Mézeskalács herce-hurca

Az egész ott kezdődött, hogy tavaly, karácsony közeledtével eldöntöttem, ha törik, ha szakad, mézeskalácsot fogok sütni. Családom pechjére se nem törött, se nem szakadt, így hát nekilendültem, pont ahogy szoktam: teljes odaadással, szívvel, lélekkel, hévvel, busszal, villamossal…

Gyakorlatlanságomnak és/vagy szőkeségemnek tudhattuk be azt az el nem hanyagolható tényállást, hogy seperc alatt alakítottam át konyhánkat, étkezőnket és gyakorlatilag a fél nappalit mézeskalács gyárrá, ugyanis recepthez nem szokott szemeim bár látták, hogy a hozzávalóknál a liszt mennyiségét 1, azaz egy kilogrammban határozták meg, ám ezt az adatot abszolút elhanyagolható információnak ítéltem meg. Ebből adódik, hogy sütemény hegyeket voltam kénytelen készíteni, hisz a már begyúrt tésztát, benne az arany árával vetekedő hihetetlen mennyiségű mézzel, már nem volt szívem kihajítani. Gondoltam, elajándékozni is remek lesz, ha már nem győzzük enni.

Márpedig a gyerekek nagyon is szerették. Ebből következik, hogy idén már célirányosan kotortam elő a tavalyi receptet, jottányit sem óhajtván változtatni sem a hozzávalókon, sem a mennyiségeken, ellenben már jól felkészülve arra, hogy néhány órára manufaktúrává változtassam át otthonunk nagy részét.

Igen ám, csak épp azzal nem számoltam, hogy egy nagyon komoly hozzávaló beszerzése kifog rajtunk.

A dolog ott indult, hogy vasárnap, mivel a gyerekek a mamánál voltak, nyakunkba vettük a világot apával, hogy beszerezzük a még Jézuska listájáról lemaradt beszerezni valókat. Jól felkötöttük előre a kellő ruhadarabjainkat, mert lelki szemeimmel már láttam, hogy mire számíthatunk a boltokban: jóra biztosan nem. A karácsony szelleme az emberekben az ünnep közeledtével valahogy mindinkább elővarázsolja a klasszikus értelemben vett állatot.

Sajnos nem csalódtunk. A polcokon összevisszaság, a padlókon csomagoló papír darabkák, félig megevett joghurt a cipőosztályon a mamuszok között, sonka a réteslisztek polcán, káosz és fejetlenség. Mindenki vásárol. Tök mindegy mit, mennyit, mennyiért. Tiporják egymást, lökdösődnek, káromkodnak. A karácsonyi idill a lelkemből egyetlen sóhajtással szállt el belőlem.

Szerencsére fentiek ellenére nagyon jól haladtunk. Sikeresen elugráltunk az előttünk tobzódó, őrült módjára harácsoló népség elől és ép eszünket megőrizve örültünk a listán minden beszerzett dolognak.

Ám a lista alján még ott volt az a bizonyos mézeskalács fűszerkeverék, ami nélkül valljuk be, nem mézes a mézes…

Amikor a harmadik boltban is csak a hűlt helyét találtuk a polcon, kezdett körvonalazódni bennem, hogy a feladat nem is oly könnyű. A negyedik boltnál épp zárásra értünk a bejárathoz. Könnyen észrevettük, hogy már nemkívánatos vásárlók vagyunk, hisz gyönyörűen koppantunk az elvileg automatán nyíló ajtón. Értetlenül bámultunk egymásra életem párájával és vonogattuk vállunkat felváltva. Férjem volt az, aki elsőnek megfejtette a kódolt üzenetet, rápillantván órájára, majd az üvegre bökve, ahol a nyitvatartási időt tüntették fel jól láthatóan. Összesen kb. 12 másodperccel csúsztunk le.

Ez a méreg, nem a bakfitty, gondoltam magamban, majd már-már feladtam, ám drágaságom még tartotta bennem a lelket. Egészen a következő boltig, ahol – bár a nyitvatartási időben mentünk -, ismét csak egy „márelfogyottésnemisjönkarácsonyig”-gal lettünk gazdagabbak.

