Apa Keanu Reeves-esen meghajlítja a teret

Ott kezdődött, hogy egy holdsütötte, forró éjszakán Misha meglepett minket egy levadászott madárfióka tetemmel. Becsattogott vele a cicaajtón a kukk sötét nappaliba, majd orbitális nyávogással közölte, hogy történés van, le ne maradjunk. Nem dicsértük meg, morogva fogta életem miértje és szipogva nájlonzacskóba csomizta szegény exmadárkát, majd kukába helyezte. Puffogva visszafeküdtünk és megpróbáltunk tovább aludni.

A madárkolónia nyirbálásának nem volt még vége, ugyanezt 2 órán belül még 2x adta elő drága cicusunk, felborzolva az összes idegszálunkat, valamint apró darabokra törve a szívemet: nem túl felemelő érzés halott madarakat nézegetni éjnek idején, ámbár részemről sosem, semmikor…

Pár napig nem melózott éjjelente kiscicám, békességben aludt mellettünk, mintha mi sem történt volna. 

Sokáig nem tartott a nyugi, éktelen vernyogásra ébredtem a minap éjszaka. Prüszkölve kapcsoltam villanyt a nappaliban, ahol baromi büszkén egy falatnyi egérkét csócsált a szentem. Reménykedve néztem hátrafelé, abban bízva, apa tuti ott nyomul mögöttem és már készül a dög összeszedésére. 

Koppantam, mint cserebogár a lámpaburán, mert azt láttam, drágaságom hanyatt fekszik a hitvesi ágyban és úgy horkol, hogy a függöny fodrosan lebeg minden levegővételénél, akár egy tüchtig menyasszonyi fátyol. Rám hárult hát a piszkos munka.

Néhány napig ismét csendesen teltek az éjszakák, ám most éjjel Misha olyat alkotott, hogy csak ámultunk.

Sikerült jó mélyen elaludnom, ami ritkaság számba megy, mert általában felébredek minden kis zajra. Ennek ellenére most éjjel apa kitartó lökdösésére keltem. Suttogva szegezte nekem a kérdést, hogy mit csinálhat vajon Misha?? Mivel ALUDTAM, úgy 45 méter mélyen, dunsztom sem volt róla, mire céloz, ámbár közben meghallottam, amint macskám föl-le grasszál a lakásban idegbeteg módra és a gyerekek játszószobájában mindent akkurátusan felborogat. Így hát férjecském kérdésére megnyugtatásul közöltem: „Mit csinálna? Épp most tör össze mindent.”

Álomittasan kászálódtam ki az ágyból. A villanygyújtásra macskám még cikázóbb mozgásba kezdett. Aztán körvonalazódott az is, miért. Egy immár élő egér elfogásán dolgozott keményen, aki nem adta egykönnyen az életét.

Nem vagyok az a tipikusan székre ugrálós egér-félő némbör, ám majdnem triplaszaltóval ugrottam a levegőbe megrökönyödve szemlélve ádáz harcukat. Mivel a gyerekek nem csináltak estére rendet a játszó szobában, ezért hát volt nagy hejehuja, hisz az egér, keresve az egérutat, a sok játék között cikázott, míg Misha, nagyobb lévén mindennek nekiment eszetlen módon. Dőlt a babaház, a babakonyha, potyogtak a pónik, gyöngyök gurultak szanaszét. Misha pattogott, ugrált, nyávogott, az egér aprócska lábain skerázott ezerrel. Naná, hogy zajos volt a fogócska.

Végre a ház ura is talpra vergődte magát. Itt jutottam el arra a pontra, hogy pisilnem kell. Fájó búcsút intettem az ádáz küzdelemnek és becsuktam magam mögött a legkisebb helyiség ajtaját. Ha tudtam volna, miről maradok le…

Amit odabent hallottam (tompa puffanások, elharapott szitkok, lábdobogás), őszintén szólva még véletlenül sem sikerült rekonstruálnom gondolatban, hogy mi történhetett a lakásban. Mire végeztem, apa bejárati ajtót zárt, villanyokat oltogatott, cikornyás káromkodásokat fejezett be, gondoltam, minden a legnagyobb rendben.

Bekúsztunk az ágyba, de nem hagyott nyugodni a kíváncsiság. „Mi történt???”- kérdeztem.

„Ó, drágaságom, jól otthagytál a slamasztikában! Amúgy minden szép és jó. Misha még 52x megfogta az egeret, de az mindig meglógott a szájából, szerintem direkte engedte el, mert ugye így sokkal izgisebb, mint azonnal elharapni a torkát. 

