Az úgy indult, hogy
kikanyarodtam a munkahelyemről. Az első körforgalomban hatalmas puffanással
ugrott fejest a csomagtartóban parkoló éthordó. A szatyor tetején egy 10 db-os
tojás – mázlira tojástartóban – a dobozokban lencsefőzelék és répás leves. Meg kellett
állnom, hogy egyenesbe hozzam a kajákat, mielőtt a csomagtartó egy végtelen
moslékosmedencévé változna. A szatyorba nem mertem belekukkantani, mert féltem
a látványtól, bár a fantáziámnak köszönhetően lelki szemeim előtt úszkált a
lencsés-tojásos-répás leves a szütyő alján. Étvágyat nem csinált.
Persze korántsem volt még
vége, az oviban úgy fogadtak, hogy volt egy „kis baleset” alvás közben, úgyhogy
vigyem haza kimosni Enikő ágyneműjét. Most középső csoportos, kiscsoportban
sosem pisilt be. De ez a nap nem lett volna kerek, ha ez a „kis baleset” nem
csúszik be. Megbocsátóan csaptam hónom alá az összekészített ágyneműt, több is
veszett Mohácsnál kurjantással.
Szóval haladtunk tovább.
Bogikám azzal fogadott a sulinál, legyek kedves ne körtét rakni az uzsonnás
dobozába, merthogy összefolyósodott és tök undi lett. (?)
Nem igazán értettem a dolgot,
de gondoltam, majd minden kiderül előbb vagy utóbb. Bár van olyan dolog, ami
jobb, ha örökre homályba vész, tudni sem akarok róla…
Hazaautóztunk. Letettem a
lencsefőzelékes szatyrot az előszobában, gondoltam, ráérek később is agyvérzést
kapni, ezért még mindig nem nyitottam ki, inkább nekifogtunk Bogi táskáját
kipakolni, hogy megnézzük, megvannak-e a leckék és a másnapi könyveket is
bekészítsük.
Első a sapkája volt, amit
kivettem. Észrevettem, hogy valamitől nyirkos. Alatta az emlegetett uzsonnás
doboz volt. Kivettem. A doboz alja és oldala valami ragacsos dzsuszmákban
úszott. Megkértem Bogit, vigye ki a konyhába és tegye a mosogatóba úgy, ahogy
van.
A fürdőszobába rongyoltam a sapkával a kezemben, hogy gyorsan kiöblítsem a
csap alatt. Közben cikáztak a gondolataim: másnap úszás lesz, nem ártott volna
az a sapi, ami akkorra már szépen ázott a folyó víz alatt. Megszáradni másnapra
teljesen biztos, hogy nem fog. Szuper.
Visszamentünk az iskolatáskához.
Kivettem az első könyvet és elborzadva láttam, hogy az alja szintén a körtés
dzsúzban fürdik. Kb. fél cm magasan hullámpalára hasonlatos alakot vett fel.
Ugyanígy a következő és az az utáni könyv, majd füzet is. Belelapozván már a szélütés
kerülgetett, a körtelétől a szép feladatokért jutalomból kapott nyomdás barikák
és nyuszikák elmosódott pacákká váltak. Pánikszerűen törölgetni kezdtem a sor
füzetet és könyvet, mintha ezzel semmissé tehetném ezt az oltári bakit. Ezek
után a fűtéshez loholtam és bekapcsoltam, bár fázni nem fáztam, sőt, az idegtől
erősen gyöngyözött a homlokom. Az elázott tanszereket a melegedő radiátorra
sorjáztam és imádkoztam, bár nagyjából tudtam, hogy tök feleslegesen. Ez már
így marad. Örökre. Vagy legalább júniusig.
Bogit megeskettem, nem fog
sírni, mikor fekete pontot kap azért, hogy legyezőt csináltunk a könyveiből,
füzeteiből.
A táskáját is kimosdattam a
léből és megfogadtam, körtét soha a büdös életben nem csomagolok a dobozába,
helyette faforgácsot, pozdorja lapot, sajtreszelőt, mindegy, csak ne folyhasson.
Fürdés előtt, mikor nyúzták
le magukról a ruhákat, a fiamra pillantottam: „Hát ez milyen felső rajtad?” –
kérdeztem, mert egy számomra ismeretlen póló vigyorgott vissza rám. „Nem t’om,
az ágyamban volt az oviban.”- mondta. Egy darabig értetlenül néztem farkasszemet a típusidegen holmival, majd minden a helyére került, rájöttem: a fiam VALÓDI Fradi
drukker lehet. Reggel ugyanis egy nemrégiben örökölt lila hosszú ujjút adtam rá
(apa prüszkölt is erősen a látványától), ő meg rávett egy szép zöld rövid ujjút,
amit egy másik kisfiú a délutáni szieszta után, öltözködés közben véletlenül az
ágyára tett.
Nos, a szép és tartalmas
délután után azért még várt rám némi felüdülés: a
répás-leveses-lencsefőzelékes-tojásos szatyor. Higgyétek el, az élmény
megfizethetetlen volt.