2013. május 23., csütörtök

Minden út Rómába vezet





Álltunk a Trevi kútnál és kapkodtam a fejem, meg persze kapaszkodtam a hátizsákomba, nehogy lába kéljen és a saját gondolataimat sem hallottam részben a csobogástól, részben a több ezer turista morajlásától. Elképesztő volt a tömeg.
Nem akarok hálátlannak tűnni, de nagyjából elkapott az antiszociális hangulat, túl egy 1200 km-es, embert próbáló éjszakai autós túrán és azon, hogy úgy átvertek az első vendéglőben, ahol megálltunk mind a tizenegynéhányan enni, hogy kb. 3x annyit fizettünk, mint amennyit fogyasztottunk, át azon, hogy a szállásunk a kínaiaknál hogy is mondjam csak… nem emlékeztetett éppen a Hotel Ritzre… Szóval enyhén fásultnak és nem kicsit fáradtnak éreztem magam.
-          Oké, láttuk, mehetünk! – mondtam a kutat nézve és már fordultam is sarkon.
-          Várjál! Dobd be ezt, majd lefényképezlek! – mondta életem miértje, kezembe nyomva egy 5 forintos érmét.
-          Mi van? Isten őrizz, hogy én ide visszajöjjek! – fordultam ismét háttal és indulásra készültem, menekülve a zsibongásból.
-          Jajj, ne hisztizzél, dobjad be és mehetünk!
-          Nem fogok oda állni a japán turisták közé, ne is várd. Még besárgulok tőlük. Ha bedobom a lóvét, tuti vissza fogok jönni, pedig nem is akarok.
-          Ne magyarázz annyit, egy fénykép az egész. Na álljál oda szépen.
Nem tetszett a dolog, de engedelmesen és mosolyogva odaálltam. Apa boldog volt, fotózott, én meg dobáltam.
-          Most Te jössz! - invitáltam a csobogáshoz.
-          Mi van??? Én már voltam itt egyszer évekkel ezelőtt, dobtam, most itt vagyok, visszajöttem, csá! Többet nem jövök!
-          Te hülye! És én most nélküled fogok ide visszajönni egyszer?!
Szerencse, hogy elkapott, mert ezzel a lendülettel buktam bele majdnem a szökőkútba egy jól irányzott fejessel, hogy mindenáron visszaszerezzem a bedobott 5 forintomat, hátha ezzel törlöm a kívánságomat.
Amúgy meg tök mindegy, indulhatunk bármerre legközelebb, hisz minden út Rómába vezet.

2013. május 14., kedd

Háda - avagy mennyország nőknek





Részemről csak néhány hónapja volt szerencsém megismerkedni a Háda csodájával. Akinek még kimaradt az életéből, annak tömören annyit tudnék mondani, hogy ez maga a mennyország nőknek, akik szeretik az újraértelmezett turkáló fogalmát. 

Nekem, ha valaki turkálót emleget, egymásra halmozott ruhák jelennek meg lelki szemeim előtt, amik a 3 hónapos, lebüfizett, széltében megnyúlt bodytól a szexis csipkés (de leginkább a ’60-as éveket idéző) babydollon át a nagymama bunda-bugyijáig mindent magába foglalnak, természetesen ömlesztve, nagy kupacokban, átláthatatlanul, mérettől függetlenül, káoszosan. Ahol ölre kell menni minden harcias vevővel, hogy hozzájuss egy jobb darabhoz és kötélhúzó versenyre emlékeztet egy-egy csinosabb felső megszerzése.

A Háda ehhez képest kicsit kultúráltabb. A ruhák, bár használtak, még nem találkoztam olyannal, ami szakadt vagy foltos lett volna – bár ez lehet, hogy csak annak köszönhető, hogy még csak pár alkalommal válogattam közöttük.

Ha az ember belép eme szentélybe, a külvilág megszűnik létezni. Saját magamon is tapasztaltam, mintha egy másik dimenzióba érkezne az ember. Nincs idő, nincs tér, csak az ütemesen odébb tologatott vállfák bizsergető, ritmikus kattogása az éteri csendben…

Tudom, furán hangzik, mégis, aki bekerül ebbe a mókuskerékbe, nagyon könnyen rabja lesz, nekem elhiheti.

Ha az ember néhány pillanatra el tud szakadni a ruhák bűvöletéből - nem könnyű! - és abbahagyja a vállfa-csattogtatással járó ruhák lapozgatását, megszemlélheti az átszellemült arcokat, akik drogfüggőkre emlékeztető vonzást éreznek, hogy csak még egy, csak még egy utolsó sor ruhát megnézzenek maguknak, hátha ott találják meg a legdögösebbet, a legcsinosabbat maguknak. 

Látni ezt a sok zombi módra, elvakultan kutakodó nőszemélyt, az ember kicsit elszégyelli magát, ám ez csak átmeneti állapot, egészen addig tart csak, míg egy újabb szívünknek kedves ruhadarab nem akad a kezünkbe és ezáltal újra magával nem ragad az a bizonyos fogaskerék…

Mivel a próbafülkék számát (bár van vagy 20), még így is szűken mérték a kivitelezők, ezért van úgy, hogy hosszú percekig áll az ember sorba azért, hogy belebújjon azokba a darabokba, amikben nem annyira bizonyos. 

