Elkapott a gépszíj minket is.
Na jó, nevezzük a nevén a dolgokat, vírusos lett a család. A sort immáron apa
kezdte, aki húsvét óta olyan göthös, hogy hozzá képest egy láncdohányos harákolása
kutyafitty.
Aztán jöttem én, aki a
gyomrával esett ágynak. Nem vagyok az a típus, aki elhagyja magát az első
tüsszentésre, de mikor már a víz is kijön az emberből és percenként derékszögig
rántják a görcsök, mint egy idegbeteg marionett bábút, azt hiszem, indokolt az
ágynyugalom (közeli WC hozzáférhetőséggel…). És akkor még nem említettem azt a
néhány elmebajos mókust, aki a gyomrom helyén egy végtelen mókuskerék versenyt
űzött, állandóan tekerve a kereket, hogy émelygésem egy pillanatra se álljon
le.
Persze két nap után az ágy
kiveti a beteget, pláne, ha azt látja a lakáson végignézve, hogy porszívóra
kéne pattanni és egy alapos ciánozás sem ártana, szemet hunyva afelett, hogy a
lakásnak nincs olyan négyzetcentiméternyi helye, ahol ne lenne eldobálva pár
128-as ruhadarab, fél pár zokni, plüsskutya, hajgumi, műanyag autó, hupikék
törpike (papucs nélkül rágyalogolni felér egy akupunktúrás nagykezeléssel), pár
játék evőeszköz, műparadicsom, borsó, apró fazék, kócos Barbie baba, Kennel
ölelkezve a parketta kellős közepén, hiányos öltözékben…
Szóval két nap lábadozás után,
mikor már több, mint 2 méteres körzetre el tudtam távolodni a klotyótól, félig
meddig gyógyultnak nyilvánítottam magam és újra melóba álltam, inkább, mint
otthon szemlélni a romokat.
Irtó óvatos voltam, hogy
csimotáim ne kapják el tőlem ezt a dögvészt és egy-két napig úgy tűnt sikeres
is volt a nempuszizós óvintézkedés. Egészen péntek éjjelig ringathattam magam
ebbe az álomba, mígnem Bogi 00:30-kor anyát suttogva vödröt kért, majd teljes
odaadással bele is kiabált egy színeset. Majd negyed óra múlva még egyet és pár
perc múlva még egyet…
Szerencsére lányom kb.
annyira utál hányni, mint én, így a harmadik alkalommal még a vödörben volt a
feje, mikor enyhe dobozhangon, némi nyögéssel tarkítva közölte, hogy soha
többet nem kíván hányni. Valamit tudhatott a gyerek, mert itt vége is volt a
betegségének, másnap már úgy ette ebédnél a bolognait, hogy öröm volt nézni,
még repetázott is.
Nagyot sóhajtva azt
gyanítottam, tán csak elcsapta a gyomrát, ezért volt a hányás.
Hétfőn reggel már nem voltam
ilyen optimista, mikor Enikő fájlalta a pocakját. Még épp 20 perc lett volna az
ébresztőig, ezért nem voltam túlságosan elragadtatva, hogy harmadszor is be
kell mennem pocakot simogatni, ám másra nem gyanakodtam.
Eljött az ébresztő,
bevonultam a fürdőszobába némi fogmosás, fésülködés, arcrajzolás végett, Encit
pedig a nappaliba vittem a kanapéra. Pár perc múlva fura hang ütötte meg a
fülemet, amit Enikő sírása követett. Rongyoltam a nappaliba, ám mire odaértem,
már a vödör is a kezemben volt, hisz anya mindig tudja, vagy ha nem, akkor is,
mire van szüksége a gyereknek. Nem csalódtam. Míg apa értetlenül bámulta a síró
gyereket, akinek a szájából valami habféle bugyogott és körülötte már
díszelgett néhány ragacsos, sárgás tócsa, én a feje alá tartottam a vödröt, ily
módon felfogatván a következő adagot.
Agyam százezerrel cikázott:
oviba nem mehet, nekem melózni kell, mi legyen stb. Közben A száját
törölgettem, csitítottam, ölelgettem a megszeppent aprólékot, aki félig kómásan
biztosított afelől, hogy a legkedvencebb pizsije nem lett „olyan” és hogy soha
többé nem akar hányni. Utóbbit – minő déja vu! – vödörhangon, öklendezve, nyögdécselve.
Hogy én nem tudok legalább
egy hétig unatkozni…