Mivel tehetetlenül néztem őket – hisz olyan gyorsak voltak, hogy szemmel alig tudtam követni a kergetőzésüket! -, rájöttem, az egeret nem fogom tudni megfogni, ezért megfogtam Mishát, egérrel a szájában. Persze mire meg tudtam fogni, vagy 73x futották körbe az egész lakást, szóval már kicsit szédültem tőlük. Picit olyan érzés volt, mint Keanu Reevesnek a Mátrixban, mikor hanyatt dőlve úszik a levegőben a körülötte röpködő golyók elől. Na most mivel nekem köztudottan fáj a derekam, ezért hanyatt dőlés helyett inkább meghajlítottam a teret, valószínűleg így sikerülhetett csak elkapni a begolyózott macskánkat. De nem fogod elhinni, ezek után mi történt: Kezemben Misha, Misha szájában az egér, nagy nehezen kinyitottam foggal-körömmel-nagylábujjal a bejárati ajtót, hogy egerestül kirakjam őt, hát Misha nem éppen akkor engedte el megint a szájából azt a szerencsétlen egeret?! A kis dög azonnal futásnak eredt, utána Misha, Misha után meg az álmából felriadt, hótt koki Borcsa. Így futottak végig a kerten. Úgyhogy most kint vannak. Remélem. Legalábbis egyelőre. Bár gondolom pár perc és kezdődik minden elölről…”

Várandósnak lenni – Dorkának szeretettel

A cím olvastán gondolom páran a szívükhöz kaptak. Az ő megnyugtatásuk végett szögezem le az elején: NEM vagyok várandós. Csupán felidézem nem is oly régen megélt emlékeimet, ezzel kívánom átadni a „tudást”, melynek birtokában vagyok. Nem, nem mérem szűkmarkúan, ismerje meg minden titkomat, okuljon belőlem, ha nem rest.

Várandósnak lenni annyit tesz, hogy az idő mértékegysége átalakul. A telő-múló időt már nem percben, órákban, napokban határozzuk meg, áttérünk a heti időszámításra, ezzel alaposan összezavarva környezetünk 99%-át. Mert a heti időszámítást csak az éppen várandós kismamák, illetve maguk a szülész-nőgyógyász-hentes és mészárosok értik. Főleg, mivel a köztudatban a terhesség 9 hónapból áll, tök jól meg lehet hökkenteni hallgatóságunkat, ha a „Hol tartasz?” kérdésükre válaszunkat nyomatékosan heti bontásban adjuk meg. Élvezni fogod francia kockásra ráncolt, töprengő homlokuk látványát, ahogy osztanak és szoroznak, hogy közelebb jussanak áhított válaszukhoz. Ne könnyítsd meg a dolgukat. Dőlj hátra kényelmesen és hagyj pár percet, hadd kínlódjanak…

Ha azt hiszed, magad is ki tudod számítani, jövendőbeli gyermeked fogantatásának napját, hát tévedsz, angyalom, de nagyot! Még akkor is, ha szentül meg vagyon győződve arról, hogy csakis azon a napon történhetett a csoda, orvosod némi hókusz-pókusz és kerek lapocskák össze és vissza forgatása valamint a bolygók állása, apály és dagály éppeni hogyanléte folyamányossága révén úgyis kiböki, hogy hótt máskor készült a bébi és punktum. Sokkal egyszerűbb, ha hiszel neki (még akkor is, ha tudod, hogy aznap apa Alaszkában volt, míg Te magad Pöstön és ha csak a Szentlélek be nem segített, akkor ez világszenzáció valóban…).

Várandósnak lenni annyit jelent, hogy baromi gyorsan megszokod, tök mindegy mit eszel, mikor és mennyit, ha csemetéd úgy gondolja odabent, hogy számára a bevitt étel-ital nemkívánatos, rohadt gyorsan viszontlátod a bevitt cuccost. Ha ez vígasztal: 1. hányás után, mintha mi sem történt volna vissza tud ülni az ember lánya enni, 2. Idővel javulni fog. És pont, mikor azt hinnéd, hogy már nem émelyegsz minden falat láttán, illetve egyes szagokra, onnantól kezdődik a gyomorégés, mely egyesek szerint a gyermek óriási hajától lehet csakis.

Várandósan, bár eleinte tán nő a szex utáni vágyad, az idő előrehaladtával az ágy gondolatára már csak az éjjeli kínlódás jut eszedbe: hánykolódás 47 kis és nagypárna között, míg partra vetett bálna módjára verekszed át magad jobb oldaladról a balabbikra, majd vissza, közben édes gyermeked ütemesen bugi-vugizik odabent és eszében sincs veled együtt aludni, ámbár sőt… Közben 94-szer vagy kénytelen kimászni az ágyból, hogy a legkisebb helyiséget felkeresd, mert a pisilhetnék így is, úgy is állandósulni fog.

Éppen ezért, ha várandósan arra vetemedsz, hogy szórakozni menj a barátaiddal, ne adj’ Isten férjuraddal vacsorázni mennétek (hisz hamarosan arra sem lesz időd, hogy a hajadat megfésüld reggelente…), a hely kiválasztásánál már messze nem az fog érdekelni, hogy milyen a zene, az étel, az ital, a felszolgálás, viszont előtérbe kerül, hogy beférsz-e a pocakoddal a szék és az asztal közé, valamint a mosdó tisztasága és kényelme. Úgyis ott töltöd majd időd legnagyobb részét.

