Feledékeny, szőke és még szemtelen is

Az úgy volt, hogy képtelen vagyok dátumokat fejben tartani. Aki ismer és szeret, az elfogadja, ha utólag kívánok csak boldog névnapot, szülinapot. Előfordult már, hogy fél év után… Egyszerűen ilyen vagyok, okos telefon ide vagy oda, naptár itt és ott, cetli hegyek és kézfejre írt emlékeztetők tömkelege után is hajlamos vagyok arra a nem mindig megbocsátható gyengeségre, hogy kimegy a fejemből számtalan jeles alkalom. Pedig nagyon-nagyon igyekszem! Tényleg!

Mivel mostanában igen sűrű az életem, rengeteg dolgot kell észben tartani: mikor melyik gyereknél van anyák napi műsor, milyen ruhában kell őket elengedni iskolába-óvodába, melyiküknél van nevelés nélküli nap és mikorra kell mama-felügyeletet szervezni nekik, kiért mikor kell érkezni és hova, milyen feladat vár még munka után… Szóval az agyam kezd egy nagyobb terjedelmű szitára emlékeztetni.

A minap okmányirodában jártunk a három gyerekkel, hogy mindegyiküknek személyi igazolványt csináltassunk. Derekasan helytálltak, nem bontották le az iroda falait, sőt, még a padlót sem. Egyetlen alkalmazott idegeit sem cafrangolták miszlikekre, úgy viselkedtek, mint a mintagyerekek, el is gondolkoztam rajta, hogy talán más gyerekét hoztam el az óvodából… Meg is dicsértem őket, fagyit is kaptak jutalmul hazafelé. 

Otthon nekiláttam a rendes rutin teendőimnek, bár igencsak idő szűkében voltam, lásd fent, elment az idő az okmányirodán.

Szóval tettem-vettem, mosógépet pakoltam, mosogattam, vacsorát csináltam, előkészültünk másnapra, Bogival leckét ellenőriztem, ceruzát hegyeztünk, bepakoltunk, a ruháit kikészítettem reggelre, majd a kicsiknél is ugyanezt, közben Enikő futott a WC felé, hogy neki sürgős elintézni valója akadt. Épp az ő popsiját törölgettem, mikor apa hazaérkezett. Fiam csillogó szemekkel állt meg a fürdőszoba ajtóban: „Anya! Gyere!”.  Picit morogtam, hogy mi olyan sürgős, előbb talán mégis kezet mosnék.

Férjem állt az előszobában, nem kis ünnepélyességgel. „Mi van?” – morogtam. – „Feneket kellett törölnöm!”.

„Adj egy puszit!” – jött a válasz, majd a háta mögül egy orbitális nagy, gyönyörűséges virágcsokrot kapott elő.

„Ezt miért kaptam?” – kérdeztem, lázasan kutatva az emlékeim között.

„Boldog házassági évfordulót!” – jött a válasz.

Most süllyedjek el! „Az ma van???! Az nem lehet, hogy ma van! Múlt héten még emlékeztem rá, meg is néztem a naptárban, hogy milyen napra esik!”.

Drága habospitém csak megbocsátóan mosolygott, én meg zavartan vihorásztam, hogy hát rosszabb vagyok a legrosszabb férjnél is…

De még tudtam tetézni, nem is kicsit! „Nyuszmák, már 9 éve!” – nosztalgiázott drágaságom, szentimentálisan ölelve magához. „Már 9??!” – szakadt ki belőlem szőkén, abszolút nem leplezve, hogy még arra sem vettem a fáradtságot, hogy utánaszámoljak…

„Hozzám jönnél újra?” – ölelt még szorosabban életem párája.

„Naná! Hisz csak Te viseled el, a hülyeségeimet!” – ilyetén módon vallottam szerelmet, miután szégyenszemre elfelejtettem házasságkötésünk ünnepét, meg azt is, hogy az hány éve is volt tulajdonképpen.

Azt hiszem, borzasztóan szerencsés ember vagyok, hogy van, aki még így is szeret. De jövőre nem bánnám, ha sokan figyelmeztetnének májusban, hogy 28-án ne feledjem el a TIZEDIK! házassági évfordulónkat.

Reklámzabálók

Manapság mindent reklámozunk, az ultra puha wc-papírtól, a leghatásosabb prosztata pirulától, a legkényelmesebb autótól kezdve a legmegbízhatóbb fogamzásgátló izéken át a legtartósabb tetőcserépig bezárólag, valóban mindent.

