Ho-ho-ho! - Vagy inkább HŐ!

 

Szokásomhoz híven a postaládánkba (még megvan!) bedobált reklámújságokat lapozgattam, nagy sóhajjal hátradőlve, miszerint: „Megnézzük, most mit NEM veszünk.”.

Az ünnepek közeledtével egyre jobban kristályosodik előttem, hogy vásárlók és eladók gyógyszere nagyjából mindig ugyanakkor gurul el jó messzire. November derekán már szinte bármi fellelhető a boltokban, amire hóttttt semmi szüksége az embernek, de karácsonyos, Télapós, angyalkás, fenyőfás, rénszarvasos, tehát KELL! Ergo bármit, amit ünnepibe öltöztetnek a jó kereskedők, azt el lehet adni, legyen az akármekkora nagy marhaság.

Ma azon akadtam ki, mikor az egyik lapban felfedeztem egy tulipiros, Télapó mintás férfi alsónadrágot a fecskébbik fajtából. Megképlett ködbe burkolódzó szemeim előtt, amint drága jó szívem csücske áll a hálószobánk ajtajában, szexin az ajtófélfához simulva, huncut mosollyal a szája sarkában, sokat sejtetően emelgetve az egyik szemöldökét, mindösszesen a fent emlegetett jujjpiros alsóneműben pompázva. Azt hiszem, törölhetnénk az aznap esti bujálkodást, mert jobb esetben is rohamkocsit kéne hívni hozzám, nehogy megszakadjak a vihogástól.

Persze amint közeleg a karácsony, bevásárolni a gyerekekkel már szinte lehetetlen. Egyedül is felér egy túlélő kalanddal, kerülgetni a sok akciós holmi között vájkáló népeket, akik úgy özönlik el a multikat, mintha minimum a 3. világháború közelegne éhínséggel. De kölkökkel együtt…! Pfff…

Kezdjük ott, hogy már a bejáratnál tele van minden a Télapós csokikkal, csomagocskákkal. A gyerek nem hülye, tehát kérdez: „Anya, az hogy lehet, hogy a Télapó hozza az ajándékot itt meg meg lehet venni???”. Persze anya sem hülye, szépen elmagyarázza, hogy a Télapó is itt veszi a cuccost, csak biztos éjszaka, hogy ne találkozzunk vele. Ha tovább érdeklődne a kiskorú, hát befogjuk a száját egy kiflivel, ha ez sem használ, marad az „Aki kiváncsi, hamar nem hoz neki ajándékot a Mikulás!”.

A hangszórókból egyre ádázabbul szól a lásztkrisztmösz – vagy csak az én füleim reagálnak egyre érzékenyebben a karácsonyi nótákra.

Amikkel önmagukban nem lenne semmi baj, mondjuk otthon, egy gőzölgő forró csokival a kézben, pihe-puha takarók és párnák társaságában hallgatni, miközben a kivilágított fenyőfán sorakozó, fényben úszó díszekben gyönyörködik az ember egy meghittebb pillanatában.

A baj ott kezdődik, hogy a karácsonyi hangulathoz nem sokban járul hozzá, ha az emberek egymást eltiporva, oldalba könyökölve, ordenáré stílusban utasítva félre a másikat igyekeznek hozzájutni az utolsó leárazott rénszarvasos kesztyűhöz - aminek már csak a fele van meg. Ekkor kicsit már fals az a karácsonyi idill, amiben a dalocskák emelnék a hangulatot.

Persze az áruházi dömpingeket mi sem bizonyítja jobban, mint az, mikor életem értelmével már együtt laktunk, de gyerekek még nem voltak, meglepett egy hatalmas csoki Mikulással. November 6-án… Mikor letörölgettem a vihogás által összekönnyezett arcomat és próbáltam visszatérni hangommal a normális síkra a vinnyogásból, még ő sértődött meg a viselkedésemen. Krákogva a fel-felbuggyanó röhögéstől elújságoltam neki, hogy a jelek szerint annyira jó gyerek voltam, hogy a Télapó egy hónappal előbb jött el hozzánk. A rököny az arcán festményre illett volna. Vállát vonogatva közölte, hogy a Metróban már árulják a csoki figurákat, totál abban a tévhitben volt, hogy novemberben jön a nagyszakállú.

