Eső után a hidegzuhany

Mondták már páran, hogy finoman szólva érdekesen vezetek, ám eleddig még nem volt rá példa, hogy magam mellett is halálfélelmem legyen vezetés közben. Akadtak „sportosra”   sikeredett előzések, vagányul, szinte két keréken bevett kanyarok, bambulás következtében fellépő satufékezések, picit előlem ugráló gyalogosok, rossz ütemben való elindulást követő dudálás és ejnye-bejnye, necces parkolások, de igazi, izzasztó halálfélelem még nem.

Először is, kiléptem munkaadóm kapuján, s minő csoda: nem kellett a következő városig gyalogolnom a szakadó esőben, mert aznap reggel, szerencsés módon épp a bejáratnál akadt kósza parkoló helyem. Amíg a kb. három óriáslépést megtettem a kocsiig, úgy bőrig áztam, hogy dideregve huppantam le az ülésre, letöröltem ázott arcomat és mire indítottam, máris áthatóan ázott kutya szag terjengett körülöttem.

Elindítottam az ablaktörlőt, majd iziben maximumra kapcsoltam. Sokat nem segített, a kilátás korlátozódott úgy három méterre. Mivel már jó ideje esett ilyen kitartóan és mivel eszem ágában sem volt az iskolában éjszakázni, ezért útnak eredtem. Sokáig nem mosolyogtam, mert gyakorlatilag kocsi mosóban éreztem magam, csak fura volt, hogy elmaradt a hab és nem jön sem a viasz, sem a szárítás…

A kilátást egyáltalán nem könnyítette meg, hogy a szélvédő nyakra-főre bepárásodott. Szőke vagyok, de azt tudom, hogy ha bekapcsolom a klímát, az pillanatok alatt lefújja az ablakról a párát és voilá: máris tökély a kilátás. Miután jégcsapok lógtak rajtam, az is eszembe jutott, hogy ne teljesen hidegre állítsam…

Haladgáltam. Azt nem mondom, hogy száguldoztam, mert nagyjából 30-cal poroszkáltam. Azt hittem, a Nagykőrösin már óriási sor lehet a hátam mögött, ám mikor bele mertem nézni a visszapillantóba, azt láttam, hogy mögöttem kb. 200 méterre jön a következő kocsi.

A kezem úgy izzadt a kormányon, hogy öröm volt nézni. Csak sejtettem, melyik az én, és melyik a szembejövők sávja. Feljebb tekertem a hangerőt a rádión, mert a tetőn doboló eső miatt semmit sem hallottam belőle, viszont nagyon kellett valami, ami eltereli a gondolataimat az árokban való kikötés nagyon is valószínű eshetőségéről.

Elmondtam pár miatyánkot, üdvözlégyet és esti mesét, míg végre tisztulni kezdett az ég. Fellélegeztem: beértem Gyálra. Egyben! Épségben! És mint mindig, itt szinte szárazak voltak az utak, esőnek se híre, se hamva. Nnnna, megint elkerült minket minden, ami meglocsolna helyettünk.

Felbátorodva erőre kaptam és úgy döntöttem, mégis megfőzöm este a másnapra szánt ebédet, így a bolt felé vettem az irányt, hogy darált húst szerváljak hozzá.

Dudorászva nézelődtem, mivel nem siettem, kicsit mászkáltam a sorok között és állati jókedvűen válogattam.

A pénztárhoz közeledvén lefagyott képemről a vigyor. Kint úgy tombolt a vihar, mintha azon bosszankodna, majdnem lekéste a velem való randevúját. A pénztáros néni kifelé tekintve megjegyezte: „Nem semmi eső!”. „Aha. Szerintem utánam jön. És ha ez az a vihar, amin átküzdöttem magam, akkor ez még csak a kezdet.”.

Az volt. Fizettem, hónom alá vágtam a darált húst és kiléptem a fotocellán. Azonnal arcomba csapott az esőpermet, pedig még tető alatt álltam, de a 100 kilométeres szél erre csak úgy hányta a fittyeket.

Mondanom sem kell, mire a kocsihoz értem, a bugyim is vizes volt, a hajamból csavarni lehetett a vizet.