Ami feltűnt: minden reklám arról szól, azért vedd meg a jeles terméket, mert 97 %-kal jobb, dúsabb, szőrtelenebb, erősebb, szexisebb, soványabb, ízesebb, lágyabb, fehérebb, vékonyabb, tartósabb, ránctalanabb, nyugodtabb, illatosabb lesz tőle valami(nk). És ezt már a kamera elé ültetett orvosok, kutatók, biológusok, mérnökök, teszterek és a Juliska néni is bizonyítják ám!

Hogy a reklámokban minden foltot kiszed a fehérítő, a mosószer (naná, hogy 30 fokon is, kímélőn az olajfoltot, mint a huzat), ott már nem értem, vajon én mit rontok el, mert a hiba biztosan bennem van, nem a reklámokban.

Hogy a hajam miért nem olyan még, mint aki a divatlapból lépett ki, pedig pont azzal a samponnal mosom, ami ezt ígéri… ezt sem értem.

Hogy a fogaim miért nem világítanak még a sötétben, mer’ annyira fehérek, akár EGY mosás után is (he???!)… hát elképzelni sem tudom.

Hogy egy gyerekeknek szóló reklám úgy kezdődjön, hogy ha már UNOD, a régi és jól bevált aszfaltkrétádat, cseréld le egy százszor jobb 3D-sre, itt már elgurul a gyógyszerem és ütni tudnék.

Hogy a lefolyónk miért nem szabadult meg a dugulástól, mikor a csinkvecsentómilliódolláros lefolyó tisztítót alkalmaztuk a reklám szerint… dunsztom sincsen.

Hogy a reklám miért arról szól, hogy az ember zabáljon töltött káposztát, zsírban tocsogó kaját, szalonnát tonna számra, akkor is, ha utána baromi rossz a gyomra, ellenben VAN rá gyógyszer a patikában… erre már tényleg nem tudok mit lépni.

És hogy miért tömik a fejünket ennyi baromsággal? Hogy vásároljunk, vásároljunk, vásároljunk! Nem baj, ha már van otthon egy, amivel elégedett az ember. Vegyen egy másikat, ami 5x jobb, 70%-kal selymesebb és 10x nagyobb, mint ami nekünk van.

Hát csoda, ha nem nézünk tévét???!

Szakállas sellő – avagy „sógorunk lett Európa királynője”

Abban a nagy szerencsében volt részem, hogy Sica barátnőm és férje a szombat estét nálunk töltötte. Semmi különös, közös meccs-bámulás, eszmecsere, pletyka-csere, ropi, szotyi, mogyoró evés és társai. És persze postaláda-őrzés, az aktuális lomtalanítás alkalmából. Jelentem, láda megvan, „csak” a szomszéd nénitől kapott ház előtti pad tűnt el nyomtalanul...

Na mindegy.

Szóval mikor a meccsnek vége volt, átsiklottunk az Eurovíziós Dalfesztivál gyönyöreire.

Gondolom előttem már sok egészséges érzületű ember ragadott billentyűzetet, hogy fájdalmát ily módon nyilvánítsa ki: micsoda világban élünk???!

Hozzáteszem, mindig igyekszem szem előtt tartani drága Életem Miértjének nézőpontját, miszerint is: „Ez nem reprezentatív szavazás.”. Nem hát, mi is csak tátottuk a szánkat, eszünkbe sem jutott a telefonért nyúlni… vagyis hát hazudok, mikor Sica férje meglátta a lengyel versenyzőket, először a szívéhez, majd a telefonjához kapott, hogy hát csak leadna ő egy-két szavazatot eme dekoratív leánykák javára. Nem elhanyagolható tény, hogy, a lengyel műsor kissé erotikusra sikeredett, a hölgyek nem csak a hangjukkal, a dekoltázsukkal is igyekeztek szavazatokat szerezni, így nem csoda, hogy minden talpig férfi (mint Roland is!), azonnal 12 ponttal jutalmazta volna az előadást… Akkor még nem tudhattuk, hogy idén nem a hölgyek mellbősége fog számítani.