Ezt hallván nagyjából össze is omlottam. Elfáradtam. Nem hittem, hogy éppen egy nyavalyás fűszer miatt kell az ötvenedik boltba is berontanunk és mérgezett egér módjára hajkurászni. Bosszús voltam, csalódott és mérges: Az egész világ mézeskalácsot süt?????! Nélkülem?????!

Miután lehiggadtam, azért egy dolog letisztult bennem. Megérkeztünk a következő áruházláncba, ám míg parkoltunk, közöltem, hogy ha itt nem kapunk, azt égi jelnek veszem, ergo nem sütök mézeskalácsot idén.

Kaptunk.

A polcpakoló srác azért elregélte, kéretlenül is, hogy idén úgy viszik ezt a cuccot, mintha magától megsütné a kalácsot, amint a tésztába kerül, tehát érezzük magunkat bátran kivételezetteknek, szerencsésnek és megtisztelve, amiért birtokolhatjuk.

A kalács nagyon finom lett. Ja, és ha valaki keresné, felvásároltam az egész készletet. A jövő évit is. Na nehogy már a Riska fejje meg a gazdasszonyt J

Fittness-wellness-jó lesz* – avagy kikapcsolódás felső fokon

 

Ránk fért már némi lazítás, így beneveztünk egy wellness hétvégére kettecskén életem miértjével. Igaz, a hétvégéből hétfő-kedd-szerda lett, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Úti célunk Martfű volt, bíztunk a termál víz jótékony erejében… Bár maga a tény, hogy csemetéink nyüzsgését mellőzhetjük pár napig, garantált egy üdítő pihenést.

Megérkezésünk után gondoltuk, feltérképezzük, hogy este hová mehetnénk kicsit kikapcsolódni. Martfű, bár egy nagyon kedves kis hely, nem mondhatni, hogy tolonganának benne a nevezetességek és a szórakozó helyek. Összesen három sörözőt fedeztünk fel. Gondoltuk, hátha akad odabent darts, esetleg bowling… Betértünk az egyik helyre, nyilvánvalóan a helyi késdobálóba tévedtünk. Ittunk egy (amúgy rettentően finom!) capuccinot, elheherésztünk a kifogástalanul kedves, nagyon közvetlen és figyelmes pultos lánnyal, játszottunk egyet a flipperen, majd távoztunk.

Néhány száz méterrel távolabb betértünk a következő sörözőbe. A pultnál egy állatira rémült képű fiatalember ült, akinek szerintem még most is meggyőződése, hogy NAV és/vagy ÁNTSZ ellenőrök lehettünk. Ugyan ki más térne be hozzájuk egy napfényes novemberi kedden két kólára? Életem értelme mosolyogva kérte a két itókát. Pultosunk kissé bizonytalanul közölte, hogy rendben, de ő csak és kizárólag „KIÖNTŐS” kólával tud szolgálni. Tibim: „Micsodával?”. „Kiöntős kólával!”- vágta rá a pult mögül kistányérnyi szemekkel a srác. Uram krákogott, majd megnyugtatta a személyzetet, hogy másra sem vágyunk. 270 Ft-ot fizettünk 2x3dl Pepsi kóláért, amit egy már előzőleg felbontott 2 literes flakonból szervírozott elénk remegő kezű emberünk, szénsav még hírmondóban sem volt benne, ám mindegy is, a lényeg, hogy ártson. Utólag hálát adtam a sorsnak, hogy legalább azt nem kérdezte meg, hogy szőke vagy barna kólát kérünk-e, mert azt már holtbiztos, hogy nem álltam volna meg nyihogás nélkül.

