Tavaszi elhatározások

Mán megen elszaladt velem a paci: ideje odafigyelnem arra, mit, mikor és mennyit eszem, hisz elkerülhetetlenül jön a jobb idő, lekerül a medvényi kabát, bukkannak elő orvul a leplezni való hurkák itt is, ott is.

Ám ezúttal kevésnek ítéltem meg, hogy elhagyjam a kenyér fogyasztását, valamint korlátozzam az édesség utáni vágyam kielégítését heti egy, azaz 1 alkalomra. Úgy gondoltam, némi testmozgás és reform a konyhaművészetemre is ráférne.

A testmozgás szinten az elhatározásig jutottam, kő kemény fogadalmakat tettem, saját lelkemre csomóztam, hogy taposógépezni fogok, futni, tornázni, szóval ilyesmiket. Holnaptól… Holnap pedig tökre komolyan mindig megfogadom, hogy holnaputántól…

Viszont! Én balga elkezdtem egészséges oldalakat kutatni a neten, hátha ragad rám valami az álmosságon kívül. Arra kellett rájönnöm, hogy lehet így is, úgy is jól csinálni a dolgokat, ám nem vagyok benne biztos, hogy a családom is indiánszökellésekbe kezdene, ha totálisan átreformálnám a konyhánkat. Gondolok itt arra, hogy a finomlisztet kihajintva hajdinára, teljes kiőrlésűre avagy rozslisztre cserélném. Sült krumpli helyett brokkolis-répás burgonyapürét kínálnék (vaj és tej mentesen, kizárólag natúr joghurttal bélelve) vagy éppen vegyes párolt zöldséget. Sajt helyett joghurttal borítanám le a tésztákat és ha már itt tartunk, tészta helyett inkább zöldségre lenne lottyintva az a bizonyos joghurt. Sima rizs helyett pedig barna rizzsel lepném meg őket. 

Semmi baj ezekkel az egészséges dolgokkal, finomak, üdítőek és alig-alig kapálózna ellene bármely családtagom is… ha lenne mellé sült krumpli, bő olajban rántott csirek, tartár mártás, némi pirított szalonka (csak az íze kedvéért), hurka-kolbász, valamint ezek után desszertként valami „bő zsírban sült és csokiban tocsogó kaja” – hogy Shrekből a Jó Tündér Keresztanyát idézzem…

Lenmag, kelbimbó, tofu, kardhal, édes burgonya, yam gyökér (he???), lenmag olaj, szója, csírák dögivel, szárzeller, csicseri borsó, mángold (amire sokáig azt hittem, valamiféle háztartási eszköz), paszternák, árpagyöngy, kuszkusz, zöldség hegyek, hal hegyek és máris kész a tökéletes diéta, na meg futóverseny a legközelebbi elérhető mellékhelyiség irányába. Kukába a spájzban tárolt tésztákkal, konzervekkel, lekvárokkal, liszttel, cukorral, sóval és miegymással. Duplán kukába a kis lélekbátorító csokikkal, pudingokkal, gumicukrokkal (eredetileg a gyerkőcöké, de ha én nem ehetek belőle, inkább kukába vele…). Felejtsd el az alkoholt, a legjobb, ha életed végéig lemondasz róla. Az édességet viszont helyettesítheted, méghozzá úgy, hogy valami ehetetlen cuccokból, kornflakesből, mézzel édesítve összegyurmázott, se íze-se bűze sütikét tömködsz magadba, ám azt sem korlátlanul, csakis módjával.

Mivel dohányozni már évek óta nem dohányzom, így valószínűleg marha sokáig fogok élni, pláne, ha a fenti újításokat is mind-mind megfogadom, bár suttogva feltenném a kérdést, hogy MINEK???