A házunknál bokáig süllyedtem a sárba, míg kinyitottam a nagykaput, Borcsát a helyére tessékeltem és beálltam az autóval, nagyjából úgy néztem ki, mint aki ruhástul-cipőstül most szállt ki a zuhany alól. A HIDEG zuhany alól…

A házban sült krumpli illata szállt. Életem habospitéje elém toppant, majd biztosított róla, mennyire aggódott értem. Dideregve, vacogó fogakkal bújtam ki a frissen eső-mosott, sárdagonyás, amúgy kedvenc bőrcipőmből.

A ház ura beljebb invitált, közben kavarintott egyet a sütött krumplikon. A szája be nem állt. Elmesélte, hogy éppen a medencét akarta leereszteni idénre végleg és kipucolni, majd eltenni, mikor rászakadt az ég és így meg úgy meg amúgy ázott el. A kertünkben.

Citerázásom láttán bezavart a fürdőszobába, hogy vegyek forró fürdőt, mert meg fogok fázni. Közben letolt, hogy miért nem szóltam, hogy később jövök, hogy miért nem hívtam, hogy már úton vagyok és egyáltalán…

Ujjá születtem a zuhany alatt.

Aztán nekiálltam gályázni a konyhában. Nekiestem a darált húsnak.

Drágaságom a hátamnak intézte szavait: „Ma levágták a hajamat, észre sem vetted.”- szólt némileg önérzetében csorbulva. „Borcsa műtött lábát nézted, mikor hazajöttél, milyen szépen gyógyul? Neeem?! Te nem is szereted azt a kutyát. És engem se szeretsz. Már a hajamat sem vetted észre.”.

Nem fordultam meg. Ellenben erősen gondolkodtam rajta, hogy eszelősen felvihogok, majd kiállok a viharba. Csak úgy. De időközben elállt az a nyavalyás eső.

Basszus kulcs, imbusz kulcs - avagy lapraszerelt előnyök és nem előnyök

 

Bogim suliba készül. Nagy dolgok ezek. Főleg, mert eddig csak a móka és kacagás volt a berendezési tárgyak kelléktára. Szerencsére megfűztem életem miértjét, hogy vegyünk egy oltári praktikus bútordarabot, amit - bízzunk benne, hogy - még elég sokáig használni tud a lányunk.

Összeszerelés közben apa kicsit továbbment, picit vérhálós szemekkel megesküdött rá, ez a bútor innen ki nem megy soha, ez a szoba örökké gyerekszoba marad…

Jajj, de ne szaladgáljunk ennyire előre. Kezdjük a kezdeteknél.

Bútort megvettük. Mázlista módon még olcsóbban, mint azt kinéztük, ám így is egy kisebb vagyonért. Madarat lehetett volna fogatni velem.

Aztán még jó pár hétig kerülgettük a hálószobánk falához támasztva a dobozokat, mert az összeszerelés csak nem akarta elkezdeni magát.

Eljött végre a várva-várt hétvége, mikor egyedül Bogi volt láb alatt itthon, a másik két kicsi a mamánál vendégeskedett. Utólag nem is bánom: néhány vaskosabb káromkodást, amit tanulhattak volna, még nem baj, ha nem építenek bele a hétköznapi beszédjükbe.

Maga a kicsomagolás szinte fél napot vett igénybe, mire az összes kartondoboztól, nájlontól és hungaroceltől megszabadultunk, attól tartottam, a szakállam már-már a térgyem kalácsát verdesi. Aztán körülnéztem a szobában és ez a szakáll hipp-hopp meg is őszült azon nyomban. Mindenfelé különböző nagyságú bútor elemek hevertek, mindegyik (höh! vagy majdnem) szépen megszámozva. Aztán volt még rengeteg csavar, fapöcök, szeg és kütyü.

Előkerült a használati utasítás is, ami minimum egy telefonkönyvre emlékeztetett, a-tól zs-ig. Édes jó drágaszágom nekifogott az olvasáshoz. Aztán percekig csak hümmögött és forgatta az itinert, mint valami rosszul megrajzolt térképet, rosszabb esetben kötési útmutatót. A hümmögés nem akart alábbhagyni. Már-már ráberregtem, hogy lejárt az idő és usgyi tessék nekifogni a csavarozgatáshoz, mert a hümmögés nem tapasztja össze a bútorlapokat, ám csodák csodájára páratlan párom talpra szökkent és valami igen ritka csatakiáltással csavarhúzóra kapott.

