A hókotrós talány – avagy hétköznapi hőseink

Nem akarok én szidni senkit. Nem tisztem mások munkáját, munkarendjét kritizálni. Valamint előtérbe helyezném, hogy fejet hajtok mindennemű olyatén meló előtt, amit én magam nem tudnék vagy nem akarnék elvégezni és vannak olyan okos, ügyes, tehetséges, rátermett, bátor vagy éppen elvetemült emberek, akik helyettem és nekem elvégzik azt. Ilyen pl. a mentősök, orvosok, tűzoltók, rendőrök, tanárok, kukások (a teljesség igénye nélkül) munkája.

Hogy miért született a fenti monológ, nagyon egyszerű: csimotáim a mamánál voltak hétvégén elszállásolva. Vasárnap, midőn kocsikáztunk hazafelé Rózsavölgyből Gyál felé, szokatlan jelenséget tapasztaltunk. Fontos momentum, hogy az idő bár borús volt, meglehetősen száraz, bár szürke és felhős, ám csapadéknak se hírét, se hamvát nem láttuk, nyomokban sem, eltekintve a már rég lehullott, szürkére-feketére mocskolódott, út menti, olvadozó hókupacoktól.

Szóval nyargalásztunk hazafelé, s míg az Egér út végéhez értünk, 4, azaz négy darab hókotró jött velünk szembe. Jómagam nem is biztos, hogy felfigyeltem volna rájuk, ám a fiacskám, igazi férfiember lévén igencsak ki van élezve a nagyobb járgányok sikítással történő észrevételezésére (természetesen frászt hozván családunk összes többi tagjára), majd az „Úúúúúúúúúúúúúúúúúúú!” felkiáltással való nyugtázására.

A 4. hókotrós alkalmatosság elhagyása után kezdtünk furán kacsingatni egymásra életem értelmével, magyarázatot keresve arra a nem mindennapi, mi több, megmagyarázhatatlan dologra, hogy vajon hová és miért száguld eme sok munkagép most, mikor az utak gyönyörűségesen tiszták és szárazak. Az a szintén nem elhanyagolható kérdés is szöget ütött paraszti agyunkban, hogy vajon akkor hol vannak fent nevezett alkalmatosságok, midőn a tél, mint olyan, ádáz és szemtelen módon ontja magából a csapadékot: havat, havas esőt, ónos dögvészt, nyálkát, dzsuvát ésatöbbit??? Mer’ tuti bizton állíthatom, hogy a Közútkezelő minden tél elején bejelenti az összes médián keresztül trombitálva a nagyérdeműnek, hogyaszongya: „Idén felkészültünk a télre!”. Naná, a télre talán, de a HÓRA tuti nem, mert amint szállingózni kezd Holleanyó aranya, abban a szempillantásban megáll a közlekedés, bénul a forgalom, anyáz úgy autós, mint BKV-ra váró gyalogos. Aztán jön a szépítés másnap a szintén mindenre nyitott híradásokból, hogy bár az összes nyócmillió hókotró táljes gőzzel üzemelt éjjel-nappal, sőt, azon túl is, előfordult némi fennakadás itt és ott, ám amint csendesedett a havazás, a gépkocsik letaposták maguknak az utakat, a helyzet magaslatára állt mindennemű hóeltakarítás. Nakösszépen.

Persze még nincs vége a sztorinak, hisz a Lágymányosi hídig (bocs, az már Rákóczi híd vagy mi a szösz, kicsit le vagyok maradva, mint anno tesi órán az 5000 méteres terepfutásnál…) még 2 hókotró dzsalt el velünk szembe. Gyermekeim ekkora már az eksztázisos állapotot ütötték meg hátul, direkte kistányér szemekkel sasolva az utat, ki látja meg a következőt? Nem kellett sokáig várnunk, mikor újabb, majd újabb járgány döcögött velünk szembe. Ekkor már visítottunk a röhögéstől és könnyünket törölgetve azon kezdtünk versenyezni, melyikünk tudja a legfrappánsabb okokat kitalálni erre a nagy össznépi banzájra.

Férjem elég silány ötlettel állt elő, mármint hogy elősóznak az urak, felkészülve az eljövendő zimankóra, jégre, hóra. Az oldalam is belefájdult a nevetésbe. Felkészülnek. Előre… Pfffff.

Szerintem is nagyon egyszerű okok miatt a sietség: Józsinak megszületett az ötödik fia és hirtelenjében megünneplik a kollégákkal egy kis szedett-vedett kolbászos, szalonnás, zsírosdeszkás, hagymás, pálinkás partin.

Vagy – hogy ne bántsam őket nagyon: továbbképzést tartanak hókotrásból-sózásból.