Mivel a leggyorsabb és legegyszerűbb örömszerzés a testnek (és valljuk be, sokszor a léleknek…) az evés gyönyörűsége, ha már ezt is megvonom magamtól, könyörgöm, mi marad?! A szépen karcsúra fogyasztott test, olyan szomorú lélekkel belül, hogy minden hosszabb kötél láttán tuti biztos ne a teregetés jusson eszembe először…

Nnna. A’sszem meggyőztem magam arról, hogy hazamenjek és nutellás palacsintába fojtsam bánatomat. Vagy örömömet. Majd holnap letornázom...

Amikor utolsókat rúgja a tél – belém!

A múlt péntekem igen izgalmasan indult. Először is ébredés után, mikor meggyőztem magam, hogy igen, eljött a hétfő óta várt péntek, egész derűs lett a hangulatom. Pontosan addig, míg a redőnyöket felhúzván azzal nem szembesültem, hogy minden tök fehér. Megint! Orvul! Galádul! Szemtelenül! Lelombozóan! 

Miután legyűrtem a hátam közepére sem kívánt hó iránti ellenszenvemet és nem hánytam szembe a teraszajtót helyből, igyekeztem lelket verni a családomba és ugyanezzel a lendülettel eldöntöttem, nem hagyom magam a küszöbön toporgó hétvége miatti jókedvemből kizökkenteni!

Megszoktuk, hogy Bencét felkelésre bírni olyan, mintha egy csigát próbálnánk meggyőzni arról, hogy induljon az aktuális Maratonon, nem éppen lehetetlen, csak tök felesleges… Viszont hogy a lányok is keresztbe tegyenek, az merénylet volt ellenem ezen a gusztustalanul behavazódott reggelen. Bogi az ébresztgetésemre hanyagul a fejére rántotta a takarót és valami olyasmit mormolt a bajsza alatt, amit jobb, hogy nem hallottam tisztán. Enikő, mint a nagylány tükörképe, csak némileg nyomdafestékesebben annyit nyöszörgött: csakmégegyperccsakmégegyperc…

Vállat rándítottam rájuk, majd nyakamba vettem a konyhát és csak kétszer öntöttem a bögre mellé a kávét, a tejet pedig csupán egyszer. Ez a szokásos arányokhoz képest egész jó volt, így továbbra is dudorászva kotortam a szememből a nemkívánatos álmot.

Miután végre függőlegesbe küzdötte magát háromból legalább két gyermekem (ami, lássuk be, több, mint 66% pozitív eredményként könyvelhető el!) és az öltözködés végtelen hosszúságú procedúrájához láttunk, kezdett pislákolni a fény az alagút végén: még idén elindulunk óvodába, munkába, mi több, még a madárfüttyös kikelet előtt!

Mivel nem várt módon sok időt töltöttem a csemeték ráncba szedésével, hajköltemények kreálásával (végre egy jó pont a fiamnak…), önmagamra alig maradt némi időm. Ám még így is megúsztam annyival, hogy a szempillaspirált csak néhányszor bökjem a szemembe, a fogkrémet pedig ne a fésűre nyomjam másodszor.

Viszont arra már abszolút nem maradt időm, hogy az aktuális, előre kikészített ruháimat átcserélgessem a szügyig érő hónak megfelelőekre. Valamint nem, és nem voltam hajlandó elfogadni azt a tényt, hogy a várva várt tavaszom szembeköpött egy tonnányi hóval így péntek hajnalra, bosszúból szoknyát húztam és dacosan nyelvet öltöttem a bakancsomra.

Csimotáim az előszobában tobzódva igyekeztek sálat, sapkát, anorákot, hótaposót ölteni. Csak 24-szer volt kedvem megcibálni őket, amiért szemtelenek, duzzogósok és raplisak voltak, sárba tiporva addigi péntek fölötti szinte töretlen jókedvemet.

Végre mindenki kitódult a bejárati ajtón. Apa vezényszavát még hallottam, míg csini csizmába bújtattam a lábamat: „Óvatosan! Csúszik!”. Utóbbi az előterasz kövezetére volt értendő, mely koripályává tud változni, amint eső-hó-bármi kerül rája. Életem miértje szorgalmasan letakarította a jobb oldali teraszlépcsőt, hogy senki ne produkáljon egy tripla leszúrt Rittbergert nagy igyekezetében.