Első feladatként a leírás a lépcsőfeljáró eszkábálását tűzte ki célul. Haladt a dolog gyönyörűen, néha rápillantottam a gyarapodó, formát öltögető dologra, aztán mentem a dolgomra: főzni, mosni, takarítani, ruhát válogatni (hogy tudják kinőni a gyerekek tavasztól őszig az összes pulcsit és hosszú nadrágot???????).

Aztán egyszer csak SOS jelek érkeztek a leendő tanulószoba felől. A lépcsősor felcsavarozása érdekében kéretett drága férjem, mondván, törpét nem talált a dobozokban, aki felerősítené belülről a lépcsőket. Hátha majd én beférek a kb. 40 centis helyre, mert az ő 120 kilócskája erre felettébb alkalmatlannak látszik. A szemöldököm majdnem a hátam közepéig szaladt, de rám aztán senki se mondja, hogy nem próbáltam meg…

 

 

 

Miközben beültem a pont akkora résbe, mint a hátsó felem, már nagyon röhögtem. Olyannyira, hogy akkor sem ment volna egyszerűen a szerelés, ha történetesen nem homályosítják el a vihogás könnyei a látásomat. Drágám fejem fölé emelte a csavarozni kívánt elemet, majd a csavarhúzót is a kezembe nyomta. Bugyborékolva röhögtem a saját kínomon: egy olyan szűk helyen, ahol éppen csak létezni is nehézkezs, nyúlj fel a fejed fölé, tartsd úgy a lépcső elemet, hogy az PONT lyukra kerüljön (a lyukat csakis Te látod belülről, aki kívül segédkezik, még véletlenül sem!), egyik kezeddel tedd a csavart a likba, a másikkal hiper gyorsan csavarozd be, nyilván, míg a harmadik kezeddel megtartod azt. Aztán vedd fel a leeső csavart negyvenkettedszer is. A csavarhúzó fejét is tedd vissza a helyére. Bíztasd apát, hogy már nem kell ám évezredekig állnia és verejtékben úszva tartania a lépcsőt, mert már mindjárt kész, holott még sehol sem tartasz, viszont már annyira nevetsz, hogy TE már azt is tudod, sok esély nincs rá, hogy azt a rohadt csavart még ebben az évezredben betekerd. Aztán, mikor csodák csodájára az egyikkel megvagy, szembesülj vele, hogy még hátravan három. Ja, és ha az is megvan, akkor még négy…

Mikor átfordultam a jobb oldali csavarhoz és átvettem a bal kezembe a csavarhúzót, patakzó könnyekkel a képemen, lihegve tudakoltam drágaságomat, hogy árulja már el, ugyan melyik irányba kell Becsavarni a csavart. Válaszát hallva jöttem rá, hogy egy ideje a rossz irányba próbálkozom. Nem részletezem, egy olyan ember számára, aki, ha kettőt kanyarodik, már nem tudja, merről jött, higgyétek el, örök rejtély marad a kitekerés és betekerés nagyra becsült szabálya…

Rettentően leizzadtam, főleg a szűk hely, a nagyon röhögés és természetesen a nagyon igyekvés következtében.

Volt még pár érdekesség: mikor kiderült, hogy minden stimmel, csak néhány előfúrást felejtett ki a gyártó…

Vagy mikor az ágyrészre került a sor és apa egy L alakú vasat ellentétes irányban akart felcsavarozni (meg is csinálta! igaz, közben néhány zsolozsma is elhangzott – részemről, meg néhány cikornyásan trágár megjegyzés a rohadt bútort illetően – részéről…). Mivel csak nem és nem akart összejönni, mérgében telefont ragadott és a bátyját hívta segítségül. Mivel ő nem tudott azonnal jönni (dolgozott…), őt is melegebb éghajlatra invitálta. Majd győzött a nyers erő és a fúró, amivel vájatokat készített, hogy a csavarok elférjenek ott, ahol el KELL férniük. Hiába kértem, adjon pár percet, míg én is meglesem azt a leírást, habzó szájjal hessegetett odébb, hogy TEEZTÚGYSEMÉRTHETED!

Húztam a számat, de próbáltam segíteni. Négy kéz baromi kevés tud lenni, hogy megtartson, ellen tartson, lyukra tartson, csavarozzon és olasz módra gesztikuláljon közben. Az ágy felkerült a helyére, én meg néztem, néztem… Nem túl szép. Itten nem takar rá. És mi lenne, ha azt a bigyót lefelé csavaroznánk?

