Csinglingling száncsengő – avagy madármentő alakulat

 

Megint alkottunk:

Misha cica nyakába csengettyűt raktunk, mivel már-már rendszeressé vált, hogy kiscicám kisebb-nagyobb madarakkal lepjen meg minket éjnek idején. Gondoltuk hát, hogy kifogunk rajta, ha csilingel, a madár meghallja, elrepül, Misha meg üres pofával kénytelen bejönni a házba.

A csengő működött, több szempontból is. Macskám úgy járt-kelt a lakásban, mint egy megtestesült rénszarvas csorda, baromira téli hangulat kerülgetett a kánikula kellős közepén és kezdtem várni a Télapót.

Borcsa kutyám napokig vérben forgó szemekkel üldözte, ugatta és tébolyultan utálta a csinglingelést és ennek állandóan hangot is adott.

Madárkát azóta nem sikerült fognia, viszont mi sem aludtunk jobban egy milliméterrel sem, hisz az éjszakai csendben a giling-galangozás szinte elviselhetetlenné vált.

Egyszóval hülye Kovácsék megmentettek tán több száz madarat, ám ha lehet, még karikásabb szemekkel, hulla fáradtan keltek minden reggel.

Ráadásul kiderült az is, ha nincs madár, fog mást az én drága macsekom.

A minap egy szénfekete valamit hozott be. Első látásra egérre tippeltem, ám jóval nagyobb volt annál és sajnos a szomszéd nénimnek lett igaza, aki szerint csakis vakond lehetett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy miután sikerült kiebrudalnom macskát és vakondot egyaránt a házból – részleteket nem mesélek… -, nem sokra rá arra lettem figyelmes, macskám a hátsó teraszlépcsőnél dekkol és nagyon feszült. Kimentem és kérdezgettem, hol van, amit fogott? Nem sejtettem, hogy válaszolni fog, de egy háromgyerekes nő akkor is intéz kérdést, ha az költői természetű…

Legnagyobb meglepetésemre macskám egy apró földkupachoz lépett és maúzva kaparni kezdett. Akkor láttam meg a vakond lejáratát. Ez a hülye elengedte a réten fogott vakondot itt a hátsó kertben… No komment…

Reggelre több lett a luk a fűben, mint maga a fű. Bosszút állt a kis görény. Akarom mondani vakond.

DE!  tanultunk valamit: vakond ellen annyit ér a csengettyűcske, mint bantu négernek az 50-es faktorú naptej.

 

 

Tesco különszolgáltatás - avagy időrabló röhögnivaló

Ismét lehetetlen dologra vállalkoztam – hiába no, ez valahogy a véremben van -, múlt héten nyakamba vettem három kölköcskémet és immár sokadszori esküdözés ellenére is, hogy soha többet!, elmentünk a Tecsóba a heti nagybevásárlás céljából.

Mivel maga a vásárlás akkora élmény tud lenni izgága, hangos, marakodós, vihorászós, duzzogós, minden törékenyt leverni akaró gyermekeimmel, hogy szinte sokkban vagyok, mikor idegtől remegő szájszéllel, tikkelő, véreres szemekkel kifelé gurítom a felpúpozott bevásárló kocsit. Ez legyen mentségemre mondva, hogy szinte csak Ilyen ici-picin múlt, hogy bepalizzanak.

Szóval haladunk kifelé, megcsodáljuk a pénztárak háta mögött mosó hatalmas mosógépet a tisztítóban, játszunk egy lottót, kerülgetjük az embereket, minden kirakatüveget összetapogatunk és lehetőleg az orrunk nyomát is rajtahagyjuk, jobb esetben a szánkét is, de már majdnem kiérünk, mikor nagyon határozott fellépéssel elém penderül egy fiatalember. Igyekszem egy szuszra magamba szívni nem mindennapi látványát és közben hallgatom szavait: Bla-bla-bla-bla-bla………..