Hogy kik versenyeztek? Akik nem látták volna ezt a színvonalasnak nem nevezhető, inkább tragikomédiába hajló műsort, azoknak vázolnám:

Volt ott néhány húsosabb sellőlány, fehér, fekete, arany színű fellépő ruhában. Volt testvérpár összekötött copffal egy libikókán, a Jackson Five-ot utánzó 6-os (ami önmagában is paradoxon). Mókuskerékben tekerő táncos. Füttyös csapat (személyes kedvenceim, akik természetesen meg sem közelítették a dobogót). Volt olyan rövid szoknyás énekesnő, akinek minden mozdulatánál kilátszott a micsodája (ki felül villant, ki alul… Kinek mi az erőssége, gondolom).

A sellők hol átszellemülten, hol dühösen, hol meghatottan vonaglottak és kínlódtak a tök előnytelen szabású ruhákban, ők váltották egymást, ám a felhozatal – a dalokat hallván - konkrétan nagyon gyengécske volt.

Koncsíta, vagymiatököm, az a szánalmas, fiúból lett lányka, aki összezavarodván saját identitását illetően azért biztos ami zicher, jó vaskos szakállat is növesztett a műszempillái, vakolatnyi sminkje, és sellő ruhába rejtett 10 éves serdülő kisfiú alakja mellé, teljes odaadással adta elő dalát. Eufória, tobzódás, őrület… 

Engem azonban nem győzött meg, szeretem, ha a botrányos külső mellé némi hang is párosul. Láttunk mi már férfit női ruhában pózolni, bár Freddie Mercury, kinek tehetsége tekintetében azt hiszem, kérdés nem merülhet fel senkiben, nyilván most bőszen forog a sírjában, hogy egy napon említem ezzel a madárijesztővel…

Szóval arra akarok kilyukadni, hogy szemet hunynék én a kinézete felett, ha tudna énekelni. Megbocsátanám neki, hogy a jó ízlést sutba dobva, hányingert keltően néz ki. Elnézném, hogy a gyerekeimnek nem tudnék egy értelmes választ adni, ha rákérdeznének, hogy „Anya, ez az ember fiú vagy lány?”. De nincs bocsánat, ugyanis a felháborodáson és értetlenségen kívül egyéb érzelmet nem tudott belőlem kiváltani.

A szavazatok számlálgatásáig pedig egy fergeteges műsor: kiszuperált, vén énekesek fellegekbe emelkedő létrák tetejére mászván énekelték az Örömódát. Egyikük leginkább a Gyűrűk Ura rusnya manójára hasonlított, csak picit ocsmányabb változatban.

A pontok számolása közben láthatóan elérzékenyülő… versenyző (diszkréten csak lénynek nevezném, mert magam sem tudom, hogy fiú avagy lány), már-már a szépségkirálynők mozdulatait produkálta: könnybe lábadó szemek, száj elé kapott finom kis méternyi műkörmös kacsó, szempillarebegtetés… Szájtátva bámultuk. Sica pedig vihogva vonta le a konzekvenciát: „Sógorunk lett Európa királynője!”

Férje felháborodottan beszélt 18 éves lányukkal telefonon, akivel habzó szájjal közölte: „Kilövetem magam a Holdra, ilyen nincsen! Megnyerették ezzel a szakállas nővel az Euróvíziós Dalfesztivált!”.

És a végszó, Koncsita elhaló szavai az eredmények láttán: PEACE! FUTURE! LOVE! FREEDOM!

Meg a világbéka…
 

Rököny: Itt tart a világ a brutális nagy liberalizmus következményeképpen. A'sszem Rolanddal együtt lövetem ki magam a Holdra...

Misha horror

A macskám egy fenevad. Ezt eddig is tudtuk, de amiket mostanság művel, az már horror.

Mivel szerény hajlékunk macskaajtóval van felszerelve, így cicánk szempontjából luxus kivitelű lakosztály, ergo akkor jön és megy, mikor kedve tartja. Nappal egy édes, bújós, szempillarebegtető kis alvógép, aki hol az egyik, hol a másik emeletes ágy tetején durmol édesdeden. Éjszaka viszont előbújnak addig szunyókáló ösztönei és reszkessetek madarak, egerek!

Még ezzel sem lenne nagy baj, ha nem hordana be mindent a családi fészekbe. Hetekig kínlódtunk vele, mert nagyjából minden éjjel, sőt, akár egyetlen éjszaka alatt 3 egeret is megfogott, majd orbitális nyávogás közepette hurcolta be a hálószobába, ott is az ágyunk alá szerencsétlen áldozatait. 