Egyetlen dolgon tudtunk spórolni ott tartózkodásunk alatt, hogy drága jó férjemet idézzem: az úszósapkán. Ugyanis az úszómedence használatához előírás volt az úszósapka is. Aki ismeri életem páráját, az tudja, mily rengeteg hajjal rendelkezik, főleg, mivel épp indulásunk előtt nyiratkozott. Első nap még vacillált, a medence partról szemlélte, amint rovom a hosszokat. Én felajánlottam, hogy kölcsönadom Bogi jujjrózsaszín sapiját, melyet jómagam viseltem, biztosítva őt arról, hogy csak egyetlen képet csinálok róla az utókornak és a fészbúknak, ám karakánul elutasította. Második napon úgy terveztük, benevezünk egy úszósapi vásárlásra, hogy drágaságom is élvezhesse mellettem a hosszokat. Ám mivel a nagyon kedves uszodás néni majdnem röhögő görcsöt kapott, hallván, hogy édesem magának akar gumi fejfedőt vásárolni, azt javasolta, mielőtt 400 Ft-os költségekbe vernénk magunkat, előbb tudakoljuk meg az úszómestertől, valóban szükség van-e ilyetén beruházásokra.

Átcaplattunk hát az uszodába, immár köntösben, fürdőruciban pompázva, majd teljes mellszélességgel kiálltunk úszómesterünk elé. Emberünk egy nagyon jó kedélyű, bajszos 60-as bácsi biztosított afelől, hogy eltekint attól, hogy Tibim satyekot húzzon. „Ellenben – bökött mutatóujjával férjem mellén szétnyíló köntösre, s az így kibuggyanó, kissé őszes, ám annál bujább, már-már zsabó-szerű mellszőrzetére -, egy búvárruhát beszerezhetett volna.”

Mosolyogtunk még kicsit azon, hogy az idő múlásával a pasiknak már-már a talpuk is szőrösebb a fejük tetejénél, aztán medence felügyelőnk felhívta figyelmünket a sókamrára, mely igen egészséges felüdülés mindenkinek. Mondtam, még alszunk rá egyet a vízben. Rezzenéstelen arccal válaszolta: „Nyugodtan, hölgyem! Este 8-kor úgyis minden nap összeszedjük a medence alján kóborló vendégeket.”.

Persze a sókamra szöget ütött drágaságom fejébe. Nem is sokat tétovázott, úsztunk fejenként 20 hosszt (ezt úgy mondom, mintha minden nap csinálnám – szóval a nyelvemet utána simán körbe tudtam volna tekerni a derekamon), majd átültünk a termál medence finom melegébe. Mielőtt nagyon eltunnyadtam volna, drágám felpattant és közölte, most kipróbáljuk azt a sóbarlangot. Kicsit még kérettem magam, sok kedvem nem volt hozzá, de annyira rágta a fülemet, hogy könnyebb volt igent mondani.

Nagy forgalom nem volt, mi ketten élvezhettük a barlangnak kinevezett szoba örömeit, úgyis mint sót a talpunk alatt, sót a falon és egy csobogó folyamatos csobogását, valamint a 20-22 fokos hőmérsékletet. Nem is lett volna ezzel baj, ha 1. Nem vizes fürdőruhában és vizes fürdőköpenyben vagyunk, vizes hajjal, 2. Nem kellett volna folyamatosan pisilnem a csobogótól.

Helyet foglaltunk a nagyon kellemes pihenőszékeken, megállapítottuk, hogy némi nyugibogyós zene elkelne, meg pár fokocskával melegebb hőmérséklet. Majd megtudakoltam, mégis hány percre szól a belépő. Majdnem hanyatt estem, mikor kiderült, hogy 50 percig élvezhetjük a só általi egészséges belégzéseket. Életem leghosszabb 40 percét éltem át. Tovább ugyanis nem bírtam. Kockára fagyva botorkáltam ki, amikor épp szembejött velem a wellness részleg kislánykája. Kicsit recsegtek arcomon a jégcsapok, mikor visszamosolyogtam rá, majd ellentmondást nem tűrően haladtam el mellette egészen a női mosdóig. Soha olyan jól még nem esett pisilni és még jobban esett utána a meleg jakuzziban való ücsörgés.

A hátralévő időben ingajáratot folytattunk a szauna és a zuhany között. Tisztára elfáradtunk…

Összegzésül: Martfű egy nagyon jó hely. Az emberek mosolygósak, kedvesek és valahogy lassabbak, mint itthon. Marha nehéz volt átállni a sebességükre, de nagyon megérte. Hazafelé már úgy vánszorogtunk, mint valami lábatört csiga. Maradtam volna még.

 

(* Marcsi után szabadon :) )