Vagy gyakorlatoznak.

Vagy! A hegyen már havazik erősen, odarendelték az összes elérhető állományt.

Vagy, mivel kb. percenként jött velünk szembe egy-egy, szintidőt akarnak javítani, ezért, mint a Dakar-ralin, stopperrel, bizonyos időközönként startoltatták a narancssárga versenyzőket.

Számtalan hasonlóan szép gondolat közepette értünk haza. Azóta sem kaptunk választ nyitott kérdéseinkre, ám mindazonáltal egy igen szép és vidám vasárnap délutánt okoztak a váratlanul felbukkanó gépezetek látványával.

Arra viszont nagy összegű fogadásokat mernék kötni, hogy havazás esetén nemhogy fele ennyit, de szám szerint egyet sem látnánk. Talán árt a hókotró kasznijának az a sok hó…

A majdnem elszőkézett állásinterjú, harangszóra

Egy jelentéktelennek induló, álmos, szürke hétköznapon az én Szabóka barátnőm jelezte felém, üstöllést hívjam ezt meg ezt a számot, ezt és ezt keressem, mert ebben az iskolában iskolatitkárt keresnek. Nem mondhatnám, hogy a pulzusom nagyon megemelkedett volna, az esélytelenek nyugalmával emeltem fel a telefont, hisz hónapokig tartó álláskeresésem alatt a milliónyi kiküldött önéletrajzra még csak nemleges választ sem kaptam.

A telefon túlvégén egy nagyon szimpatikus férfi hang arra kért, küldjem el az önéletrajzomat az általa lediktált e-mail címre. Na itt jön képbe országos szőkeségem, mert a fejemben csilingelő vészharangok ellenére sem foglalkoztam vele, hogy a kapott e-mail címben szereplő iskola neve hótt nem egyezik a barátnőm által emlegetett iskoláéval. Huss, suhant az önéletrajzom máris és a levelező rendszer becsukása után gyakorlatilag meg is feledkeztem az egészről egy teljes napig.

Másnap, mikor megnyitottam az e-maileket és szöszölgettem a sok reklám között, ismerős feladóra tévedt a szemem. Borítékolni tudtam volna egy „Köszönjük, de az állást már betöltöttük”-et, mielőtt megnyitottam volna a levelet. Épp ezért olvastam majd’ lefordulva a székről, lélegzetvisszafojtva, hogy állásinterjúra hívnak benne…

Először is levegőért kapkodtam, majd mikor némi oxigént sikeredett reszketeg tüdeimbe préselni, telefon és billentyűzet után nyúltam és az összes elérhető ismerősömnek elújságoltam a nagy hírt.

Aztán kezdett letisztulni az agyam és remegni úgy a gyomrom, mint a lábam, kezem. Citerázásom közben azon agyaltam: 1. mit fogok felvenni? (ez, mivel nőből vagyok, vagy mi, nagyon is sarkalatos pontja volt mélázgatásomnak), 2. hova kell menni és hogyan???

Nagy ijedtségemben persze megint nem gondoltam át semmit elég részletesen, bár akkor szentül meg voltam győződve arról, hogy most nem fog ki rajtam semmi és senki, felkészülten, pontosan, rendesen fogok megérkezni a találkozóra.

Eljött a nagy nap. Kellő időben kocsira pattantam. Úgy lábdoboltam a pedálokon, hogy a legelvetemültebb rock együttes dobosa besárgult volna az irigységtől. A szívem a torkomban dobogott ezerrel, tenyerem izzadt a kormányon, hol rázott a hideg, hol vert a víz, míg a célállomásra értem, gyakorlatilag az ájulás szélén voltam, örültem, hogy a sebességeket megtaláltam… elvétve. Az útvonal egyszerűségét mutatja, hogy még anciságom is odatalált, GPS igénybevétele nélkül! Háromszoros hurrá! Mi több! Parkoló helyet is találtam, méghozzá könnyedén! Ász voltam, királylány, ügyike, zseni és még sorolhatnám. Borzasztóan elégedett voltam magammal.

Mivel még volt negyed órám, komótosan kifújtam magam a kocsiban, felhívtam életem miértjét, hogy legalább ő ne idegeskedjen miattam tovább, meghallgattam néhány világslágert a rádióban, majd mikor némiképpen rendszeresebbé vált a szívritmusom, nagy levegőt véve beléptem a suliba.

Mivel benne jártunk már a délutánban, csak pár gyerek lézengett ráérősen a folyosón, egy asztalnál pedig két érettebb, gömbölyded hölgy beszélgetett, láthatóan tudomást sem véve arról, hogy beléptem és várok valamire… valakire… jó szerencsére, hogy esetleg vetnek rám egy pillantást.