Drágám megvilágosodva csapott izzadt homlokára: Tényleg!

Leszedtük, átcsavartuk, feltornáztuk. Pöpec lett.

Atombiztos, hisz még faragasztót is használtunk a tutibiztos csavarozás mellé. Erre gondolt kicsi férjem, mikor megemlítette, hogy ez a bútor innen lábon ki nem megy többet. Max. forgács formájában, vagy itt marad örökre, az idők végezetéig gyerekszobának. Már ezt sem bánom. Szenzációs lett ugyanis.

 

 

Cukkini – avagy kertem zöld kis terroristái

 

Imádok főzni. Ám néha, mikor a kertben túl sok nő valamiből, az ember előbb-utóbb kifogy az ötletekből és körbeér a repertoár. Túl gyorsan ahhoz, hogy megint el lehessen sütni a két héttel azelőtt feltálalt csodát.

A főzésben egyetlen dolgot nem szeretek: KITALÁLNI, hogy mit főzzek. A megvalósítás már gyerekjáték.

Idén cukkiniból méreteztem el a kiskertet. igaz, mindössze két-három tő van csak, ám azok ontják a zöldséget. Tekintet nélkül arra, hogy vajon kíván-e a család megen cukkinit enni. Csak nőnek, nőnek és naponta szedhetőek...

Mire használható a cukkini? Ezerféle dologra. A krémlevese mennyei. Rántva imádjuk. De csináltam már belőle főzeléket, mint egy tökfőzelék – részemről jobban csúszott, mint a tökből készült. Aztán lehet grillezni, köretként. Vagy mennyei tócsni készülhet belőle, esetleg cukkini fasírt. De kínomban már csirkemelles-gombás-cukkinis-tejfölös szószt is csináltam már tésztára – nem bántuk meg, sőt…

Nos, mikor ide eljut az ember, akkor jön az, hogy még mindig van a tövön és ráadásként még ajándékba is kaptam párat, de már a környező szomszédok is bujkálnak előlem, nehogy rákérdezzek, akarnak-e esetleg egyet…

A rakott cukkini több, mint jó dolog. De hogy ne csak a saját ízlésemre hagyatkozzak, ezért főzés előtt mindig körbenézek a neten, hátha olvasok valami ínyemre valót. Így alakul ki általában az, hogy sok-sok receptet vegyítek és alkotom meg a sajátomat.

 

Rakott cukkini

1 nagy, vagy 2 közepes cukkini

rizs
10 dkg császárszalonna
1 vöröshagyma
50 dkg darált hús
főzőtejszín
sajt
só
bors
majoránna

Főzz egy fél bögre rizst.

Kockázz fel kb. 10 dkg császárszalonnát, majd pirítsd meg.

Kockázz vöröshagymát is és dobd rá a szalonnára.

Erre jön a fél kiló darált hús, amit sütsz fehéredésig, majd sózod, borsozod és párolod, míg zsírjára nem sül.

A rizst dobd a husi mellé, majd öntsd nyakon egy kisebb doboznyi főzőtejszínnel.

Egy serpenyőben hevíts oliva olajat és a kb. ½ - 1 cm-esre karikázott cukkiniket pirítsd elő benne kisebb adagokban.

 

Vajazz ki egy kisebb tepsit. A cukkini karikákkal fedd be az alját, majd szórj rá sót, borsot és majoránnát. Tegyél rá egy adagot a tejszínes husiból, majd újabb sor cukkini jön, só, bors, majoránna. Ismét husi. A tetejére sajtot reszeltem. Ez lehet füstölt sajt, trappista vagy parmezán jellegű is. 25-30 perc alatt megsül 200 fokon. Mennyei eledel.

 

Jó étvágyat hozzá!

Horrorisztikus: egy szőke gondolatai

 

Kezdek komolyan megijedni. Pedig ez nem jellemző rám, félni maximum a horrorfilmek alatt szokásom, amiket gondosan elkerülök jó pár éve. Utoljára A Kört néztem, meg is bántam, soha többet. Mikor az ember szépen megkéri drága párját, hogy ugyan legyen kedves kikísérni a wc-re, majd várja is meg, míg végez, és még úgy is rettegve csüccsen rá az alkalmatosságra, attól reszketve, hogy a mosdóból tán kinyúl egy kéz, a szellőzőből meg kimászik valami, a padlólapot meg feltöri alulról egy szörnyeteg… az sokat elárul, főleg a fantáziámról.