Félhosszú haja csak fufrunál mondható igazán kiteljesedni, azt gondosan hordja féloldalasan fésülve, mintha kalóz lenne és szemkendőként funkcionálna bal szemén. Ha már a szemnél tartunk, szintén akkurátusan kiválogatott szemüvegkeretet visel, olyan ByeAlex-es, vagy retró, vagy SZTK-s, vagy mittudoménmilyen cuccot, ez a menő most vagy mi a bánat, pedig még élénken él bennem, hogy általánosban vinnyogva röhögtünk a hasonlatos látógéppel megáldott bénák felett (közöttük voltam ám én is, jó sokáig…) a lényeg, elég ótvar benyomást tesz rám a srác. Amúgy girnyó pasink testén ing és csőfarmer (utóbbiból hátul kikandikál az alsógatyesz korca, ami számomra nagyon broáf érzést keltegetett, de szerencsére ritkán fordított hátat emberünk). Életkora úgy a huszonöt és a halál közt tehető, de egy évvel sem több, ez tuti. Modora lehengerlő, talán azért, mert az ember nem nagyon tudja hova tenni a külseje miatt, elsőre kissé drogos, kissé elvont értelmiségi, kissé korát meghazudtoló Woodstockos, de alapvetően a saját karikatúrája önmagának. Hangja meglepően mély, már-már kellemes, bár kicsit hadaró, kételyeket ébreszt az emberben, hogy vajh’ a saját neme avagy az ellenkező felé vonzódik inkább…

Kötelességtudóan iszom szavait, mint említettem: bla-bla-bla-bla-bla. Közben sasolom három csemetémet, mit borítanak ki, hová rángatják a bevásárló kocsit, kinek mennek neki stb. Már majdnem szavába vágok hótt bunkón, hogy kösszépenszevasz, amikor megüti füleimet az első értelmes mondat emberünk szájából: Plusz 1000 pont a klubkártyán.

Ez tetszik. Aki nem ismerné, ez a rendszer, arról szól, hogy a klubkártyán gyűlő pontok, amiket bevásárláskor kapunk, később beválthatók, levásárolhatók.

Pasi látta, hogy horogra akadtam, ezért darálja tovább a jól betanult szövegét. Agilis, meggyőző és rohadtul érti a dolgát, annak ellenére, ahogyan kinéz.

Szépen lassan egy kis pulthoz vonszolja a hegynyi bevásárló kocsit, figyelmen kívül hagyja, hogy közben három gyerekem három irányba igyekszik azt visszahúzni, nem kis madárcsicsergés és vihogás közepette. A pultnál egy nagyon nőcis, nagyon magas, nagyon szőke, nagyon fiatal, nagyon ártatlanul buta mosolyú kis csajszi áll és mutogatja hónál is fehérebb fogsorát boldogra, boldogtalanra egyaránt. Már csak a szépségkirálynős csuklótekergető integetés hiányzott, hogy teljes legyen a kép.

Kissé bizalmatlanul méregeti zsáknyi kukacra emlékeztető három kölkömet: zavartan topog magas sarkain, talán attól tart, gyerekeim észrevétlenül lelopják a körmein csillogó, fényes-rózsaszín körömlakkot, vagy a szájfényt az ajkairól, esetleg orvul kiegyenesítik a nagy gonddal bodorított hullámokat a hajából... Kezdem megbánni, hogy nem oldottunk kereket azonnal.

Retro fazonunk a semmiből elővarázsol negyvennégy űrlapot, amiből párat az orrom alá tol, hogy legyek szíves kitölteni itt-ott-amott, csak hogy usgyi gyorsan haladjuk. Hatalmas sóhaj közepette átgondolom bevásárló kocsink tartalmát és szomorúan keresztet vetek az imént még frissnek kikiáltott húsárura, ami nyilvánvalóan hamarosan ki tud majd mászni a kosárból, így adva tudtunkra, köszöni, megromlott a közel 40 fokban, legjobb esetben otthon magától ugrik a fazékba és kevergeti is majd magát a fakanállal…

Töltöm az űrlapokat, amik dunsztom sincs, mire szolgálnak majd. Közben néha hátranézek, Benyus kezeit lefejtem Enci torkáról, Bogi haját kibogozom a kosár rácsaiból, visszateszem a szomszédos körömlakk árus lány portékáit szép rendben, negyvenedszer is visszagurítom az időközben elgurigázott kosarat, felsegítem az eltaknyolt Bencét, visszaszólongatom az elkószált Enikőt a virágárus kirakata elől, beígérek 78 nagy pofont, ha nem tudnak végre viselkedni… Tök feleslegesen, hisz TUDOM, hogy tudnának, csak nem akarnak. Kockásra unják magukat ugyanis.

