Fátylas szörnyek – avagy álomesküvő ámerikai módra

NEM, nem minden menyasszony bolond, csak egy jó nagy részük és innen üzenem, hogy tisztelet a kivételnek. Jómagam is „átestem” ezen, voltam menyasszony, volt esküvőm, sőt, esküvői ruhám is. Szép volt, jó volt, de nem emlékszem, hogy orbitális felhajtást csináltam volna körülötte – bár az is lehet, hogy csak az idő homályosítja el az emlékeimet.

A lényeg, hogy akadt némi üres órácska, amikor a hétvégén lerogytam két teregetés és takarítás és főzés, gyereknevelés között a tévé elé. Valahogy úgy hozta a sors, hogy egy általam nem túl gyakran nézett csatornára tévedtem, ahol szembejött velem a Mondj igent a ruhára című nagyszabású sorozat.

Említett filmecske egy Las Vegasban székelő esküvői ruhaszalon mindennapjait örökíti meg. Hihetetlen csodákat láttam. Mint nő, természetesen magával ragadó az egész, mert olyan ruhakölteményekkel találkozhatunk, amikkel amúgy ritkán.

Felülemelkedvén a ruhák csodáin azért viszonylag sok kérdés felmerült bennem.

1. Tényleg csak malac kinézetű menyasszonyok vállalják-e, hogy forgassanak róluk? És ha már igen, akkor miért szeret bele mindegyikük egy olyan fazonba, ami egyáltalán nem előnyös, mondhatni kötözött sonkát csinál az alakjukból? És a velük érkező szülők, nagyszülők, barátok, koszorús lányok, apukák, unokatesók, tesók miért lelkesednek velük a könnyeiket törölgetve, ahelyett, hogy belebújtatnák a leendő arát valami alakjának megfelelőbb típusba, amiben VALÓBAN gyönyörűen festhetne???
2. Mi a jó büdös franc kerül egy ruhán (legyen az akármennyire is álomszép) sok-sokezer dollárba??? És hogy lehet az, hogy elképesztő sok olyan szülő van, aki azt mondja: „Nincs keret, határ a csillagos ég, az én kicsi lányomnak bármelyik ruhát megveszem, csak találja meg a megfelelőt, ami tetszik neki, amiben ő lesz az én hercegnőcském, aki férjhez megy… brü-hü-hü-hü-hűűűűű…” Pü. Ilyenkor köpködni támad kedvem. Hát MIBŐL élnek ezek a népek? Nem bérből és fizetésből, ez tiszta sor.
3. Miért hisztikézik egy csomó nő a kamerák előtt olyanokon, hogy nem elég átlátszó, nem elég csipkés, nem elég fodros, nem elég buggyos, nem elég fehér, nem elég strasszos, nem elég gyöngyös, nem elég uszályos, nem elég kivágott, nem elég hercegnős, nem elég szexi, nem elég visszafogott, nem elég díszes (dehogynem…)
4. Hogy lehet egy állati konzervatív ruhához (értsd: olyan, mintha egy fényesebb anyagból varrt zsákban feszítene a menyasszony átszellemült mosollyal) egy trampli, magas talpú TORNACIPŐT felvenni??? És ezt ő komolyan gondolta…
5. De ha már cipő: 4000 dollárért (?????) egy amúgy szemkápráztató, ezüst csillogású, maximálisan felhőkarcoló-magas sarkú topánkát vesz a nő, majd választ olyan ruhát, amiben a cipő még véletlenül sem látszik…

Egy biztos, valóban ízlések és ficamok. Ahány nő, annyi ziziség. De hogy meg tudnák ölni egymást egy púderrel, hót ziher, főleg, ha egyik rátenné a kezét a másik hőn áhított csipkés, buggyos, strasszos, gyöngyös fátylára…

A nálunk okosabb telefon esete – avagy eljött a vég…

Eljött a végzet: okostelefon tulajdonos lettem.

Igaz, hogy a hátam közepére nem kívántam a dolgot, de életem miértje már egy ideje nyüstölt, hogy haladjak a korral és esetleg ne lovaskocsit várjak, ha taxit rendelünk, ám még nem éreztem késznek magam a feladatra. 

Kész most sem vagyok, ám mivel a telefonom bemondta az unalmast, így váltani kényszerültem. Tegnap este óta elképesztően boldog okostelefon tulajdonos vált belőlem.

Igaz, hogy drága férjem az éjszaka közepéig nyomogatta, prüntyögtette (én még csak a kezembe sem vehettem…), a végeredmény az lett, hogy a névjegyeim az ablakban, ergo a baromi okos telefonomban egyetlen hívható szám van, az is a férjemé.

Kérdeztem életem páráját, tokot kapok-e hozzá? Széles mosollyal közölte, hogy mi az hogy! Majd egy jujjrózsaszín szilikon izét bányászott elő a papírtasakból, ami ráadásul csak a telefon hátlapjára tehető rá, az előlap oly védtelen a táskámban, mint szűzlány a laktanyában. Tudom, tudom, nekem semmi sem jó, ám említett bigyó az ízlésficam és a hányinger közé tehető nálam. Csak halkan jegyeztem meg, hogy az ő fekete bőr tokja nekem sokkal inkább tetszik, mire drágám vérig sértetten közölte, jó, akkor majd veszek magamnak olyat.

Leírást persze még véletlenül sem adtak a telefonhoz, hogy az olyan elmaradott népek, mint én, esetleg kezelni is tudja… Valószínűleg azért, mert az okostelefon egyszer elolvasta saját útmutatóját, mindent ért, mindent tud magáról, így nekem ezzel már nem is kell bajlódnom…

A saját csörgésemet sem ismerem, arról már nem is beszélve, hogy ha ne adj’ Isten csörögne, lila dunsztom sincs, hogyan kell felvennem a telefont, bár részesültem elméleti oktatásban, azért gyakorlat teszi a mestert…

Apa úgy indított ma útnak, hogy ismerkedjünk, barátkozzunk.

 Azóta szemezünk. Vissza még nem kacsint. Néha kioldom a billentyűzárat (mert az már pöpecül megy és emiatt rettentő büszke vagyok magamra!). Már telefonáltam is róla!

Nagyon várom, hogy a kapcsolatunk ennél azért kicsit elmélyültebb legyen. De mosni nem fogok rá, ezt most kijelenthetem!