A minap azon vettem észre magam, újfent azt hallom valahol, „Ez nem is a fociról szól, egész más van mögötte.”.

Felkaptam a fejem, mert nemrég még egész máshol hallottam szinte ugyanezt a szöveget némi változtatással.

Gondolkozni kezdtem és még jó néhány helyzet eszembe jutott. Például az Eurovíziós Dalfesztivál, amit évekkel ezelőtt valóban megnyerhettünk volna, nem is egy alkalommal. Esélyesként indultunk ugyanis. Csak hogy ne menjek nagyon a múltba, ott volt a NOX, ami nem szűkölködött látványban, óriási felhajtást csináltak, az énekesnő TUD énekelni, gyönyörűségesen szépséges, magával ragadó, a táncosok pedig brutálisan jók, olyan műsort vágtak le, ami minden igényt kielégített. Közelébe sem kerültünk a dobogónak.

Aztán Rúzsa Magdi, aki bár mezítláb lépett színpadra és emlékeim szerint egy szál fehér atléta trikóban, kopott farmer nadrágban ölelgetett egy buszmegálló táblát, a maga puritán egyszerűségével és ugyanakkor lebilincselő hangjával és kisugárzásával megint csak legyezgette hiúságunkat és kihúzhattuk magunkat, hogy magyarok vagyunk. Ám messze nem nyertünk, maximum tapasztalatot, bár a 9. helyezés egyesek szerint marha előkelő, szerintem a mai napig lúdbőrözésre ingerlő, fülbemászó dalhoz viszonyítva szánalmas. A többi bohócot, akit eme versenyre küldtünk Magdi után, nem ecsetelném, gyakorlatilag a vesztesek nyugalmával dőlhettünk hátra és már nem kellett annyira izgulnunk a fellépőink szereplése miatt.

Aztán ott vannak az ilyen-olyan szépségversenyek. Köztudott, hogy a magyar lányok mennyire szépek. Már hozzá sem teszem, ha valaki végigsétál a legeldugodtabb kis magyar falu mellékutcáján, akkor is talál csodaszép lányokat. Mégis, számtalanszor hallom már a verseny kezdete előtt a találgatásokat, idén milyen politikai, vallási és egyéb szempontok alapján fog majd eldőlni a megmérettetés. Még véletlenül sem a szépség alapján. Magyarul: vihetünk mi extra gyönyörű csajokat a kifutóra, akkor sincs esélyünk. Morzsányi sem.

Manapság a lottósorsolásban sem hihetünk. Életem értelme – bár amellett, hogy hipochonder, nagy mértékben szenved üldözési mániától IS – állítja, hogy egy hülye humbuk az egész, úgy van megvariálva minden, hogy egyszerűen ne nyerhessünk, cionista összeesküvés elmélet és minden egyéb.

Ott van még a foci, mint már említettem. Persze az, hogy mi magyarok valamikor, valamiért egyszerűen elfelejtettünk futballozni, azt nem kompenzálja semmi sem. De ha tudnánk is focizni, tán akkor sem sikerülhetne minden, hisz a csapatok kisorsolását is lehet számunkra kedvezőtlenül alakítani… És ha már sport, akkor a Forma 1. A száguldó cirkusz mi másról is szólhatna, mint a pénzről? (autóversenyzésről???) Bár őszintén szólva van egyáltalán valami, ami nem a pénzről szól???

És gyakorlatilag sorolhatnánk a végtelenségig.

Vajon mióta vagyunk mások játékszerei? És meddig mehetnek el?

Nagyon szőke vagyok – tán ez a szerencsém, hisz képtelen vagyok sokáig és elég mélyen belegondolni a fentiekbe. Higgyétek el, így felületesen is eléggé rémisztő. Akár egy szaftos horrorfilm.

Légy! Ne légy!

 

Az idei évszázad buliját nem ecsetelném. Azon túl, hogy szerintem jó kis összejövetel volt, hisz volt forróság, medence, aki akart meg is mártózott, néha az is, akinek esze ágában sem volt. A grill terén annyira visszafogta magát életem hovatovábbja, hogy gyakorlatilag a húsok és zöldségek édesen langyosodtak csak az alig pislákoló, szégyenlős szűzlányra hasonlító faszénen, ami nem és nem akart égni, csakis szunnyadozni. Valljuk be, grillezéshez ez oly kevés, mint Jimmy koncerten az élőzene. Így hát bekényszerültünk az alig 50 fokos konyhába, hogy csináljunk kb. 150 fokot, míg a gázon kisütjük azt a kocsideréknyi kaját. Nem fáztunk.

