L’ecso – avagy játéktelepítés Kovácséknál

Vannak dolgok, amik akkor sem mennek, ha félreteszem az összes magammal szemben táplált előítéletemet, nagy levegőt veszek és megerőltetem minden idegszálamat.

Nem kell nagy dolgokban gondolkodni, tehát tényleg nem agyműtétet akarok elvégezni valami szerencsétlen kliensen, nem is megfejteni a számomra oly távoli kémiai összefüggéseket, esetleg a tér-idő elméletet. Elég, ha arról van szó, hogy egy játékprogramot kell telepíteni a számítógépre.

Annyira távol áll tőlem ez az egész, hogy gyakorlatilag kijelenthetem, még sosem sikerült.

Életem netovábbja egyik hétvégi bevásárló túrájáról a L’ecso című játékprogrammal tért haza, bár konkrétan nem emlékszem, hogy a jól megtermett listán a liszt és a felvágott közé felírtam volna az említett programot…

Mivel Marcsi barátnőm épp nálunk vendégeskedett – hála legyen érte a magasságosnak! -, mikor apa S.O.S. jelzései elhangzottak a számítógép felől (engem hívott a balga, nem is értem!), volt kinek átpasszintanom a kérdéskört. Azért biztos ami tuti, Marcsi után nyomultam, nem mintha ezzel okosabbak lettünk volna, de tömeget egyedül is tudok csinálni címszóval. Ott tornyosultunk apa válla fölött, aki tanácstalanul csücsült a gép előtt és azt ecsetelte, hogy bár ő telepítette, mégsem telepítette a nyomorult játékot.

Marcsi helyet kért és kapott. Olvasásba fogott, majd szépen, akkurátusan kezdte elölről cserélgetni a három lemezt…

Itt picit helyesbítenem kell, illetve vázolnom néhány dolgot.

1. A számítógépünk Bogi új bútorában kapott helyet, mégpedig az íróasztala alatt, annak is a legeslegmélyebb pontján, ahol a madár se jár.
2. A gép tálcája, melybe a lemezt kell behelyezni, némileg furán működik, úgy is mondhatnám, kicsit burleszkes, amint az ember benyomja a gombot, a tálca kinyúlik, mint a számítógép nyelve, majd elképesztő gyorsasággal, értsd 1
   másodperc, vissza is csukódik. Ha ennyi idő nem volt elég a lemez behelyezésére, hát kezdheti elölről az ember, mindaddig, míg nem győzi le a tálca gyorsaságát.

Kuncogni még nem hallottam az említett számítógépet, bár, hogy őszinte legyek, nem igazán értem, miért kell hülyét csinálni a felhasználókból…

Szóval Marcsi ült a gép előtt, életem párája meg hódolt lábai előtt, illetve hasalt, guggolt, térdelt, hogy expressz sebességgel cserélgesse a három lemezt az asztal alatt gubbasztó, nyelvöltögető, szemtelen számítógép-szörnyetegbe.

Marcsim olvasott, hümmögött, lemezt cseréltetett, pötyögött. Apa izzadt, cikornyásan káromkodott, értetlenkedett. Majd úgy mellékesen közölte, lehet, hogy azért nem sikerült telepítenie az előbb a játékot, mert az egyik ilyetén lemezcserénél véletlenül nem a tálca gombját nyomta, hanem kikapcsolta a számítógépet, ami utána újraindult…

Illetlenül könnyesre nevettük magunkat. 

DE a játék elindult! Viszont, ha tudja valaki, hogyan kell felmászni valami létrán a patkánnyal, az sürgősen szóljon, mert apa s lánya elakadtak…

Alien Vs. dögös tündérkék

Mentségemre legyen mondva, mire a gyerekek ágyba bújnak, kb. úgy érzem magam, mint egy lufi, amiből elszállt az összes levegő.

Zombiként ülünk a tv előtt, apa kezében a távirányító. Szokásos kép ez rólunk, ilyenkor drágám a sporthírekkel bíbelődik, míg én az életben maradásért küzdök. Na jó, az ébren maradásért inkább. 