Időközben magamra rángattam a kabátot, hónom alá csaptam az összes táskát, batyut szatyrot, nájlont és Mishában kétszer megbotolva, tigrisbukfenccel szépítve igyekeztem fejjel előre megtalálni a kijáratot. Mikor az megvolt, konstatáltam, hogy pereputtyom a gépjárműbe való beüléssel van elfoglalva, apa bőszen nyitogatja a kocsiajtókat, kotorja a havat a szélvédőről, a járdáról, valamint fűt-forog-világít-fúr-farag egyidőben és labdát is pörget közben az orra hegyén, bár ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, mivel a magam kínjával voltam elfoglalva, tüzetesebben nem vettem szemügyre ténykedését.

Ellenben úgy döntöttem, a bal oldali lejárat felé indulok, így időt takarítok meg, nem várok addig, míg apa becsukja a kocsiajtót, hogy a vezetőüléshez férjek.

Majd nagy elánnal a lépcső felé vettem utamat és bőszen rá is helyeztem testsúlyomat a legfelső, hóval borított fokra. Mikor ezt megtettem, már tudtam, hülyeséget cselekedtem, ám a másodperc töredéke alatt csúszott ki csinos csizmás lábam alól a talaj és szempillantás alatt a kertünk hátsó része helyett az eget sasoltam csodálkozva pislogva, méghozzá hanyatt heverészve az ótvarul csúszós, dzsuvás, havas, latyakos lépcsőn. Idő közben gyermekeim helyet foglaltak a járműben, de a csukott ajtókon át is jól kivehetően hallottam egetverő vihogásukat, nyihogásukat. Indulni kellett, sok idő nem volt a lustálkodásra, hanyattfekvésre, tápászkodásba fogtam. Felpillantván még elcsíptem, amint a szomszéd néni tapintatosan becsukja a bejárati ajtaját, nyilván azért, hogy ne szembesüljek azzal, hogy ő is szemtanúja volt piruettemnek és természetesen azért, hogy ne kelljen visszafojtania szívből feltörő kacagását. Fájó hátsómat tapogatva kászálódtam a latyakból, és vérben forgó szemekkel észrevételeztem, hogy gyermekeim tuti 10-esre pontozták az ugrásomat…

Férjem megállt előttem és nagyon udvariatlanul, viszont abszolút lényegretörően annyit mondott: „Te nem vagy normális.”. Mondata leginkább kijelentés volt, nem szemrehányás vagy számonkérés. Egyszerű ténymegállapítás.

A tavasz idén sem akkor jön, mikor már nagyon nagy szükség lenne rá. Ez az ótvar tél nem adja könnyen meg magát. De megfogadtam: ha újra havazni fog, csakis szánkóval, síléccel indulok el otthonról. Nem hagyom, hogy még egyszer kitoljon velem.

Szarból nem lehet várat építeni - de utat sem!

Bár jogosítványom már van pár éve, sokat nem használtam az autót, max. az oviig meg vissza, esetleg a heti bevásárláskor a Ferihegyi bevásárló központ parkolójáig és onnan haza.

Ellenben, december óta munkába járáskor rendszeresen vezetek Kispestig reggel, majd haza este. Szerencsére nem egy világkörüli út, meg kell hagyni, ha mázlim van, 15 percet kell csak a kocsiban ülnöm és anyázni a gyalogosokra, lámpákra (kb. 5-tel találkozom utam során), kátyúkra, időjárásra, dugóra, bunkó autóstársakra…

Nem irigylem életem miértjét, aki munkaidejének 90%-át tölti autóban. Ellenben nagyobb rutinnal viseli azokat a tahókat, akik mondjuk egy olyan kereszteződésnél, ahol én állok a pirosnál és tudom, hogy utána egyenesen folytatom az irányt, beáll mellém, abba a sávba, amiből jobbra lehet kanyarodni, majd zöld lámpánál édesen kövér gázt ad és jobb esetben esdeklőn indexel, rosszabb esetben pofátlanul beelőz, index, köszi-villogás vagy bájos integetéseket mellőzve. 