Persze Marcsi kádnyi krumpli-salátája nélkül semmit sem értek volna a finom sült dolgok. Mellesleg a majonézes cucc úgy elfogyott, hogy már az emléke is csak halovány.

Voltak borok, pálinkák és hangulat. Szék is, mert hoztak a vendégek magukkal, persze lett is belőle kisebb kalamajka, Kri arcát sosem feledem, amint ott matekolta és századszorra is csak sokallta az ülőalkalmatosságok számát – amit előtte gondosan kihúzgáltunk a rajta ülők alól - hazafelé indultában. Persze egész jól számol, csak hát mennyi esély volt rá, hogy mások épp olyan típusú műanyag székkel jöjjenek a hónuk alatt, mint ő?!

Nem baj, ennek is megvolt a szépsége.

Ámde másnap (ami keményen aznapra sikerált), - mikor már csak ködösen rémlett előttünk, amint drágám Elvist imitálva riszál a teraszajtóban kockás ingben, felhajtott gallérral, dülöngélve, halandzsázva -, apa elüldögélt a kanapén és igyekezett összerakni magát, mint valami tízezer darabos puzzle-t. Történetesen, mivel egész éjszaka nem használtuk a szúnyoghálót, ami, mint kiderült, több, mint hasznos egy találmány, hiába fújtam tele a lakást rovarirtóval, a fal és a plafon ugyan már nem mozgott a szárnyaktól, ám akadt még bőven függöny mögött vagy asztal alatt túlélő, ámde rohadtul szemtelen légy, lepke, szúnyog, bogár, muslinca hegyekben.

Szóval édesem ült a kanapén és igyekezett tisztába kerülni önmagával. Amikor is egy végtelenül szemtelen légy rászállt a combjára. Életem miértjében felbuzogni látszott a vadászösztön. Láttam, amint szemére lila köd ereszkedik, majd eltökélten emeli lassan a magasba a kezét. Koncentrált erősen és lecsapni készült, mint mindig, hasonló helyzetben. Aztán azt is láttam, amint arcáról eltűnt az eltökéltség és helyét átvette egy borzalmas nagy áinkábbhangyjukafrancba nézés. Fáradtan elhessegette csak a dongó rovart, átgondolván állapotát úgy döntött, mégsem próbálja agyoncsapni, most az egyszer futni, illetve repülni hagyja a dögöt, hisz több, mint valószínű, hogy vagy melléütött volna, vagy túl későn csap le a tenyere így másnaposan.

Igen ám, de a légy szemtelenebb volt, mint légytársai valaha. Nem tágított. Apa egy darabig hessegette ezéről-azáról, ám egy idő után megunva a játékot arra kért, vigyem már oda neki azt a rovarirtó szprét. Vittem. Kuncogtam kissé, mikor a mellkasán parkoló légyre fújt, majd a citromos szagtól kissé fanyalogva így szólt: most aztán már tényleg büdös vagyok.

A konyhában volt még dolgom, így hátat fordítottam kedvesemnek. Aztán csak némi fáradt szitkozódást hallottam és sok-sok fújdogálást. Picit röhögve fordultam meg: „Te így akarsz illatosabb lenni? Mi lenne, ha inkább megfürödnél és nem a rovarirtót használnád parfümnek?”.

Apa már mindent befújt, legyünk meg mindent túlélt és szemtelenebb volt, mint valaha.

Már mindketten vihorásztunk, mert drágám előre bocsátotta, reméli, nem lesz olyan hülye, hogy szembefújja magát, ha a légy esetleg az orrára szállna (Szörny Rt. rajongók előnyben, hisz előttünk azonnal megképlett ez a már megírt jelenet, amint Mike Wazowski lefertőtleníti az arcát, majd véreres egyszemével üvölt, mint a fába szorult féreg).