Miután kitárgyaltuk, hogy bár vele együtt néztem a meccseket, halvány lila dunsztom sincs róla, hogy mi zajlik a futball világában. Életem több agyvérzésen keresztülmenvén megpróbálja mégis, ennek ellenére elmagyarázni, hogy ki-kivel milyen továbbjutás reményében játszik, ám látva hülyén mosolygós, üres csillogású szemeimet, lemondóan nagyot legyint és századszor is igyekszik belenyugodni, hogy én már így maradok, tudatlanul.

Csatornát vált. Mély sóhaj szakad fel belőlem, megkönnyebbülvén, hogy a fociból mára több vizsgakérdés nem lesz. Ám csak pillanatokig nyugodhatok meg, hisz a felirat alapján most aztán nézhetem a Halál vs. Ragadozó vagymiaszösz című nagyszabású filmet. Tudom, az én szegénységi bizonyítványom, ám sosem kedveltem ezeket az Alien-es kütyüket.

Életem mézvirágára pillantok, aki láthatóan próbálja felvenni a film fonalát. Kicsit dobolok az ujjammal, hátha… Semmi. Szemeimmel mindhiába lövellem felé a villámocskákat, fel sem veszi, belemerül a képernyőbe. Mivel csak felületesen figyelem, mi zajlik a filmben és a szöveget is csak fél füllel, ezért megütközve pillantok a tv-re, ahol hó van és fagy és hideg és valami hajó.

-          Hajóval mennek a piramisokhoz? És miért van mindenhol jég meg hó?

-          Az Antarktiszon általában jég van. Meg hó – feleli rezignáltan.

-          Általában. De a piramisok nem ott vannak!

Nem felel, csak nagyon beszédesen néz rám. Rávillantom ezerfogú vigyoromat, mire elmosolyodik és közli, hogy azért szeret ám.

-          Amúgy is, most komolyan, ha már az a cím, hogy Halál a Ragadozó ellen vagy mi, hát nagy tétekben fogadok a halál győzelmére. Előbb vagy utóbb…

-          Szerintem kihagytad a számításból Csáknoriszt, aki mindjárt rendet tesz közöttük egy bazi nagy körbepörgőrúgással, hogy csak nézi majd a hóesést mindkettő pislogva.

Első szabály: Soha, sehova ne menj egyedül. Következő képkocka: pasasunk szál egyedül kutat valami polcok között, sejtelmes zene, halovány fények, kapkodó kamera. És még mondják, hogy csak a nők tudnak hülyén viselkedni.

-          Ez tuti ki leszen nyírva, záros határidőn belül.

És nem! Micsoda zseniális forgatókönyv! Meg tudnak lepni. Csupán egy édi-bédi pingvin csapott fertelmes zajt, majd mikor hőseink megkönnyebbülten villantották egymásra mosolyaikat, békésen eltotyogott. Huhh!

Persze van itt minden, piramis a föld alatt, rejtett izék stb. S közben a földönkívüliek mozizzák az egészet valahonnan, ahogy a pár szerencsétlen ember egyre mélyebbre vergődik a csapdákban. Előkerülnek a nyálkás, tojásszerű bigyók is, majd mikor egyikük caffogással, nyuffogással kinyílik és előugrik belőle valami dzsuva, aminek pókszerű micsodái vannak és csöpög róla a nyálka meg ilyen finom cuccok…

-          Nyugodalmas jóccakát – nyögöm apának, aki csalódottan méreget.

-          Nem igaz, hogy veled nem lehet egy filmet végignézni! – morogja a bajsza alatt vigyorogva a kikapcs gomb után nyúlva a ház ura.

-          Majd egyszer az is eljön. Persze csak ha nem nyálkás, félős ufókat kell néznem. Hanem virágos réten szálló pillangókat, amiket maximum az átnyargaló kis őzikék zavarnak meg, egy-egy önfeledten ugráló nyuszikával tarkítva. Nem bánom, lehetnek benne dögös tündérkék is, hogy Te is szívesen nézd velem.