Mivel egy kihúzhatós kanapén alszunk, a hálószobánk meg kb. akkora, mint egy apróbb halkonzerv, nehéz volt a macskához jutás. A gyakorlatban ez úgy nézett ki: Hajnali 2 óra. Macskaajtó csapódás. Nyarvogás ezerrel. Macskatrappolás a hálószoba felé. Ágy alá bekúszó nyávogással tűzdelt küzdelem. Majd csontropogtatás. Villany felkapcsolás. Szentségelés. Ágynemű pakolászás. Ágy kétfelé bontása. Szentségelés. Macska kihajtása a, egérrel a szájában. b, egér nélkül, így egértetem eltávolítása… mármint a maradék. Szentségelés. Takarítás. Szentségelés. Ágy összerakása, ágyazás, szentségelés közben megpróbálni újra visszaaludni, miközben a macskának 2 nagy pofon beígérése hasonló esetekre… Hajnali 3 óra 20. Macskaajtó csapódás. Nyarvogás ezerrel, trappolás… Szentségelés…

Na ezt megunván úgy döntöttünk, kizárjuk Mishát a házból. Mivel a teraszajtón van a macskaajtó, a redőnyt lehúztuk teljesen, hogy ne férjen hozzá a bejárathoz. Hajnalig nem is volt semmi gond, akkor azonban panaszos nyávogásra ébredtem. Még pár percig bírtam a dolgot hallgatni, de egy idő után megesett a szívem szegény párán... meg a szomszédokon. Bár életem netovábbja csak mondogatta, hogy a macska egye meg, amit főzött, nehogy már beengedjem, azért én még aludtam volna pár órácskát, így felhúztam a redőnyt és szabad utat engedtem a dögnek. Aki hálából matricaként tapadt rám reggelig, így gyakorlatilag mindennemű fordulásomat megakadályozta, a takarómat kisajátította, később a párnámat is, szóval a további alvásom eléggé zaklatottra sikeredett… 

De a reggel sem hozott javulást, mert a világosban megnézhettük Misha bosszúját: a konyhai szúnyogháló félárbócon lógott kissé megtépázva, a kizárt cica ugyanis nem hitte el, hogy valóban kizártuk, így a bejutási lehetőségeket kereste… Itt persze nem fejezte be a rombolást, a konyhaablak párkányán lévő, frissen cserépbe ültetett bazsalikomomat gyönyörűen fejre állította, a teraszt így gyakorlatilag hibátlanul befedte a fekete virágföld…

Ez után az eset után visszatértünk ahhoz a verzióhoz, hogy lefekvéskor becsukjuk a hálószoba ajtaját, ha a macska házon kívül van. Ez akkor izgis, ha elalváskor még bent van, mert akkor nyitva maradhat az ajtó, hátha egy kis összebújásra vágyik. Viszont, ha az ember elalszik és ő idő közben kimegy (és ne adja az ég olyan mélyen alszunk, hogy nem halljuk a macskaajtó csapódását) és már csak arra eszmélünk, hogy nagy csindadrattával bejön, félálomban meg kell döntenünk a macska rekordját 10 méteren. Ha nyertünk, még az előtt becsukjuk az ajtót, mielőtt ő behozza az áldozatot, ha veszítünk, újra lehet ágyat pakolászni.

Azért tudok alkotni néha, bár mentségemre legyen mondva, nyugodt éjszakám már hónapok óta nem volt. Szóval előfordult, hogy drága férjem kiment a wc-re éjjel (ezt még átaludtam), majd arra riadtam, hogy berongyol a macska az ajtón át, én meg felültem kissé kótyagos fejjel, ráugrottam az ajtóra, becsuktam, felkapcsoltam a villanyt, oldalra néztem, de a férjem helyén Misha kuporgott és hunyorgott rám picit meglepődve a lámpafényben, szerencséjére üres pofával… Nem voltam elég gyors, az ajtót ugyan becsuktam, de ő beslisszolt még előtte.

Az ajtócsukásnak azért meglett az eredménye: ha fog is egeret, gyíkot, madarat, azt a hálószobába nem tudja behozni, így keresett másik menedéket magának: a kádba ugrik vele és az elhúzott zuhanyfüggöny mögött rágcsálja el az elfogottat. Azért ennek is megvan a szép oldala: a kádat mindenképpen könnyebb kipucolni, mint a hálószobát. Igaz, a függöny mögötti vérfürdőre utaló nyomok néha megállnák a helyüket egy hercig kis horrorfilmben is.