Egy kis várakozás után feladtam velem született udvariasságomat és mondat közepén egy kétezer wattos mosolyt küldtem mindkettőjük felé és nagyon határozottan közbevágtam. A két hölgy úgy mért végig, mintha legyilkoltam volna három iskola teljes gyerekseregletét a tanári karral együtt. Szándékosan elsiklottam megsemmisítő pillantásuk felett, elregéltem, mi ügyben jöttem, szó szerint, hogy az igazgatói irodát keresem, mert állásinterjúra jöttem. Egyik hölgy picit részletesebben mért végig röntgensugárzású szemeivel és kissé félrebiccentette a fejét: „Milyen állásinterjúra?” – kérdezte parányit kötözködő stílusban, felemelt varjú hangon. Ekkor kezdett szólni bennem egy vészharang, bár még elég halkan.

„Iskolatitkári állásra.”- feleltem egy háromezer wattos mosollyal a képemen. A kérdező hölgy itt kissé elsápadt, mondhatni szürkéből zöldbe színjátszotta magát, majd jól láthatóan megkapaszkodott az asztal sarkában. Itt már erősebben szóltak a fejemben a harangok, de nem értettem, hol hibázhattam el.

Pár pillanat múlva megerősítette a szívét és kihúzva magát közölte, hogy ki van csukva, hogy ők iskolatitkárt keresnének, mert ebben az iskolában ez a poszt foglalt. Mégpedig szerény személye által.

Most rajtam volt a sor, hogy azt érezzem, kihúzták a lábam alól a szőnyeget. A vészharangok már úgy dübörögtek a fejemben, mint egy elefántcsorda, az agyam ezerrel pörgött. Az igazgató nevét véletlenül megjegyeztem, gondoltam megosztom a hölggyel. Csodák csodájára nénink arca egy csapásra felderült, mint vihar után, ha madárcsicsergéssel tarkítva derül ki az ég. A nyelve is feloldódott azonnal, mosolyogva irányított kézzel-lábbal a helyes útvonalra: az egy utcányira lévő MÁSIK általános iskolába. Egymás szavába vágva próbált a két hölgy eligazítani, kicsit kacarászva a nagy ijedelmükön, mint két csitri, matek óra előtt. Porba tiport önérzetem utolsó morzsáival megtűzdelt fogcsikorgató mosolygással pillogtam rájuk.

Utóbbi mozzanatok már csak felületesen jutottak el a tudatomig, agyam ezerrel pörgött, számolta a méreg drága elvesztegetett tizedmásodperceket. Az iménti nyugodt magabiztosságom egy csapásra foszlott semmivé… Daráltam egy köszönömöt és úgy loholtam a másik suliba, hogy szabályos kondenz csík lebegett mögöttem.

Kocsonyásan reszkető végtagokkal nyitottam a nehéz kaput, sírni lett volna kedvem, pedig éppen időben léptem be az épületbe. NEM KÉSTEM EL! De a csúfos kaland ott tombolt bennem, mintha az égből jött volna egy figyelmeztetés: nehogy azt higgyem, minden rendben van, töröljem le a képemről az önelégült vigyort, kapjam össze magam és kellő alázattal álljak az előttem lévő feladathoz.

Az interjú remekül sikerült, bár fal fehér voltam és csapzott, ennek ellenére igen-igen összeszedett. Felvettek. De megint tanultam valamit: a vészcsengőkre időben figyelni kell, mert azok nem véletlenül csilingelnek harangjátékot az ember fejében. Na meg persze óvatosan a kérdezősködéssel, hisz frászt hozhatunk bárkire pillanatok alatt. Na meg a körültekintés… Mielőtt vállat rándítanánk egy eltérő néven az e-mail címben, NE higgyük, hogy az csak a véletlen műve lehet. Jó kis lecke volt…

A nagy trakta - avagy hűtőszekrényes katasztrófák az ünnepek alatt

Az ünnepek jöttek, mentek és legyőztek minket. Fogadalmak ide vagy oda, alakra vigyázás karácsony és szilveszter között (és valljuk be, előtt és után) nem az én műfajom. Ámbátor szilveszterre oly módon készült ki a gyomrom, hogy mostanra szinte megváltás egy kis főzelék ebédre, üres fél szelet vajas deszka vacsorára.