A szőrös lábú, a bajszos meg a Napóleon

Autóval besoroltam a sorompónál pirosat kapott autók mögé. Éppen egy buszmegállóban. Reggel lévén szó, kicsit még ásítozva vártam, hogy induljon a sor, néztem csipásan a világba. Mondhatnám, hogy „Reggeli csendélet”-et fedeztem fel, ám csendesnek nem mondhatnók azt a nőszemélyt, aki párjával várakozott a személyszállító alkalmatosságra.

Bár a reggel igen csípős volt, hölgyünk fekete térdnadrágot viselt, lábain fekete bokazoknit és klumpát. Fedetlen lábszárán, bár meglehetősen méterek választottak el minket, jól látható volt a férfiasan erős, fekete szőrzete. Kezében aprócska üveget szorongatott és valahogy szent meggyőződésem, hogy nem szenteltvíz volt annak tartalma, tán a hosszú nadrág helyett alkalmazta, belső melegítés gyanánt. Ezt megerősítendő, a nő olyan hangosan ecsetelt valamit, hogy elnyomta a rádió kellemesebb dallamait. Férfi társa aprócska bajsza alatt somolyogva, szó nélkül hallgatta a nőszemély élénk, kézzel-lábbal gesztikulált előadását. Ezen közben egy kék szövetkabátot viselő férfiú sasszézott el mellettük, tekintetét kapkodva egyikről a másikra, jobb kezének fejét kabátja gombolásába rejtve, Napóleonként. Hogy ott mit rejtegetett, szintén üveget, telefont, zsepit, vállról indítható rakétát, számomra nem derült ki, mert tekintetünk összeakadásakor gyorsan másfelé vetettem pillantásomat.

Még elnézegettem volna ezt a szívderítő társaságot, de a lámpa szabad jelzésre váltott, én pedig nekiindulhattam. Búcsúpillantást vetettem a három ember felé, s így még elcsíphettem, amint asszonyság egy embereset csapott a bajszos hátára, hogy az majdnem elhasalt előtte, teli szájjal vigyorogva. Vihogásuk elkísért pár méteren.

Derűsen indult a reggel.

Hiányzik…

Ne vessetek rám követ, de mióta anyukám elment közülünk, még nem vittem ki a gyerekeket a temetőbe hozzá. Valahogy nem vitt rá a lélek. Amúgy is abban hiszek, hogy emlékezni a szeretteinkre bárhol lehet: úgy otthon, egy kirándulás alkalmával vagy éppen a munkahelyen, mint a temetőben. És nem feltétlenül csak halottak napján.

De idén annyira szép volt az ősz, sütött a nap és nagyon kellemes volt az idő. Vágytam arra, hogy elmenjünk oda együtt, hogy megismerjék a helyet, ahol a nagymama, a dédi és az üknagymama nyugszik.

Felöltöztünk szép ruhába, virágosnál vettünk három szál rózsát és három mécsest. A sírokhoz való eljutás is kalandos volt, a gyerekek megtalálták az összes összegereblyézett levélcsomót, a nekik bokáig érő avarban pedig irtó jó volt csörtetni. Közben langyosan sütött ránk a nap, aranyló sugarai lágyan simítottak végig minden egyes sírkövet. Olyan szép volt minden.

Édesanyám hamvasztva lett és a neve rákerült egy kis oszlopra, neki ott gyújtottunk mécsest és egy közös vázába tettük a neki szánt rózsaszálat.

Bence tudni akarta, melyik az oszlopon édesanyám neve, apa megmutatta neki. Fogadalmam, hogy ne lássanak a gyerekek sírni egészen addig tartott, míg Bence pici, puha, meleg kis kezével ösztönösen végig nem simította anyukám nevét, majd annyit suttogott: „Szia Zsuzsi mama.”

Sosem láthatták egymást, sosem találkoztak.

