Álltunk a Trevi kútnál és
kapkodtam a fejem, meg persze kapaszkodtam a hátizsákomba, nehogy lába kéljen
és a saját gondolataimat sem hallottam részben a csobogástól, részben a több
ezer turista morajlásától. Elképesztő volt a tömeg.
Nem akarok hálátlannak tűnni, de nagyjából elkapott az
antiszociális hangulat, túl egy 1200 km-es, embert próbáló éjszakai autós túrán
és azon, hogy úgy átvertek az első vendéglőben, ahol megálltunk mind a
tizenegynéhányan enni, hogy kb. 3x annyit fizettünk, mint amennyit
fogyasztottunk, át azon, hogy a szállásunk a kínaiaknál hogy is mondjam csak… nem
emlékeztetett éppen a Hotel Ritzre… Szóval enyhén fásultnak és nem kicsit
fáradtnak éreztem magam.
-
Oké, láttuk,
mehetünk! – mondtam a kutat nézve és már fordultam is sarkon.
-
Várjál! Dobd be
ezt, majd lefényképezlek! – mondta életem miértje, kezembe nyomva egy 5
forintos érmét.
-
Mi van? Isten
őrizz, hogy én ide visszajöjjek! – fordultam ismét háttal és indulásra
készültem, menekülve a zsibongásból.
-
Jajj, ne
hisztizzél, dobjad be és mehetünk!
-
Nem fogok oda
állni a japán turisták közé, ne is várd. Még besárgulok tőlük. Ha bedobom a
lóvét, tuti vissza fogok jönni, pedig nem is akarok.
-
Ne magyarázz
annyit, egy fénykép az egész. Na álljál oda szépen.
Nem tetszett a dolog, de
engedelmesen és mosolyogva odaálltam. Apa boldog volt, fotózott, én meg
dobáltam.
-
Most Te jössz! -
invitáltam a csobogáshoz.
-
Mi van??? Én már
voltam itt egyszer évekkel ezelőtt, dobtam, most itt vagyok, visszajöttem, csá! Többet nem
jövök!
-
Te hülye! És én
most nélküled fogok ide visszajönni egyszer?!
Szerencse, hogy elkapott,
mert ezzel a lendülettel buktam bele majdnem a szökőkútba egy jól irányzott
fejessel, hogy mindenáron visszaszerezzem a bedobott 5 forintomat, hátha ezzel
törlöm a kívánságomat.
Amúgy meg tök mindegy, indulhatunk bármerre legközelebb, hisz minden út Rómába vezet.