Nyers pizza, „rozmaringos” szalonna és kávé

Hol volt, hol nem volt, Bence beteg lett. Telefon jött az oviból szerda délelőtt, hogy pattanjak járműre oszt hozzam el de izibe a csoportból, merthogy a gyerek sírdogál és a fejét fájlalja, no és nem mellesleg igen-igen melegnek érzik őt az óvó nénik.

Anya nyeregbe pattant (értsd: családi autó), mamát riasztott, hogy azonnal induljon el hozzánk, mivel nekem vissza kell karikáznom a munkába, ha Benyus már otthon lesz.

Így történt, hogy anyósom kivette a sütőből a (remélhetőleg) megsült ebédjét, majd összecsomizta és eljött hozzánk.

Az ebéd abból állt, hogy egy tepsibe krumplit, hagymát, szalonnát rakott le szépen és megsütötte.

Mivel eme étket gyermekeim nem kultiválták kiváltképpen, drága anyósom kivette a hűtőnkből az Aldis pizzát, hogy majd azt szolgálja fel nekik ebéd gyanánt. Mivel ő még ilyen nájlonos csodát nem látott, ezért hát kinyitás után ő ezt tányérra szervírozta (hidegen, nyersen), majd csodálkozva tapasztalta, hogy sarjaim csak piszkálják az ételt, nem és nem eszik, pedig elmondásuk alapján ez finom szokott lenni. Kissé puffogva vágta szemétbe a levágott cikkelyt, a többit akkurátusan visszacsomagolta és visszatette a hűtőbe, mondván, micsoda szarokat gyártanak mostanság, ehetetlen és kész.

Mikor este hazamentem és láttam a nyitott pizzát, rosszat sejtve kérdeztem, ezzel meg mi lett? Anyuka szépen elregélte Ádámtól és Évától, ki mit nem evett aznap és hogy milyen borzasztó az a pizza a hűtőben. Igyekeztem se nem elsírni, se nem elröhögni  magam nagyon hangosan, majd szépen elmondtam, ha legközelebb számára idegen holmi bukkan elő a hűtőből, előbb mondjuk telefonon egyeztessünk…

Apa hazajött este, nekiült mama ebédjének, a szalonnás, krumplis hagymás izének. Mama jóságosan figyelte, ahogy fia falatozik az asztalnál, majd beszélni kezdett:

-          Olyan régi volt már az a szalonnám a hűtőben, gondoltam megsütöm és veszek újat.

Apa lerakta a villát, melyet eddig oly bőszen emelgetett a szájához. Én szolidan belevihogtam a mosogatóba.

-          És mennyire volt régi az a szalonna, drága mama? – szólt vészjóslóan forgatva a villát kezében.

-          Nem volt az olyan régi… - jött a nem túl meggyőző válasz. Én már fuldokoltam a mosogató fölött és nem a habtól.

-          Arra gondoltam, hogy „rozmaringos” volt-e, mint a tavaly szilveszterkor a hűtődből előkerült zsír – firtatta apa továbbra is.

Mama dünnyögött valamit, hogy dehogy volt az zöld, bár még mindig nem voltunk teljesen nyugodtak, ismervén, mama mennyire nem lát jól.

Miután életem miértje elfogyasztotta a kétes tepsis krumplit, úgy döntöttem, nem hagyom veszendőbe a megkezdett pizzát. Egyet felejtettem el, hogy a cikkét veszített pizzáról a megolvadt sajt gyönyörűen lefolyik a sütő aljára, így, mikor kinyitottam az ajtaját, némi füsttel árasztottam el az amúgy is puskaporos levegőjű konyhát. Némi szellőztetés és fuldoklás után mindenkit megnyugtattam: majd hétvégén levakarászom a sajtmaradékot a sütőről.

Apa hozzákészült, hogy kiskutyánkat is vacsorával lássa el, ezért összeöntögette a hűtőben talált maradék krumplit, pörköltöt miegymást. Mivel elég sokat szöszmötölt, kicsit kuncogva megkérdeztem, hogy savanyúságot is tesz-e mellé, mire egy elég pikírt választ kaptam:

-          Persze drágám! És ha megette, utána viszek neki egy kávét is!