Emberünk rettentő elégedett, lelkes és harsányan magyarázza, milyen jól fogunk majd járni a vásárló kártyával.

Mivel rohadt fogalmam sincs, mi az a kártya, így én is mosolygok rá, mint a mérgezett alma Hófehérkére. Egész addig, míg fazonunk ki nem ejti a száján a hitelkártya szót. Egy világ omlik bennem össze. Felnézek és nem tudom miben reménykedve csak annyit mondok: „Hitelkártya? Biztos, hogy sosem fogom használni.”. Emberünk olyan rökönnyel néz szembe velem, mintha azt bizonygatnám, higgye el, fürdeni nem jó, sőt, kifejezetten szégyenszámba megy.

Igyekszik meggyőzni, nincs is annál jobb, mint a bank pénzét használni. Nem állok vitába, mert minek is. Elvett az életemből legalább 10 percet a semmiért.

37 éve élek hitelkártyák nélkül, boldogul. Ismerek olyan embert, aki sportot űz abból, hogy csak így vásároljon, lesi a határidőket, mikor kell, hogy a kártyára pénzt tegyen (vagy hogy a bánatban működik ez). És tuti spórol is vele valamennyit. Egészségére, biztosan ügyesen csinálja. De én ezzel képtelen vagyok szórikázni. Régimódi pénztárcás fruska vagyok, akinek, ha van pénz a bukszájában, akkor költ, ha nincs, akkor nem költ. Hitelkártyákkal variálni… nem az én műfajom.

Nem baj, megint okosabb lettem. Most már tudom, hogy mire NINCS szükségem. Viszont ha akartok valakin jót mosolyogni, a fent leírt fazon megtalálható a vecsési Tecsóban.

Hétköznapi csodák

 

Egyszerű ember vagyok, egyszerű vágyakkal.

Sosem áhítoztam hírnévre, nem vágytam feltalálni a rák ellenszerét sem – bár marha jó lenne, ehhez azért lássuk be, minimum egy agymosásra lenne szükség, legalább 90 fokon.

Nem akartam másoknak dirigálni, kitűnni a tömegből, ha lehetett, inkább a háttérben húzódtam meg.

Még az az egészséges ambíció is hiányzik belőlem, amiből másoknak tán túl sok is van.

Megbékéltem azzal, hogy én sem leszek fiatalabb és azon kevesek közé tartozom, akik nem kapnak sikító-görcsöt minden egyes újabb ráncocska felfedezése után. Elfogadtam (vagy legalábbis keményen dolgozom rajta), hogy változik a külsőm – talán nem előnyömre, de bibibíííí, van, aki így is szeret.

Egyszerű álmaim vannak és nem is megvalósíthatatlanok: befizetni a számlákat időben, dolgozni becsületesen, ellátni a családomat, a tudásom és tapasztalatom legjavát adni át a gyerekeimnek, megférni a szomszédokkal, a világgal, békét lelni, harmóniát teremteni, annyit lenni a barátaimmal, amennyit csak tudok és néha elbújni a világ elől kettesben életem miértjével, hogy kipihenjük a fentieket.

Arra jöttem rá, tényleg elég egy rossz dolog, hogy utána ezerrel tudjuk értékelni a jót.