Ám van olyan, aki minden álszemérmet félredobva letáborozik egy egész alakos tükör előtt, szépen a lábához rendezgeti a megtömött kosarat és, ha nem is melltartóra vetkezve, ám módszeresen búvik bele minden felsőrészbe a nagyközönség előtt, majd illegeti-billegeti magát, hogy előnyösebb színben tűnjön fel a megvásárolni kívánt göncöcske.

Néhány hímnemű emberpéldányt is lehet látni a boltban, bár igaz, elvétve csak. Azok is inkább csak a célból, hogy a dugig megpakolt, ruháktól roskadozó kosarakat cipeljék anya után, hűséges eb módjára, orruk alatt imákat mormolva, hogy induljunk már… 

Az én életem párája végtelenül boldog, hogy találtam egy olyan helyet, ahol kedvemre válogatok a ruhák között és általában meg is találom, amire vágyom, sőt, mivel igen skót vagyok, magamra nézvést, még csak nem is sokallom az árakat, de azt leszögezte: nem hajlandó végigasszisztálni azt az időt, míg én molyolok. Ám addig szívesen megeszik egy-két fagyit, iszik kávét, néz meg egy pár órás filmet, vagy lézeng az üzlet előtt a többi türelmetlen férfitársával egyetemben… :P

Akár így, akár úgy, a Háda egy meseország, ahol nevetséges pénzekért vehet az ember magának egy rend, évszaknak megfelelő ruhát. Nem is vásárolok máshol, punktum.

2013. május 2., csütörtök

Üres grízes tészta, avagy min röhög a két éhes olasz





Néha a legegyszerűbb kérdéseket is jobb lenne kétszer átgondolni, persze ez mindig csak utólag derül ki...

A munkahelyemen befizettem ebédre, de nem ám magam miatt – a menzai konyhát nem nekem találták ki, én az üzemi étkezdék fertőtlenítő szagú éttermeitől is rosszul vagyok, ám ez nem a konyhás nénik hibája -, ellenben drága férjuramnak minden áldott nap fuvarozom haza éthordóban a menüt, hogy másnap elvihesse magával a melóba. 

Általában meg szoktuk beszélni, mit hoztam, mit fog vinni, szereti-e, mennyire, mennyit rakjak, stb., ám ez elmaradt egy ízben. Lelkesen csomagoltam neki a húsgombóc levest és a grízes tésztát. A tészta mellé kis zacsiban porcukrot mellékeltem és eltűnődtem, hogy csomagoljak-e lekvárt is, ám azt már több ízben visszautasította életem miértje, mondván, a kocsiban már húzós melegek vannak, csak rápimpósodna, a „rozmaringos” lekvár meg nem annyira finom neki.

Az összekészített étket a hűtőszekrénybe helyeztem és jól meg is feledkeztem róla. Apa másnap felnyalábolta és mit sem sejdítvén elvitte a melóba.

Pár nap múlva jutott eszembe a le nem egyeztetett étel és érdeklődve kérdeztem tőle: „Tényleg! Milyen volt a grízes tészta?”.

Életem szonettje arckifejezését látni kellett volna. Hétköznapiról úgy változott át ragyogóvá, derűssé és mosolygóssá, hogy őszintén szólva megijedtem, hozzáteszem, nem alaptalanul. Ahogy beszélni kezdett, rájöttem, hogy tán puhatolóznom kellett volna eme egyenesen nekiszegezett, ártatlannak tűnő kérdésem előtt:

„Hát édes csillagom! Most jut eszembe! Hogy Te milyen drága vagy! Édes drágám! Tudod, az volt a szerencse az egészben, hogy tulajdonképpen már a levessel jóllaktam. De hát ismersz, kíváncsian nyitottam ki a dobozt, ahol gyermekkorom legnagyobb rémálma nézett rám vissza: az ÜRES grízes tészta!”. Itt már kicsit félrehúzódtam a kocsi anyósülésén és éreztem, hogy izzad a tenyerem, mintha egy dilisre nyugtatózott, de amúgy vérengző fenevad magyarázna mellettem füligvigyorral. „Tettem mellé porcukrot, de láttam, hogy azt otthon hagytad.”- próbáltam menteni a menthetetlent. „Igen, néztem is a csomagban, hogy mi a jó égnek nekem porcukor??? Így hát otthon hagytam. Na drágaságom, mikor elkezdtem enni az ÜRES grízes tésztát, az pont olyan volt, mint mikor kifőzöl egy adag pennét a’la al dente és utána jól megszórod kétszer átszitált, nagyon finom homokkal… Közben a Paprika adó általam nagyra becsült sztárjai, a Két éhes olaszból olyan filmet vetítettek elém gondolatban, hogy csak na. Szaftos gombás, húsos spagettikről, ínycsiklandóan tocsogós egyéb tésztákról, paradicsomtól piroslóan szottyos, lefetyelhető finomságokról és még sorolhatnám. Közben nyeltem a száraz grízes tésztát. Amúgy nagyon jó volt, köszönöm kérdésedet.”.

Picit még arrébb húzódtam az anyósülésen és halkan, de megértően mosolyogva csak annyit feleltem: „De legalább gondolatban ettél egy jót…”

Hogy még ennek ellenére élek, az a minket összekötő, nagyon erős szeretet műve csak.