Szilveszter, zergék, a csííí, no meg a jin és a jang

Kipipálhatjuk ezt a szilvesztert is. A társaság nagyon jó volt, mint mindig, a zene számomra kicsit sem, ám ez olyannyira ízlések és ficamok kérdése, hogy hajnaltájt erősen elgondolkodtam, a hiba csakis az én készülékemben lehet, ha nem és nem és nem tudom élvezni egy hajszálnyit sem.

A zenét kompenzálandó igen hamar elpárolgott az üvegekből a fehérbor, ezzel egyenes arányban fáradt el az én drága férjem. Hajnalban felkísértem a szobánkba és jó éjt csókot leheltem ajkaira, majd tettünk még egy tiszteletkört Marcsival – hátha! – de nem… Így mi is a szoba felé vettük az irányt. 

Zaklatott, nagyon felületes álomba merültem, mivel a dj fejébe vette, hogy ő idén többet nem alszik, ezért a zenegép fáradhatatlanul ontotta magából a számomra egyre ismeretlenebb és hallgathatatlanabb zenéket. Reggel kicsit halkabb lett a buli, bár még mindig azon a zavaró szinten, mikor bár holtfáradt vagy, álom csak röpke pillanatokra teszi tiszteletét zsibbadt agyadban.

Mocorgás a szomszédos ágyon, apa éledezik. Sűrű jajjgatások közepette kászálódik és a fürdőszobát célozza meg. Visszaalszom vagy legalábbis azt képzelem. Ismét mocorgásra riadok, körítve jó karéj nyavajgással. Megérdeklődöm, mi a baj. Választ nem kapok, hát ismét belemerülök az eszméletvesztésbe… Mivel a jajgatás nem szűnik, csak időlegesen, ezért felemelem beton nehéznek érzett fejemet és drágaságomra pillantok: „Baj van?” – kérdem. „Nincs. Szerintem szívrohamom volt.” – jön a megnyugtatónak nem nevezhető válasz. Mivel nagy vagyok dr. Kovács emelt szintű öndiagnózisainak átkonvertálásában, magamban összegzem: másnap van, de csúnyán.

„Édes csillagom. Nem akarnád kinyitni az ablakot ott fölötted?” – jön a nyöszörgés pár perc múlva. Konkrétan lehülyézem, mondván fázom és fölötte is van egy szép nagy ablak, kászálódjon fel, oszt nyissa ki, ha mindenáron fagyhalott akar lenni. Dörmögés a válasz, olyasfajta, amiben összefoglalja szívtelenségemet. Próbálok aludni, még mindig. Fura, de szilveszter után már csak így van az ember lánya, no.

Pár perc csend után ismét ablaknyitást követel a drága, előtérbe helyezvén, hogy különben ott patkol el nekem. Marcsi megszánja (látszik, hogy nem egy háztartásban él vele, még nincs gyakorlata az ilyesmiben), talpra ugrik, majd apa fölötti ablakot nyit. Okosan, nem szélesre, csak – ahogy anyósom fogalmazná – csámpásra, ergo bukóra. Marcsi jó anya módjára teríti rám a negyedik ágyon heverő paplant, mielőtt kockára fagynék.

„Ó, máris sokkal jobb!” – nyögi életem társa elhalóan szívbemarkoló hangon. „Persze, mert áramlik a csííí, meg a jin és a jang!”- jön Marcsi felől a tökre optimista válasz. Sem csííít nem érzek, sem jangot, de még a jin is elég távol áll tőlem, részemről az alvást részesíteném előnyben. 

Apa nem hagy, ha már ablakot nyitottunk, mindenképpen arról győzköd, hogy neki vízre lenne szüksége, ivás céljából, mert másnapkor a belső hidratálásnál nincs is szebb és fontosabb. 

Győzködöm, hogy előbb szalonképes állapotba perdíti magát, ha vízszintesből függőlegesbe jut, mint jómagam, aki az előző napi smink által zebracsíkos, kissé Alice Cooperes orcával, számos helyen ijesztően égnek álló séróval, pizsamásan heverészek, ám ő hajthatatlanul tőlem kívánná a szomjoltót. Ez esetben hiába, én hajthatatlanul phikéznék inkább.