Borcsa kutyám nagyon beteg volt egy hétig. Az aggodalmam a tetőfokára hágott, mikor már 4. napja nem evett egy falatot sem és a vizet is kiöklendezte. Csak feküdt és segítségkérőn nézett ránk nagy, meleg barna szemeivel, meg-meglendítve az amúgy motolla módjára járó hosszú farkát. Felállni már alig tudott az a nagytestű, örökmozgó, állandóan vidám, ugató, rohangászó kis fél éves kölyök. Csak feküdt szomorúan, fejét a mellső lábaira hajtva. Hiába volt a sok gyógyszer, a napi injekció, javulni nem akart. Én meg álltam fölötte és tehetetlenségemben bőgtem, mint egy gyerek, reggeltől estig. Tudtam, hogy ezzel semmit sem oldok meg, a feszültséget mégis muszáj volt levezetnem.

Aztán csodálatos módon összekaparta magát ez a versenybringára lefogyott, újra vigyorgó, lábról ledöntő örömmel fogadó kis dög. A szívemről óriási kő szakadt le, és belső világomban ismét kisütött a nap, szebb lett az élet. Örömmel mentem dolgozni, örömmel vetettem magam a munkába. A vásárlást sem éreztem fárasztónak, ötezer wattos mosolyt küldtem a pénztáros felé, mikor az unott arccal bámult a képembe. A rádióban is csupa jó zene szólt, fel is tekertem a hangerőt, hogy kiélvezhessem. Boldog voltam, hogy a szembejövő autósok őrülten villognak rám, tudatván, nem messze rendőrök vannak, így még időben lassítottam a járgányt. Fülig ért a szám, mikor itthon a gyerekeim a medencében rikoltoztak, lubickoltak.

És óriási sóhajjal dőltem hátra a napozó ágyon, lehunyt szemmel szívva magamba a nap melegét, a fű illatát, a madarak énekét, a gyerekeim hangját. Újra tudtam értékelni minden apró kis csodát. A méhek zümmögését, a paradicsomok pirosba fordulását, a felhők fodros táncát, kiskutyám elégedett lihegését.

Nem tudom elmondani, mekkora megkönnyebbülés töltött el: Borcsa meggyógyul.

Mégis kerek a világ. És a boldogság mellett már ott bújkált némi keserűség is: miért nem lehet rossz dolgok nélkül is örülni a jónak? Annyira egyszerű lenne. Mégis elsodor minket a napi bosszúság: elment a busz az orrom előtt, elvitték előlem azt a friss kenyeret, amit én akartam megfogni, ráléptek a lábamra, beelőzött egy pofátlan autós, esik, holott én füvet akartam nyírni, elsóztam a levest, a gyerekek szemtelenek és rendetlenek voltak, már megint tele a szemetes…

Jó lenne mosolyogva vállat rándítani és nem ledarálódni ilyen apróságokon. Meglátni a hétköznapi csodákat és értékelni azokat.

Hajrá.

Oly távol vagy tőlem és mégis közel...

Érthetetlen számomra, miért van manapság annyi egyedülálló nő és férfi.

A minap olvastam egy cikket, melyben Várkonyi Andrea azt mondta, a szingli pasik és nők külön bolygón élnek. Lehet benne valami.

Részemről ismerek pár embert, akik képtelenek társat találni maguknak. Ha mégis összejön valami, az általában megmarad a néhány éjszakás kalandnál – de semmi elkötelezettség!, ne adj’ Isten belemennek egy olyan kapcsolatba, ahol a másik fél már házas és természetesen megy a hitegetés orrba-szájba, hogy már nemsokára elválnak az aktuális párjával.

Ez utóbbi 99,9%-ban végződik szakítással, mert a hitegetést az ember megkajálja, míg baromi szerelmes és azt mondják neki, amit hallani akar… Mindenki megunja egyszer a másodhegedűs szerepét, hisz izgi egy darabig, ha nálam vigasztalódik az a pasas, de mégis a régivel megy társaságba, moziba, nyaralni, céges bulira, engem pedig rejteget. Talán azért, mert nem mer felvállalni, talán azért, mert esze ágában sincs változtatni a jól bevált szokásain, házastársán…

Nem azt mondom, hogy kötelező minden embernek párt találnia, mert igenis vannak, akik agglegények, illetve aggasszonyok maradnak életük végéig és ezer százalékig ki is vannak békülve eme posztjukkal, pláne, ha önnön választott a szerep.