Asztalhoz ültem és mivel előző este óta egy falatot sem ettem, úgy döntöttem, délután háromkor megreggelizek a tegnapi maradékból. Lepöcköltem egy megtermett lepke-tetemet a hűtőből kivett csirkemellről, belekóstoltam a joghurtos salátaöntetbe, mennyire savanyodta magát butára a 42 fokos hőségben, majd jóízűen falatozni kezdtem. Persze a légy engem, illetve a kaját is megtalálta. Hálát adtam az égnek, hogy pasasom kellően takarékon volt ahhoz, hogy feltápászkodjon és a tányéromba fújjon a rovarirtóval. A citromos íz rohadtul nem hiányzott volna belőle.

Az évszázad bulija megvolt, az évszázad legyeit pedig azóta sikerült kiölni-kikergetni a házból. Nagyjából. Jövőre mindenkit különórákban részesítek a szúnyogháló megfelelő használatáról.

Részeges marha a’la én

 

Történt egy szép napon, hogy valami arrébb költözött az agyamban, ami a marhahúst kizárni látszott az étrendünkből. Arra eszméltem, hogy a vörös húst kívánom, mégpedig nem is akárhogyan. Mivel a gyerekekkel éppen bevásárolni indultunk, gyorsan a listára körmöltem még a husi szót, nehogy a nagy kavalkádban elfelejtődjék. S lőn!

Lábszárat vettem, mert 1. Dunsztom sem volt, milyen hús kellene ahhoz a kaja-költeményhez, mely körvonalazódni kezdett gondolataimban. 2. Éppen akciós lévén alig került többe, mint a sertés változat, szinte forintra megegyezett az áruk, így nagyon nagy lelkifurdalás nem gyötört a megvásárlása után.

Ellenben este, gyermekek ágyba-parancsolása után, mikor megosztottam életem netovábbjával, milyen étket tervezgetek megvalósítani, szépszerével nekem esett a hímnemű, hogy (idézem): „Marhát vettél??? Miért éppen marhát??? Azt hittem, disznóból akarsz ragut csinálni, mint minden normális háziasszony. Sosem fog megfőni, ez tuti. És rágós is lesz. Egyszóval ehetetlen.”.

E szavak hallatán úgy összetöpörödött az önbizalmam és elment a kedvem az egésztől, hogy csak huss.

Másnapra terveztem a többi hozzávaló beszerzését, hogy estére már bepácolva a hűtőben tudjam a cuccot. Ellenben mindent elfelejtettem megvenni. A vörösbort, ami azért nem elhanyagolható eme ételnél és a szárzellert, amit ki akartam próbálni benne, merthogy sok-sok receptet összeolvasgattam ám ez ügyben.

Mivel férjem közölte, hogy így is, úgy is ehetetlen lesz, már csak Borcsában bízhattam, gondoltam, lesz egy jó napja kutyuskámnak, ha valóban nem sikerül a debütálása a marha-programomnak.

Nagy kínnal láttam neki a hús íntalanításának, ami borzasztó nagy feladat, főleg egy nemhogy kezdő, de marhahús tekintetében abszolút amatőr nőszemély részére, mint én.

Aztán végül megcsináltam, bár eléggé kapkodva és tökéletesen kételyekben fürdőzve, képtelenül arra, hogy elhessegessem fejem fölül az áúgysemfogsikerülni érzését. A végeredmény viszont… káprázatos volt. Megosztom veletek, hogy alkothassatok Ti is egy nem hétköznapi menüt:

Vörösboros marharagu

Hozzávalók:

1-1,5 kg marha lábszár

száaraz vörösbor (annyi, hogy ellepje a húst pácolás közben)
3 gerezd fokhagyma
vaj
2 fej vöröshagyma
4 szép sárgarépa
zellergumó
füstölt szalonna
20 dkg csiperke gomba
2 evőkanál liszt
petrezselyem
kakukkfű
babérlevél
rozmaring
 

Szóval a husit, miután megküzdöttünk az inakkal és túlvagyunk néhány elmormolt imán, hogy ami rajtamaradt, attól még legyen ehető, kockákra vágjuk. Bár minden recept hihetetlen nagy darabokra írja (5x5cm-es kockákra… nem is értem, de biztosan megvan ennek is a maga szépsége…), én azért inkább jóval kisebbekre, úgy 2x2cm-esekre vágtam. Beletettem egy műanyag tálba, megpucoltam 3-4 gerezd fokhagymát, dobtam rá 3 babérlevelet és egy ágacska rozmaringot, majd, mivel vásárolni elfelejtettem, nyakon öntöttem drága jó szomszéd Laci bácsi házi vörösborával. E művelet után vállat rándítottam és nagy sóhaj közepette lefedve hűtőszekrénybe helyeztem az edényt, rábízva a borra, tegye meg a dolgát éjszaka. Néhányszor még kavarintottam párat rajta időközönként, hogy az ízek jól átjárják a húst.