Hiányzol, anyukám…

Így vásárolunk mi

Az én életem párája, mint sok férfitársa, szintén nem kedveli túlzottan a heti bevásárlásokat. Ritkán jutunk el együtt, főleg gyerekek nélkül, ám egy ilyen alkalommal kiváltképp idegileg kikészített állapotban jutottunk a pénztárhoz.

Közeledvén, hogy fizessünk, megcéloztunk egy szimpatikus rövidke sort. Ám nem számoltunk azzal a forgószél-sebesen közelgő mamutra, aki bár kosár, kocsi, holmi nem volt nála, beszélvészkedett elénk, magasról tojva rá, hogy mi pont oda tartunk, ahová őnagysága is. Persze párocskája is megérkezett hamarosan, kicsit komótosabb tempóban, ám hegynyi áruval megpakolt kocsival.

-          Ó, hogy az a jó hargitai málnapásztor! – morogta férjem, kikelvén magából. Az elénk tramplizó hölgyre néztem és akaratlanul is végigpásztáztam őt. Úgy az 50 és a halál közt lebegett, ám korát meghazudtolóan fitten penderült elénk a sorba. Haja a festett rózsaszín és bordó árnyalataiban pompázott, fittyeket hányogatva a jó ízlésre úgy, mint a divatra. Alul-felül melegítőcuccban, ám ami számomra kicsit érthetetlen, hozzá egy nagyon magas sarkú cipőt vett fel, aminek összhatásától finoman szólva is a hátam közepéig szaladt a szemöldököm.

-          Mi az a hargitai málnapásztor?

-          Medve.

Itt nyerítettem fel először.

Eljött végre a mi időnk, hogy a szalagra pakoljuk a megtömött bevásárló kocsi tartalmát. Gondoltam, felgyorsítom az eseményeket, így előreléptem, hogy apa adogassa nekem a cuccokat. Az én kis habospitémnek néha tényleg nagyon lassú a felfogása, mert értetlenül méregetett és nem és nem volt hajlandó elengedni a kb. 400 kilós mosószeres flakont, hogy én tegyem a pénztáros elé. Némi civakodás után elengedtem.

-          Arra gondoltam, Te kiveszed a kocsiból, ideadod, én meg a pénztáros elé teszem – próbálkoztam a szájbarágós stílussal.

-          Alkossunk élő láncot? – kérdezte némileg megilletődötten drágaságom – Most szólok, én már félig holt vagyok, úgyhogy ezzel így lőttek is a láncnak.

Mivel épp belekortyoltam a vásárolt vízbe, kicsit lila fejjel igyekeztem nem megfulladni. Ezt látván szabadszájú pénztáros nénink fenyegetően lengette meg mutatóujját férjem felé, mondván: - Nem nagyon szeressük itten szájból-szájba lélegeztetni ám a vevőket, napláne a nőket, úgyhogy legyen kedves ne nevettesse a hölgyet, ha kérhetem! Nézzék már! Hát börtönbe küldi a kedves férjét, hogy csupa csíkos pólót vett neki? – fordult felém a hölgy megdöbbenve.

-          Nem, csak pöttyösben nem volt a méretemben – szólt hites uram, mire elszabadult nálam a pokol.

Így vásárolunk mi…

Karácsonyi meglepetés – avagy repülő szőnyeggel a fa alá

Közeleg a karácsony. Általam oly hőn szeretett szeretet ünnepe. Idén úgy döntöttünk, nem bízzuk a véletlenre és az utolsó pillanat szellemére, elkezdjük a lista kihúzgálását már jó időben. Gyermekeket lepasszoltuk anyósomhoz, mi pedig nyakunkba vettük a bevásárlásra alkalmatos áruházakat.

Mivel nagylányom, bár csak most szeptemberben kezdte a sulit (elképesztően nagyképű leszek), de már október végén önállóan meg tudta írni a Jézuskának szánt listát, kénytelenek voltunk komolyan venni hát szándékait.

Eme listán szerepelt a szobájába egy új szőnyeg, mivel a mostani, piros alapon labdázó maci sereg az iskolás nagylány imidzshez már annyira nem ment, és hát valljuk be, méret problémák is adódtak, hisz az átalakított tanulószobában úgy mutat, mint egy szélesebb zsinór.