Várandósnak lenni annyit tesz, hogy szemet hunysz afölött, ha a férfitársadalom állandóan csak arra célozgat kajánul vigyorogva, hogy Alien lakozik benned, azon nőtársaid, akik pedig már jó előre eldöntötték, hogy nem kívánnak gyermekek rabszolgáivá válni, folyton arról biztosítanak, hogy tök vizes a bokád, eltűnt a derekad és egyáltalán olyan vagy, mint egy túlfújt lufi.

Várandósan úgyis megszólnak majd valamiért: ha túl korán veszel kelengyét, akkor azért, mert az rossz ómen és nem szabad elkapkodni, ha az utolsó pillanatban, akkor azért, mert micsoda felelőtlen vagy, hogy ennyire a végére hagyod a beszerzést.

Várandósan, míg kívülről hullámvasutazik a hasad és ezen jókat vihognak mások, belül tökéletes biztonsággal érzed, hogy porontyod éppen a tüdődbe fúrja egyik lábának nagylábujját, míg másik lába a húgyhólyagoddal dekázgat elmésen.

Ha túlhordanád gyermeked és a kiírt időpont után ő még halál nyugisan bent maradna, így fokozva kínjaid netovábbját, tuti biztos leszel egy-két nap múlva abban, hogy ő lesz az univerzum egyetlen gyereke, aki sosem születik meg és 30 évesen is a hasadban fogod hordozni, természetesen az akkori hosszúságával és súlyával együtt…

Várandósan, mikor a hormonok már erőteljesen háborúznak benned, megtudod, milyen az, mosópor reklámon telebőgni egy 100-as zsepit. A romantikusabb filmeket élből kerülni fogod egy idő után (ha már nincs otthon több pézsé, mindenképpen).

Várandósnak lenni annyit tesz, ha kismama újságot olvasol, az ott leírt celebek által öntömjénezett állapotra vágyakozol, miközben kicsit dorgálod magad, vajon számodra miért nem ennyire rózsaszínű minden – hisz ez csakis a saját hibádból fakadhat. Mivel fakul a kezdeti „minden szép és minden jó” érzése, majd mindinkább előtérbe kerül az „én mindent a legjobban akarok csinálni, de valóban jó anya leszek-e?!”, a kétségbeesés nem kerül el senkit. Ha ez megnyugtat: normális vagy, nem tökéletes.

Mégis várandósnak lenni a világ legjobb, legédesebb dolga, össze sem hasonlítható mással, és el sem cserélhető semmiért. A benned lakozó élet belőled lett és a férfiból, akit szeretsz. És miután megszületik, valami keserédes üresség marad majd benned, míg ringatod a világ legbájosabb teremtését, némán csodálod alvó szempilláit, rózsás arcát, apró ujjait, emelkedő-süllyedő piciny mellkasát, hiányozni fog a fenti állapot minden egyes perce. Hát ilyen a várandósság…

Azért a víz az úr…

A minap elámultam azon, hogy micsoda média szenzációt van képük embereknek csinálni mások kínjából, az árvízből.

Meghosszabbított hírműsorokban helyszíni kapcsolások tömkelegével mutatják az éppen aktuális helyzetet az izgatott, dadogó, szenzáció hajhász szavakat keresgélő, élő adáslázban égő, kirendelt műsorvezetők, közösségi oldalakon osztanak meg ezer fényképet különböző nyakig vízben álló, szomorú tekintetű álltokról (ilyenkor azért erősen gondolkodom: miért nem segít a fényképező azon a nyomorult kutyán-macskán, miért fotóz helyette???).

De a legbosszantóbb, hogy sportolók, celebek, politikusok és további rettentően fontos emberek korra, nemre, identitásra, felekezetre való tekintet nélkül ragadnak ásót, homokzsákot, talicskát, bújnak gumicsizmába – természetesen csak néhány fotó erejéig! -, hogy országnak-világnak megmutathassák, ők bizony kivették a részüket a védekezésből. Hányok ettől a képmutatástól.

Beindult a katasztrófa turizmus is, keselyű-szerűen köröznek emberek a vízzel elöntött térségek körül, hátha látnak valami borzasztót, esetleg még lencsevégre is tudják kapni a horrort…

Nem arról beszélek, mikor családi vállalkozások fognak össze és szabadidejüket, pénzüket, készleteiket feláldozva ételt szállítanak, hordanak, osztanak azoknak, akik valóban keményen dolgoznak azért, hogy megvédjék saját és mások otthonát az ártól.

Nem a valós segítségnyújtástól émelygek. De talán az is igaz, hogy aki valóban segíteni akar, az teszi ezt csendben és minden felhajtás nélkül, fotósoktól és pozőröktől mentesen.

Szerencsére ez az ország tele van olyanokkal, akik nem restek valóban felemelni a feneküket és SEGÍTENI. Le a kalappal előttük, leborulok nagyságuk és önzetlenségük előtt.

Bízzunk benne, hogy hamarosan levonul a víz, mindenki visszaköltözhet az otthonába és megússzuk ezt a hatalmas áradást. És végre lehiggad a felbolydult méhkasra emlékeztető média-őrület is.