Forgolódunk keveset. Majd ki tudja honnan, épületes beszélgetésbe fogunk – senki ne kérdezze miért! - a zergékről. S ahelyett, hogy kipihennénk az előző éjszakát, arról folytatunk eszmecserét, hogy a hülye zergék minek ugrálnak több ezer méter magas sziklákon. Bár Marcsi éles eszűen rávilágít ama nem elhanyagolható tényre, hogy a zergék nyilván röhögve hülyéznek le minket, hogy minek fekszünk mi most másnaposan az ágyban, ahelyett, hogy több ezer méter magas sziklákon ugrálnánk??? Életem miértje nagyot sóhajt, majd levonja a konzekvenciát: „Ez az élet nagy körforgása: a hülye zerge sziklát eszik és havat, a lavina meg megeszi a hülye zergét…”. 

Emlékeim szerint álomba vihogtuk magunkat.

Xbox mifelénk – avagy idősebbek is elkezdhetik

Túléltük az ünnepeket. Bogi által kért szőnyeg berepült szenteste, ám mivel se hó, se jég nem volt, így a kuncogásra sem kaptunk alapot, de itt még nem ért véget a karácsony, ezért a hahota sem váratott magára sokáig.

Hetekig ágáltam az Xbox ellen, mondván, az én gyerekeim nem fognak egy virtuális világ foglyaivá válni. Életem habospitéje csak addig mormolta a különböző meggyőző érveket az én füleimbe, míg – tán hogy előbb szabaduljak -, engedtem a nyomásnak.

Egyetlen kérésem volt, hogy 24-én, mikor mindenki kellőképpen átszellemül a dzsingülbellsz halk dallamaira, ne legyen ugrálás, ne romboljuk le ezt a meghittséget (én kis optimista…).

Így történt az, hogy 25-én reggel, míg gyermekeim a tejbegolyó csámcsogása közben a csipát törölgették a szemükből az ebédlő asztalnál, apa bebújt a fenyőfa alá, előhorgászta a még ki sem bontott dobozt, kiköpködte szájából az oda nem illő tűleveleket, majd némi fejvakarás után mindenféle kütyüt varázsolt elő és egy kis olvasmányolás, dünnyögés, szentségelés után elindította a játékot.

Életem hovatovábbja egy szál alsónadrágban, lábszár középig érő sportzokniban, szemüvegben ugrándozott bakkecske módjára, bemutatván, miket is tud a gépezet. Ámultunk és bámultunk. És nem csak a programokat csodálván. Nézhettük őt, amint vízesésen lavírozik és ugrál a virtuális gumicsónakban, majd síel, teniszezik, de a leginkább ott dőltünk el a vinnyogó röhögéstől, mikor az említett szerkóban a Viva Las Vegas című nagyszabású zenére táncol, leutánozván a képernyőn látható figurát, amint képzelt lasszót pörget a feje fölött, lovagol és ujjait pisztolyra formázva lövöldöz a zene ritmusára. A hitetlenek megnyugtatása végett 3 csillagot is kapott rá, így állíthatom, meggyőző alakításban volt részünk.

Persze felébredtünk kellőképpen, jobb ébresztőt kaptunk, mint egy tripla kávé után.

Felszedegettük az állunkat a földről, majd a gyerekek átvették apa helyét a képernyő előtt. Naná, hogy beszálltunk mi is, így hát a következő pár napban olyan izmaim is sajogtak, amiknek létezéséről még csak tudomásom sem volt. Pedig nem csináltam mást, mint virtuálisan teniszeztem pár meccset, dartsoztunk néhány menetet és persze a Bogival bugiztunk pár számocskát… Hozzáteszem, sporthoz nem szokott alkatom sikítozott másnap még a kenyérvágás, orrfújás, sóhajtozás egyszerűnek tűnő művelése közepette is.

Apa felfedezte a Star Wars játékot is, melyről kegyetlen jó fényképek is készültek, immár nem alsónadrágban, de 3D-s szemüvegben hadonászik a tévé előtt, igen-igen átszellemült arccal (fénykardot képzelve szentséges kezeibe). Zummognia sem kellett hozzá, azt a program önmagától aláfestette, így téve még élethűbbé a harcolást. Néha megzavartam oda nem illő kérdéseimmel, szemtelen módon zökkentve vissza a realitás nemkívánatos talajára. Persze nem sokáig. Ha rajta múlt volna, még mindig fénykardolna az ellennel, ám a téli szünet véget ért számunkra is.  Nem baj, majd kitúrja a kölköket a gép elől a szürke hétköznapokon, hadd legyen kis időre Jedi a drágám, ha annyira vágyik rá.