Napi rendszerességről beszélünk, nem egy-egy esetről. Annál a lámpánál már gyakorlottan nézek a visszapillantó tükörbe. Ha terepjáró, drágább Merci, BMW, Audi (a teljesség igénye nélkül és hátperszehogy előítélet mentesen... ) jön mögöttem, nagy tétekbe merek fogadásokat kötni, ki az, aki úgy érzi, nem köteles végigállni a sort, mit neki a várakozás, ő megengedheti magának, hogy pofátlanul, bunkón, szabálytalanul előnyhöz jusson. Az esetek legnagyobb részében megnyerem a fogadást. Szeretnék néha a fejükbe látni az ilyen barmoknak, vajon mi megy végbe az agyukban, mikor a gázra taposnak? Apa szerint NE akarjam tudni…

A másik imádott dolog, az a kátyúsorozat, ami uralkodik az alatt a kb. 10 km alatt, míg hazajutok. A Nagykőrösi, illetve Kőrösi utat szerintem a lyukak tartják össze. Nyelvelharapós likakról beszélek, amik, ha egy esőnél megtelnek vízzel, hát jó nagy zökkenéssel járó meglepetést tudnak okozni az ember lányának. A legtöbb vályú már jó haverom, messziről köszönünk egymásnak és még időben tudom félrekormányozni a kocsi kerekét, mielőtt nyakat törve zuttyannék ki belőle. De megesküszöm bármire, ezek osztódással szaporodnak! Mer’ minden reggel több és több a csapda, amit az ember már nem győz keringőzve kerülgetni! Nem beszélve a buszok hullámvasútra emlékeztető nyomvonaláról…

Persze megint nem érdemes azon filózgatni, hová tűnik az adófizetők pénze, mikor út épül. Hozzáteszem, nem kevés lóvéból, hisz mindenki tisztában van vele, hogy az útépítés arany vagy még inkább gyémánt áron működik ebben az országban. Ezzel nem is lenne gond, feltéve, ha egyik és másik al-fő-és mellékvállalkozó ki nem lopná az amúgy is silány anyagok felét, hogy picit még jobban meggazdagodjon, mint amúgy is egyébként…

Szóval magyarul szarból nem lehet várat építeni, de utat se.

„Kutya tár, kutya tár kutya fülű Aladár”

Eljött az idő, hogy úgy érezzük, szép, szép, az öt tagú család, ám mégis kevesen vagyunk.

Nem, nem lesz negyedik gyermek, erre bárki mérget vehet, egy ideje maximum a béranyaság gondolata tekereg a fejemben. Viszont nagyon kutyátlan a ház. Kell, hogy legyen aki ugassa a betolakodókat, legyen Mishának haverja, aki mellesleg távol tartja az utcabeli összes többi nem túl barátságos macsekot, valamint nem utolsó sorban legyen még valaki, akit lehet dédelgetni, szeretgetni és valaki, akit megint csak én fogok tanítgatni és nevelni. Ez mostanra érett meg bennünk.

Persze szívem szerint már nyakamba is vettem volna az összes kutya menhelyeket, hogy onnan válasszak egy szerencsés ebet. Ám három gyerek mellé igen nagy rizikó lenne olyan kutyit hozni, aki nem 100%-ban megbízható, márpedig bármennyire is szánom szegény hontalan kutyusokat, hiába nézne rám bármelyik is Csizmáskandúrnyi szívbemarkoló szemekkel, lehet, hogy az ük-ük-üknagyapja valami véreb volt és ez az ösztön éppen egy grillpartin vesz rajta erőt és szedi miszlikre a család apraját-nagyját, hogy este tuti a Fókuszba kerüljünk. Leinformálható házikedvenc kell.