Nosza, Kika nézőbe mentünk. Még a szőnyeg osztály előtt telepakoltuk a kocsit, mert aki volt már a fent említett lakberendezési áruházban, az totál tisztában van vele, hogy onnan üres kézzel kijönni pont olyan, mintha Párizsban járnánk és nem néznénk meg csakazért sem az Eiffel Tornyot.

Szóval uszkve egy órás nézelődés, tépelődés, töprengés és vívódás, érvek-ellenérvek felsorakoztatása után végre megtaláltuk a szerintem Bogi által oly nagyon áhított „bundás” szőnyeget.

Kijövet igyekeztem életem netovábbjának lelkére csomózni, hogy meg se említse Boginak a szőnyegvásárlást, hisz ez karácsonyi ajándék lesz. Férjemre nézve azt láttam, hogy az orra nagyjából a földig nyúlt bánatában. Mondania sem kellett, mekkora kínlódást szabadítottam a nyakára, de még tarsolyomban volt az adu-ász: „Ő maga írt listát a Jézuskának! Azon volt a szőnyeg!”.

Drága páromnak végre leesett a tantusz, felderült képpel közölte, hogy akkor az más, akkor eszébe sem jut előbb odaadni neki. Aztán pár másodpercig elagyalt ezen. Lelki szemeim látta, amint a fülén sípolva jön ki a füst a dolgozó fogaskerekek miatt.

-          És addig hová tegyem? – jött a teljesen egyértelmű kérdés.

-          A kisházba, hová máshová? – feleltem teljes lelki nyugalommal.

-          Aha… Már látom is, amint szenteste bevonultok a fürdőszobába a három gyerekkel este, hogy megfürdesd őket. Apának indul a stopper óra! Aláfestésnek olyan zene, mint mikor egy bankrablós filmben éppen az idővel harcolva nyitja ki a főszereplő a bazi nagy széfet gyöngyöző homlokkal. Kilépek a házból a tök sötétbe. Borcsa rohadtul örülni fog nekem, oda-vissza. Utat vágok magamnak a hóban a kisházig, mert amilyen szerencsés vagyok, idén zicher, hogy hóvihar lesz és mínusz 40. Út közben persze dobok legalább egy hátast az ereszből kifolyó hólé nap közben megolvadt, majd estére újra jégpályává vált foltján. Bicegve, több sebből vérezvén eljutok a kisházig. Leheletemmel felolvasztom az időközben befagyott lakatot. Elfagyott ujjvégeimmel igyekszem kitapogatni a kukk sötétben az említett szőnyeget, majd mikor megtalálom, foggal-körömmel zárom vissza a közben újra befagyott lakatot. Visszaküzdöm magam a házig, persze közben újfent megküzdök Borcsával és az elemekkel. Kiskutyánk több, mint valószínű, hogy állati kíváncsi lesz arra az összehengergetett izére, amit a vállamon egyensúlyozva igyekszem belopni a házba, sok jót nem jósolok, hogy eközben hányszor akar majd belekóstolni őkutyasága. Naná, hogy visszafelé is piruettezek egyet a már említett jégfolton, úgyhogy ha elég gyorsan kibontom a szőnyeget, tán még repülni is tudok rajta. Ha pedig még ennél is nagyobb szerencsém van, akkor nem fejelem le a lépcsőt és a most csináltatott méreg drága fogaim is épségben megússzák ezt a kis kalandot. A házban persze biztosan lebontom a fát azzal az összetekert szarral, ami hatalmas csilingeléssel válik a földdel egyenlővé. Végül, mikor ott hasalok a nappali közepén, több sebből vérezve a ledöntött karácsonyfánk lábánál, ti szépen libasorban kijöttök a fürdőből illatosan, ünneplős ruhában, a lányok csinos kis masnikkal a hajukban, pirospozsgás pofitokon mosollyal, én csak annyit nyögök elhaló hangon: Tádááááááááááááámmm! Itt járt a Jézuska!