 percenként kérdezgették az indulást, addigra ősz tincseim hangtalanul kihullottak… Fokozódott a nemzetközi hangulat.

Végre megérkeztünk. Két dolgot konstatáltam: 1. A játszóház, mely előző nap az elviselhető szintet ütötte meg, vasárnapra kb. kétszer olyan zsúfolt volt és négyszer hangosabb. 2. A fejfájásom, mely azóta csupán csitult, el nem múlt, ezt a zsivajt nem igazán értékeli pozitívan.

Derült égből villámcsapásként találkoztam egy szakközépiskolás osztálytársammal is, akik szintén meghívást kaptak a partira. Ám mivel idestova 20 éve nem láttuk egymást (igen, igen, tudom, illene ellátogatnom az érettségi találkozókra…), a köztünk kialakult társalgás ilyetén módon indult:

Én: - Judit? (kérdeztem bátortalanul mosolyogva).

Ő: - Nem, Évi! (szólt kissé megilletődötten, homlokráncolva keresgélve agyában, ki is lehetek ugye ÉN???!)

Én: - Huszti Évi! Tényleg!

Ő: - ……… ?!

Én: - Straub Zsuzsi.

Ő: - Ne ba…..! Nem ismertelek volna meg!

Konzekvencia levonva: Szervezőképességem nulla, névmemóriám nulla, de másoknak sem túl jó az arcmemóriájuk.

Viszont apával jót ping-pongoztunk, mert időben felfedeztük, hogy a gyerekek őrzése már teljességgel felesleges, egyrészt, mert ketten háromfelé minek is futnánk, másrészt sokkal kellemesebb időtöltés, ha mi is elfoglaljuk magunkat, míg ők ugrálnak és egymást kergetik.

Azért van még egy konzekvencia: Így megy KÉTSZER az a szülő játszóházba, aki EGYSZER sem akart igazából.