.jpg)
Biztosan voltatok
úgy, hogy azt éreztétek, jobb lett volna ma fel sem kelni. Mert aznap bárhogy
igyekszik az ember lánya, valahogy nem jön össze semmi. A kávé túl édes lesz –
vagy éppen túl forró, és ha mákunk van, nem borítjuk nyakon magunkat vele
reggel a munkába indulás előtti pillanatokban.
A munkahelyen
bedöglik a telefon, az internet, és lehetőleg a fénymásoló is egyszerre, persze
erre csak hosszas szerelés után jövünk rá, mikor már a másoló festékének nagy
része kezünkön, arcunkon, homlokunkon és a lehető legcsinosabb ruhánkon
díszeleg.
Otthon a rántáshoz a lisztet szépen
végigszórjuk az előtte makulátlanra sikált tűzhelyen és/vagy a konyhapulton,
ráadásként jól elsózzuk az aktuális főzeléket, lehetőleg abszolúte ehetetlenre.
A kezünket akkurátusan lilára forrázzuk, pedig
hidegre tekertük a kart, de előtte még forró víz kellett és a dög csap emlékszik
erre (ha mi nem is…).
Kutyagumiba lépünk,
bár észre nem vesszük, csak mondjuk a gyerekek szülői értekezletén… A kabátunk
cipzárja biztosan beakad, eltörik, szétugrik és mivel nincs kedvünk a szülők
előtt jógamozdulatokkal kibújni belőle,
az értekezlet végéig gyöngyöző homlokkal pácolódunk és főlünk
porhanyósra. Ám mivel a kutyagumi elég erős szagokat áraszt, így nem kell attól
tartanunk, hogy a belőlünk csorgó izzadtságszag bárkinek is feltűnne.
Ismét otthon: a
szemetes csurig tele, de mikor kivinnénk, tuti, hogy elhasad a zsák alja,
szolid, barna, ámde ragacsos kávépöttyökkel tarkítjuk így a tiszta padlót. A
zsák tartalmától függően spékelhetjük meg kenyérmorzsával, félig rágott
körtéből kicsorgó nyákkal, hagymahéjjal.
Mindeközben a
gyerekek nyűgösek, nyafogósak, veszekednek egymással, hangosak és
szófogadatlanok és a fenyegetésként beígért 77 pofon sem segít. Bár nap végére
leginkább azon kapjuk őket, hogy csendesen ülnek egymás mellett a kanapén, mint
verebek a dróton és szájuk elé tartott kezekkel, diszkréten röhögnek a mi
szerencsétlenkedéseinken.
A mosógépet soha nem használt programra
állítjuk véletlenül, ami kb. 3 óra múlva áll csak le, pedig már nagyon
szeretnénk ágyba kerülni, hogy minél előbb holnap legyen és essünk túl ezen a
nem túl szerencsés napon. Ehelyett várjuk és várjuk a mosás végét, hogy aztán
hujjéééééééééé! … kiteregethessünk. Persze kb. ekkor esik le, hogy csak
mosószert raktunk az adagolóba, az öblítőről nyilván megfeledkeztünk…
Tudom, azt mondják,
minden fejben dől el. De igenis vannak olyan napok, mikor úgy érezzük, nemhogy
felkelni nem kellett volna, már azt is vitatjuk, hogy megszületnünk muszáj
volt-e. És kínlódva lessük az órát, hogy teljenek már azok a percek és
lehetőleg semmihez ne kelljen nyúlnunk estig, mert abból jó nem fog kisülni.
A nap elején még szederjes fejjel szitkozódunk
minden egyes leejtett kulcsnál (Hurrá! A
gravitáció ma is működik!!!). Később tikkel a szemünk és némiképp rángatózik a
fejünk, mert amihez nyúlunk, az leesik, eltörik, kicsúszik, elkenődik,
fröcsköl, köpköd, koszol. Azért nap végén már-már vihorászunk saját
kétbalkezességünkön, mikor huszadik alkalommal ejtjük le a kocsi kulcsot –
lehetőleg nem a kanálisba…
De a legszebb,
mikor másnap vigyorogva ébred az ember, abban bízva, hogy ez egy MÁSnap lesz.
Aztán az első kávé után (a fehér pulcsin) kiderül, hogy ugyanolyan, mint az
előző volt.