Minden évben eldöntöm, idén NEM hagyom, hogy bedaráljon ez a semmihez nem hasonlítható felvásárlási mánia. Hol jobban sikerül, hol rosszabbul, de azért küzdök ám, mint bálna az akváriumban. Néha persze engem is elkap a gépszíj egy-egy szebb ünnepi szalvéta vagy csomagoló papír láttán. Így lehet az, hogy az egyik szekrényünket kinyitván dőlnek kifelé a hóemberes, csillagos, fenyőfás csomagoló anyagok. Bogi tavaly sandán nézett rám, amint igyekeztem fütyörészve visszatoloncolni a lábunk elé hullámzó, árulkodó papírokat, szalagokat, majd fene durcásan meggyanúsított: „Aha! Szóval Te vagy a Jézuska!”. Eltartott vagy fél napig, míg – szinte sértődötten elutasítva -, igyekeztem meggyőzni ennek ellenkezőjéről.

Mi mondtuk:

  

Én: Bencuska, mi leszel, ha nagy leszel? Szakács?

Bence: Neeeeeeeeem. Nem leszek kaszács. Én csak nagy Bencuska leszek.

 

Enikő a WC-n ülve: Szegény kaki, lepisiltem.

 

Apa: Enikő úgy röfög, mint Sandra Bullock.

Én: Milyen pézsmatulok??

 

Enikő, kezében lobogtatva a könyvjelzőként használt papírt az általam olvasott könyvből:

Anya! Ezt miért tetted a könyvbe?

Én: kdflskjdafoaiwejlfskjfod!!!…. Hogy tudjam, hol tartottam.

Enikő a csukott könyv fölött mélázva: … Jó. Visszateszem… Csak nem tudom, hol volt.

 

Festettünk a gyerekekkel. Kivételes alkalom volt, mert Bence is hajlandó volt az asztalhoz ülni, méghozzá önként és dalolva. Pár perc múlva kész is volt a nagy mű: egy gyakorlatilag üres lap, rajta néhány vízbe mártott ecsetnyom, foltokban halvány sárga csíkok. Mikor apa hazajött, eldicsekedtünk a remekművel, mely már Bencuskám ágya fölött volt a falon kifeszítve. Apa, csak nekem: „Jól tedd majd el, egyszer még sokat fog érni. Ez lesz az egyik a három képből, amit egész életében alkotni fog.”.

 

Bogi (úgy 3 évesen): „Gyerekek, gyerekek, szeretik a perecet. Sósat, sósat, jó ropogósat. Aki vesz, annak lesz, aki nem vesz…… annak nem lesz!”

Embertípusok - tipikus emberek

 

 

Több embertípus létezik, félretéve a pszichológiát, a saját szemszögemből. A lista természetesen korántsem teljes, csak néhány figyelemreméltó fajta:

-          Van a búvalbélelt: olyan ember, aki alapvetően sosem mosolyog. Inkább vágná le a saját kezét egy lombfűrésszel vagy dobna bekapcsolt hajszárítót a kád vízbe, melyben maga is benne csücsül, csak mosolyognia ne kelljen. Rezzenéstelen arcukon, mimikátlan vonásaikon túl fel-felsejlik a nagyon mélyről jövő világfájdalom és embergyűlölet. Szakmájukat tekintve általában fogorvosi avagy urológusi asszisztensként, temetkezési vállalkozóként találhatunk rájuk, ám sűrűn előfordulnak szimpla ruhabolti eladóként is.

-          Van a humor-Herold, akinek szent meggyőződése, hogy egy Hofi lappang benne (bár közönsége sosem táplálta benne ezt a tévhitet). Idegesítő módon vihog a saját félresikerált poénjain és vele eltölteni 10 percet, az maga az örökkévalóság. Sosem fogy ki a faviccekből, bár általában rosszul mondja el őket és egy idő után önmagát ismételgeti, mint egy beragadt régi lemez.

-          Háziasszony (a vadabbik fajtából): Kb. 150-160 kilós példányok is fellelhetők belőlük. Általában gyorsbüfék, cukrászdák vagy bevásárló központok környékén fordulnak elő leggyakrabban. Felismerni őket állati egyszerű, hisz állandóan zsíros, elhanyagolt hajuk csimbókokban lóg. Sokszor a kimenős rucijuk is otthonkából áll, csak olyankor azt veszik fel, amin kevesebb cupákos folt éktelenkedik. Sokszor pörölnek hangosan pénztárosokkal, polcpakolókkal, kezükben a legújabb reklám újságot lobogtatva, s az abban hirdetett áruk hollétét illetve árát firtatva. Nehéz embertípus, eladók réme, igazi sárkány. Férjét általában rabszolgasorban tartja, esetleg már meg is ette.