Hetek óta molyolja életem virágszirma az internetet, hogy rátaláljon az ideális négylábúra. Mondanom sem kell, hogy így minden nap más és más ötlettel áll elő, egyre újabb és újabb kutyafajtákba lesz belezúgva, melyekről képes teljes estés kiselőadásokkal készülni és nem rest elő is adni őket. Képtelen vagyok követni az észjárását és hát naná, hogy fenntartásokkal közeledem a témához, mert a kutya nem egy alkatrész, amit gariba visszacserélnek, ha mégsem felelne meg. Nem vagyok hajlandó elhamarkodottan dönteni, viszont igenis elvárásaim vannak. Úgy, mint apának is. Bár ezen elvárások nem mindig fedik egymást, mondhatnám, a legkevésbé sem.

Apa amondó, legyen közepes testű és ne rövidszőrű, mivel kerti kutyának szánjuk, „megfagy a kanyarban”, ha nincs megfelelő szőrtömeggel felöltöztetve.

Én viszont valami ősi ösztöntől vezérelve pl. tartózkodom azon fajtáktól, melyeknek akkora a fejükön a séró, hogy nem látszik ki a szemük sem (gyerekkori beidegződés, már a Jamie és a csodalámpában is rühelltem azt az ostoba dögöt, melynek csak a nyelve lógott ki a fejszőrzetből, mint egy méretes virsli). Ergo ki van csukva pl. az óangol juhász kutya, bármennyire is gyermekbarát, megbízható és bohóc. Sajnos meggyőzhetetlen vagyok.

Apának néha a maradék esze is elmegy és olyan kutyafajták felé tendál, melyeket még hírből sem ismerünk, nevét még sosem hallottuk, úgyis mint Bivalybasznádi angol-francia-ausztrál-belga-kínai ilyen-olyan juhász kutya, viszont rettentő jó kábítószer és/vagy robbanószer kereső kutyák, hegyi-vízi mentők, amire feltehetően óriási szükségünk lesz még a közeljövőben. Lelki szemeim előtt lebeg a nap, amint gyermekeim duzzogva állnak karba font kézzel a kerti kismedence partján, mert a házőrzőnk állandóan „kimenti” őket a frissítő habokból. Ne adj Isten kommandós cuccban, feketére cipőpasztázott pofával teper le minden hozzánk érkező vendéget és biztos ami biztos alapon tépi cafrangosra a Juli néni ridiküljét, hátha nagy adag LSD-t, TNT-t rejteget benne.

Sűrűn előfordul, hogy drágám azzal a sztorival állít haza, hogy a Józsiék szembeszomszédjának a velyének a nagyanyjánál a múlt héten születtek x fajta kutyusok, nézzem már meg most azonnal a neten, hogy mennyire édesek a kölyökkutyák ennél a fajtánál (mondjon valaki olyan kölyökkutyát, ami nem édes…!). Igaz, hogy nagyobb korában akkora lesz, hogy a kertben megfordulni sem tud majd, nemhogy éldegélni, viszont utálja a gyerekeket, borsónyi agyával nemhogy szót nem fogad, de csökönyös, makacs és akaratos, ellenben ha macska közelít felé, iziben elfogja a vadászösztöne és habzó szájjal veti rá magát seperc alatt, hogy kivetkőztesse a miákolót a bundájából. Ezektől eltekintve ideális nagycsaládi eb…

Lassan közelítenek egymás felé az álláspontok, ám még igen sok tárgyalnivaló akad köztünk. Eddig odáig jutottunk, hogy egy kis-közepes-nagy termetű, rövid-hosszú szőrű, okos, játékos, birka kutyára lenne szükség. De lehet, hogy kecskét veszünk inkább. Az még a füvet is lenyírja helyettünk…

Saját szemétdombon kukorékolva

Gyakorlatilag december eleje óta, mióta ismét munkába álltam, azt veszem észre, hogy a háztartás otthon fut előlem, én meg loholok utána. Házi futóversenyünket általában a kosz nyeri, méghozzá fejhosszal.