Nem tudom, ki hogyan van ezzel az állandó, kötelező zabálással így az ünnepekkor. Én minden évben megfogadom, idén nem hagyom, hogy magával ragadjon az a bizonyos fogaskerék. Általában szentestéig bírom is: egy kis halászlé (szigorúan friss, illatos, ropogós kenyérrel!) meg némi rántott hal, krumpli salátával kinek is okozhatna bármi bajt…

Ez önmagában nem is hangzik nagyon veszélyesen, üsse kavics, a kenyér kivételével nagy nehezen még diétás menünek is betuszkolnám, a hal színtiszta egészség (pláne bundában – csak hogy ne fázzék abban a nagy hideg télben -, és bő olajban ropogós arany-barnára kisütve…). Ha szemet hunyunk a felmerülő buktatókon, semmi rosszat nem találhatunk benne, ádáz szálkáktól eltekintve.

Persze már egészen más a leányzó fekvése, ha közöljük, hogy reggelire agyonporcukrozott mákos bájglit fogyasztottunk, nem egy karikányit, tejecskével. Főzés közben le-lecsúszott egy-egy unaloműző szaloncukorka, ebéd után, fojtásnak még pár karikácska bejgli…

Persze nincs megállás karácsony más- és harmadnapján sem. A kötelező trakta végtelen történetté áll össze az ember gyomrában, hogy néha már levegőért sikít minden belső szervünk, esdeklőn rimánkodva némi pár órás pihenőért… hiába.

Mer’ a nagyit ki merné megsérteni azzal, hogy a töltött csirkecombból csak módjával falatozik („Hát nem ízlik a főztöm, hogy csak így turkálod???”), hogy a töltött káposztát meg sem kóstolja (bár az itthon is van, egy közepes méretű hadseregnyire való), hogy a kocsonya érintetlenül marad a nyakán, pedig PONT miattunk csinálta, a tortáját meg sem kóstoltuk, a linzerről, mézeskalácsról, BEJGLIRŐL már nem is szólva…

27-ére életem drágája eljutott arra a pontra, hogy pocakját simogatva azt nyöszörögte elkeseredetten, már csak akkor nyitja ki a hűtőt, ha valóban éhes lesz. Aztán fél óra múlva egy hűtőszekrény mélyéről dörmögő hang afelől érdeklődött, hogy a maradékokkal meg mifene lesz, ő aztán nem dob ki semmit, inkább feláldozza magát az ételek oltárán. És lőn.

 

Ennek örömére legurítottam még pár szelet bejglit...

A pontot az i-re a szilveszter hozta el idén. Úgy esett, hogy anyósom lakában töltöttük a szilveszteri buli utáni pihikét, míg anyós a mi otthonunkban vigyázott csintalan csimotáinkra.

Drága jó mama felkészült rá, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt, míg nála regenerálódunk a szilveszteri hepajból: hűtőjét megtöltötte a már megtöltött káposztával, lencselevessel, felvágottakkal. Így esett, hogy az újév első napján, átbulizott gyomromat előre felkészítettem a lencseleves általam igen-igen kedvelt ízeire. Gondolok itt a répás, lencsés, hagymás rántásos, babérleveles, mustáros, leheletnyit ecetes-cukros ízekre. Amit kaptam ehelyett, hát kissé sírásra görbítette a számat: Mivel mama epéje a hagymát nem bírja, így egy – szerintem! – nem csak hagyma, de rántás nélküli, rettentő híg, répa-mentes, íze se- bűze se levest kaptam, televagdalva – állítólag! – füstölt tarjával (a hús szigorúan füstölt íz mentes, ámde annál inkább mócsingokkal teli, ehetetlen valami).

 

A velem született tapintat vezérelt csak, hogy leküzdjem drága férjem által elém tálalt adagnak legalább a felét. Persze a gyomrom igen-igen korgott még, ezért hát felfedező túrát tettünk anyósom hűtőjében. Találtunk is egy dobozt, félig zsírral. Gondoltam, ez jó lesz, megkenek egy kenyérkét vele, elleszek estig. Aham. A doboz tetejét levéve lélegzetvisszafojtva lestünk az edény mélyére. Férjecském beleszagolt, forgatta, nézegette, jómagam sem tettem másként. Aztán a doboztetőre tévedt szemem sötétzöld pöttyöket fedezett fel azon. Észrevételemet halk sikkantással nyugtáztam. Életem párája orra alatt nyomdafestéket nem tűrő zsolozsmával emelte égnek a tekintetét.

 

A zsírból nem kértünk, köszöntük. Részemről a további étvágyam is elinalt, úgy jövő szilveszterig. Tibim pár perc higgadás után közölte csak, hogy szentül meg volt győződve róla, hogy a zsírban fellelhető zöld pöttyök csakis rozmaringtól származhatnak. Bólintottam: Nagy eséllyel rozmaringosodik meg bármi a hűtőben, ha elég ideig tároljuk ott J

 

Mindenkinek nagyon boldog új évet és kevesebb hűtőszekrényes katasztrófát idénre!