Másnap délelőtt vajat hevítettem egy serpenyőben (ne kérdezzétek mennyit, kb. egy evőkanálnyit, csak szívből!) és kicsi adagokban gyorsan, nagy hőmérsékleten megpirítottam a húst. Fontos, hogy előtte jól lecsöpögtessük a bortól és persze a fűszereket, fokhagymát és a páclevet őrizzük meg!

A hirtelen megpirított húst egy nagyobb, ovális jénai tálba tettem.

Ezek után a megmaradt páclevet egy gyorsforraló edénybe öntöttem a fokhagymával, babérral, rozmaringgal együtt. Tettem hozzá még vizet (úgy egy liter legyen az egész) és dobtam mellé egy leveskockát, majd felforraltam.

Felkockáztam az egyik vöröshagymát és abban a serpenyőben, amiben a húst pirítottuk megdinszteltem (ha kell még alá vaj, pótoljuk), erre tettem a kb. másfél centisre felkarikázott sárgarépát és mivel mást nem találtam a hűtőben, csak zellergumót, azt is kb. ugyanakkorákra felkockáztam és a zöldségre dobtam, lesz, ami lesz alapon.

Kicsit sütögettem őket, majd a húsra halmoztam a jénai edénybe.

Sóztam, borsoztam, megszórtam szárított kakukkfűvel, összekevertem a két evőkanál liszttel és ráöntöttem az előzőleg felforralt leveskockás páclevet. Jól öszzezutyultam, majd az előmelegített, kb. 180 fokos sütőbe tettem.

Fedő alatt pároltam kb. 1,5 órát és még egy órát fedő nélkül (melynek levétele közben nem hazudtoltam meg szőkeségemet, a két sütőkesztyűvel bénázva visszaejtettem a fortyogó szafttal teli jénaiba a tetőt, ergo a pólóm, a rövidgatyóm absztrakt mintákkal lett telifröcskölve, valamint a mezítelen lábszáramat egy időre (vagy örökre) gyantáztam-forráztam néhány helyen.

Jut eszembe, időközben, ha a levét elfőné, nyugodtan lehet pótolni.

Amíg imádkoztam, hogy a húst ne csak Borcsa kutyus élvezhesse elkészülte után, háromszínű csavart tésztát főztem ki köretnek és előkészítettem a gombát is, ugyanis még nem volt vége a főzőcskének.

A császárszalonnát (mert csak az volt itthon) kockákra vágtam, a jól bevált hús- és zöldség-pirította serpenyőbe dobtam, természetesen az előzőek után még nem mostam el! Szóval a vajas szafton forgattam kicsit a szalonnát, majd a második fej vöröshagymát apróra vágtam és rádobtam. Mikor kellőképpen üveges volt a hagyma, meg a szemünk az éhségtől, a nagyobb darabokra vágott gombát is rádobtam. Engedtem, hogy kicsit összébb essen, majd pici sót tettem rá és borsot és a felaprított petrezselymet.

A gombát elvileg az elkészült raguhoz kellett vón keverni, de mivel az én jénaim méretei erre alkalmatlanok voltak, így úgy szolgáltam fel, mint egy második köretet. A tányéron nem veszett össze sem tészta, sem hús, sem gomba. Illatos egyveleg volt, amire még a gyerekeim sem mondtak nemet.

Apa az első falat után közölte, még ilyen finom marhát nem evett soha! És ilyen PUHÁT sem.

Másnapra kruplikrokettet gyártott hozzá házilag elkészítve. Azzal is mennyei volt! De főtt burgonyával, krumplipürével vagy simán fehér kenyérrel is tálalható.

Ja, és hozzáteszem: akinek nincs akkora mákja, mint nekem, hogy Laci bácsi a szomszédja és nincs otthon valakinek Laci bácsi vörösborából, az kísérletezhet nyugodtan száraz vörösborral (a tehetősebbek, sznobosabbak Burgundival), gondolom nem lesz olyan finom, mint az enyém, de meg lehet próbálni.

Egészségetekre!