Olyan nincs, hogy
valamit ne kellene megszerelni, kicserélni, beolajozni, megjavítani, felújítani
egy családi házon.
Én ezt, míg nem
családi házban, hanem panelben tengettem az életem, akkor is elhittem, hisz ami
elromolhat, az el is romlik, bárhol lakjon az ember. Ha csöpög a csap, ha kiég
a villanykörte, ha fel kell rakni egy polcot, ha leesik a csempe, vagy éppen
eldugul a lefolyó azt bizony nincs, aki helyettünk helyrehozná.
A mi családunkban
drága életem habospitéje a szerelők gyöngye. Igaz, ha valami romlásnak adja a
fejét, először ráolvasással próbálkozik, már ha annak nevezhető az a cirkalmas
hegyi-beszéd, amit (jobb esetben) az orra alatt elmormol. Amennyiben ez nem
segít, előkerülnek a szent szerszámok, melyek felülvizsgálata után ismét
cikornyás szidalmak következnek, mondván: „Nincs egy normális fogóm,
csavarhúzóm, csőkulcsom, kalapácsom!!!” (a nem kívánt rész törlendő).
De mint tudjuk, a
baj nem jár egyedül. Így hát, ha valami felmondja a szolgálatot, általában
vonzza magával a többi rossz dolgot is, halmozottan hátrányos helyzetbe hozván
az én drágaságomat. Így, ha valami végre működik, még véletlenül sem dőlhet
hátra a jól végzett munka örömét élvezvén és malmozván, mert azonnal jön a
következő probléma… csőstől.
Így fordulhatott
elő, hogy míg a nyaralásból hazafelé utazván, az autó bedöglött, nem kicsit,
nagyon, tehát több, mint két hétig kellett nélkülöznünk, ez még nem volt elég.
Egyik esti fürdetés alkalmával, mikor a kádat már megtöltöttem a fürdővízzel,
Bogi már benne ült, Enikő pedig a kád mellett igyekezett megszabadulni a
ruháitól, éreztem, hogy a víz kissé melegre sikerült. Erről árulkodott
nagyobbik lányom vörösben játszó arca, sziszegése és az, ahogy megpróbált
lábujjhegyezni a víz tetején – kevés sikerrel. Szóval fogtam a zuhanyrózsát és
megtekertem a hideg csapot, mondván, juttatunk egy kis hűvösebb vizet a
forróhoz. Aztán csak arra emlékszem, hogy Bogi kapkodja a levegőt, Enikő sír, a
fürdőszoba úszik mivel valahonnan
szökőkút szerűen spriccel a víz. Eltelt vagy két másodperc, míg rájöttem, mi
történt, és elzártam a csapot. Ez a két másodperc pedig pont elég volt arra,
hogy teljes káoszt idézzek elő. A zuhany gégéje eltört a csapnál, ez okozta
hogy a fürdőszobánk pillanatok alatt átalakult egy horrorisztikus vízi
vidámparkká. Vidám ugyan nem volt, ellenben nagyon vizes és horrorisztikus,
mert a lányok úgy sikoltoztak a rájuk spriccelő jeges áradattól, mintha szerény
fürdőszobánkba lépett volna maga Freddie Kruger.
És még mindig nem
volt vége. Igaz, hogy aznap zuhanyozni nem tudtunk, csak fürdeni, ám
tisztálkodás szempontjából úgy gondolom, az is több, mint a semmi. Következő
nap apa új zuhanygégével felszerelkezve tért haza. Javított, szentségelt, kész
lett.
Ám másnapig tartott
csak a jólét, akkor azonban ismét váratlan dolog történt, nem fogjátok
kitalálni, hol, naná, hogy a fürdőszobában (elég rejtélyes hely az nálunk,
valljuk be). Akkor a lámpa mondta fel a szolgálatot. Ráadásul nem akármilyen
lámpánk van, hanem olyan ledes izé-bizé, amit nem olyan könnyű kicserélni, mint
egy kitekerős villanykörtét. Már alig mertem elregélni, mi a baj, mivel apa
azon az estén igen későn érkezett, éppen a megjavított autót hozta haza úgy ½ 10
felé. Ismerem őt, egy fárasztó nap után másra sem vágyik, mint nyugalomra.
Ehelyett azzal kellett szembesülnie, hogy bár a zuhany már működik, most csak
sötétben lehet tisztálkodni.
Hiába, nem is mi
lennénk: vagy világos van, zuhany nincs, vagy van zuhany, ellenben villany
nincs.
Hogy mi a tanulság?
Hát ez egy olyan mese, ahol nincs tanulság. Mer’ ami elromolhat… azt apa úgyis
megcsinálja vagy ma, vagy holnap.