Nem vagyok egy rend- és tisztaságmániásnak mondható fehérnép, de az azért elmondható rólam, hogy a dzsuvát és a káoszt sem tűröm jól sokáig. Csak hát több, mint 6 évig voltam otthon a kölkökkel, hozzászoktam, hogy naponta rendszerezzek utánuk. Bár a portörlés a mumusom, azzal a világból ki lehetne kergetni, a porszívózást sosem hanyagoltam, mert böki a látószervemet, ha a szőnyeg vagy a padló koszos.

Nnnna! Most megtanultam szemet hunyni még a szöszös szőnyeg, morzsás konyha, macskaszőrpamacsok és porcicák bokáig gázolása fölött IS. A rendetlenségről már nem is szólva. Néha persze elgurul a gyógyszerem és előszedem a magas C-met, hogyaszongya: „Mostazonnaltessékrögtönrendetpakolnimindaháromnakmertakukábadobomazösszesjátékotaminincsahelyénfélpercenbelül!”. Ilyenkor gyermekeim sokat sejtetően pillognak egymásra és csak gondolati úton társalognak, de tök világosan arról, hogy anyára megen rájött az öt perc, mostantól szőnyeg alatt közlekedünk és kitérünk az útjából, majd lehiggad…

Szóval muszáj észrevennem, hogy nem én vagyok a lakásért, hanem igazából a lakás van miértünk. Nem állíthatok élére benne mindent, nem csinálhatok vitrint belőle, mert az nem lenne életszerű, ha beleveszem a számításaimba 3 kiskorú gyermekemet, akiket nem ragaszthatok le a fenekükre elalvásig, nem beszélve Misháról, a házikedvenc félszibériairól, aki, mint köztudott úgy vedlik, mintha puskával  köteleznék erre, pedig hol van még a tavasz kérem szépen?!

Nincs ezzel semmi baj, csak mondom, tanulnom kell még lazábban elviselni a rend és tisztaság hiányát. Persze nem panaszkodásképpen mondom mindezt, hisz ÉN akartam újra dolgozni, szeretem és nagyon jól is érzem magam ebben az új felállásban, csak hát fel kell adni néhány elvet, mert egyszerűen képtelenség mindenhol 100%-ot teljesíteni. Persze tudom, hogy vannak, akiknek ez csont nélkül sikerül…

NEM vagyok mártír, hogy feláldozzam magam a család oltárán. Még munkába állásom első napjaiban megtettem, hogy végigmelóztam a napot, hazafelé vásároltam, elmentem az oviba a csimotákért, hazapereputtyoltunk, majd nekiálltam mosni, rendcsinálni, gyereket nevelni és káposztás tésztát főzni, vacsoráztatni, fürdetni, másnapi cuccost összekészíteni. Estére összeesni sem volt erőm, nemhogy egyetlen értelmes mondatot kinyögni.

Ilyenkor van az, hogy az ember ül a tv előtt, várja az időjárás jelentést, hogy utána elmehessen aludni. Majd azon kapja magát, hogy az időjárás jelentésnek vége, jól kivehetően elhangzik az időjós „Aviszonlátásrája”, de egyetlen másnapi momentum sem rekedt meg a fejünkben arról, hogy miről is hadovált. Ellenben elmélázgattunk azon, hogy  a napocskás ikonok milyen édik, hogy vajh mit is jelölnek a srévizavé nyilacskák Magyarország fölött, hogy hogy lehet ilyen ótvar gusztustalan nyakkendőt felvenni és miért nem gombolja be az öltönyét a bunkója, ha egyszer állva jósolja az időjárást?!

A lakás nem takarítja ki magát, ellenben más sem csinálja meg helyettem. Így vállrándítok és nem halok bele. Mosolyogva ülök a szemétdombunkon :)