De akik nap, mint nap azon agyalnak, hogy megint öregebbek 24 órával és mégsem ébredtek úgy, hogy maguk mellett találták az ágyban életük netovábbját, azokon nem tudok eligazodni.

Hogy lehet pár nélkül az, aki gyönyörűségesen szép lélekkel, humorral, vonzó külsővel, alkalmazkodó képességekkel rendelkezik és minden vágya a klasszikus családmodell tagjaként élni (igen, egy pasas, egy nőci és közös gyermekeik, én ilyen vaskalaposan ítélem meg a családmodell fogalmát…).

Tudom, hogy az évek futnak, mint a futrinka és az ember egyre jobban fél a csalódásoktól. De pofára esni csak az tud, aki mer újba kezdeni.

Számos ismerősöm, barátom, barátnőm hever parlagon, holott értékes és csodaszép lelkű emberkék.

Megőrjít, hogy tehetetlenül szemlélem őket. Ha tudnám, egyesíteném azt a két különálló bolygót, lerántanám a hályogot egyedülálló női és férfi szemekről, szívekről és agyakról és boldoggá tenném az összes szinglit, legyen az férfiből vagy nőből, mindegy. Tudom, így leírva naív lányregény, de mégis, egy esélyt mindenki megérdemel.

Sorozat-gyilkos

 

Ha valaki nem tudná, még egyáltalán nincs lejáratva sem a Hozé, sem az Ármándó, sem a Rozárió, sem a Rozalinda név. Sőt, most dívik a leginkább. Gyakorlatilag 3-4 órán keresztül folyamatosan nézhető, akár egy csatornán belül is a felhozatal eme remek nevek viselői főszereplésével. De ha ez kevésnek bizonyulna, ajánlatos kicsit keresgélni, valamelyik adón garantáltan fut még több hasonlatos filmecske.

Bekapcsolódni bármikor lehet, tuti nem maradtunk le semmiről, ha csak a 93. résznél kezdjük – mint a minap én is -, akkor is holtbiztos, hogy pár perc alatt képbe kerülünk és máris tudjuk kit kell csípni, kit sajnálni, kiért aggódni, és természetesen ki a filmecske Jockey-ja, akit pedig lehet izomból utálni, még ha történetesen nő is az illető.

Hisztérikus örömmámor töltött el, mikor először megláttam, micsoda csodákat sugároznak már megint. Gyakorlatilag minden szereplő hölgy csípőnadrágban, avagy szoknyában virít, tökéletesen gyönyörű pucér hasikával, csípővonallal, valamint sokat sejtető domborulatokat alig-alig takaró, leheletnyi felsőkben. Egy hétköznapon is olyan sminkben és fodrászokat öngyilokba kergető hajkölteményekben, mintha nagyestélyre készülődne…

A pasikkal sem bánt fukarul a természet, no meg a gondos rendezés: Általában ing, avagy pólómentesen, széna-szalma között, ló háton domborítanak tökéletesen kidolgozott izmaikkal, kissé kócosan, vállig érő, göndörkés hajukba bele-belekap a szélgép keltette légáramlat. Giccses? Dehogy! Álomszerű…

Beszélgetéseik épületesek: minden szép, minden jó, jujj, hogy ti mennyire illetek egymáshoz!, ki-kivel esküszik a világ legtüncibb esküvőjén a legtökéletesebb körülmények között legközelebb stb.

Persze az ármányság minden tökéletesség ellenére felüti a fejét mindenhol, úgyhogy izgalmak is várhatók, nem is kevés! De persze senki ne higgye, hogy A kör 3. részéhez hasonlatos rémületek várnak rá. Ellenben minden esemény után a kamerába mered valaki sokat sejtetőn elgondolkodva, hogy a sokadik után a nézőnek már gyilkolászni lenne kedve…

Érdemes leragadni pár percre. Ha másért nem, hát a napi röhögés-adag végett. Megéri.

 

* Ja, a fenti kép csak illusztráció, gőzöm sincs az aktuális sorozatokról. Nehogy valaki felhánytorgassa nekem, hogy hiába ült 16:15-kor nap, mint nap az aktuális csoda-csatorna előtt ;)