-          Biztonsági őr-úr: Legyen az pénzintézet, okmányiroda, önkormányzat, vagy egy szimpla nagybevásárlás, minden helyen fellelhetjük. Ismertető jele: rettentően ráér, zselésre unta magát, bármi érdekli és mindig kötelességének teljes tudatában áll szolgálatunkra, elirányít a polcok között, sorszámot húz helyettünk, kaput nyit. Segítőkész modora senkit ne tévesszen meg, eme álarc mögött sunyi és ugrásra kész, ádáz vadállat lapul, aki azonnal ugrik, ha a belső zsebünk felé nyúlnánk egy óvatlan pillanatban, majd Csáknoriszos körbepörgő-rúgásával leterít minket a kövezett padlóra és kezünket hátracsavarva, némi tapogatózás után krákogva fedezi fel, hogy a belső zsebünk sem fegyvert, sem fegyvernek látszó tárgyat nem rejt, csupán egy ártatlan másfeles szemüveget tokostul…

Mágia…

 

Kedd, 11:20 perc, TV2, élő adás:

 

Hárman ülnek egy stúdióban, a képernyő alján a BLOKKOLDÁS ÉS PÉNZENERGIA felirat olvasható. Műsorvezető hölgyünk egy szőke cicababa, Isten áldotta jó beszélőkével hadarva az előre betanult, már-már zsolozsmává vált szöveget. Levegőt sem vesz a mondatok között, maximum a fülén. Darálja-darálja, hogy miért kéne most a telefon után nyúlnunk nekünk, puritán halandóknak, kiknek minden vágya, hogy elárasszon a pénz. „Önnek itt kell lennie élő, egyenes adásban!” szólít fel századszor is, pedig még „csak” kb. ötödik perce fagyott le a kezem a távirányítón. Már-már hiszek neki…

Mellette egy másik karosszékben egy középkorú férfiú, kissé hosszú, de már kopaszodó hajjal, öntelt, visszataszító mosollyal a képén. Kicsit úgy fest vékony alkata a szürke öltönyében, fekete ingében, mint egy soha meg nem értett, elcseszett bűvész. Minden ujján öklömnyi fuksz, ebből jut bőven a csuklójára és a nyakára is.

Balján egy vörös, szexi démon, kissé ló fejjel és zavarba ejtően sűrű pislogással, arcára fagyott mű mosollyal, szőkéket meghazudtolóan buta arckifejezéssel, ellensúlyozandó teleaggatva ékszerrel.

Előttük asztal, azon két égő gyertya figyuszkál.

A képernyő két alsó sarkában további hölgyek és urak képei váltják egymást, akiket szintén elérhetünk telefonon, ha égetően rontás levételre vágyunk, angyali üdvözletre áhítozunk, esetleg csak húznánk virtuálisan egy tarot kártyát.

Szőke ciklonunkba beléfojtja a szót a váratlanul megcsörrenő telefon hangja, kisebb szívroham a képernyőn innen és túl. Telefonálónk, az éterzajban küzdő Béla, elég, ha a nevét megmondja. Szőke műsorvezetőnk megértően bólogat, mikor Béla kimondja a nevét, eközben valami bigyót oszt a másik két kollégának. Azok a bigyókat a gyertya lángjába dobják, bigyó némit szisszen, szikráz, majd semmivé válik. Kis hókuszpókusz a láng fölött, tényleg csak pár mozdulatnyi, majd önelégült bűvészünk szemét lehunyva, izzasztóan koncentrálva hátradől, bal kezével a vörös maca kacsójáért nyúl, jobb kezével pedig a képernyő felé tolja az energiákat. Eközben vörös cicánk mintha tükörképe lenne, másolja minden mozdulatát szemfényvesztőnknek, csak kissé visszafogottabb átéléssel.

És kibírják röhögés nélkül. Oscar díjat nekik!

Nem találok szavakat! 2012-t írunk, de mintha visszaballagtam volna az időben, a sötét középkorban érzem magam: mágia az egész világ.

Ezt van aki elhiszi??????????????????????????????????????????????????????????????????

Kidobom a tévémet…

Varázs-gumimaci

 

A gyomrom görcsben, szétszórt vagyok (na jó, a normálisnál is jobban), jég hidegek a kezeim és folyton az órát lesem.

Nem, nem randira készülök, csak fényképezés van ma az oviban. Persze ebben nincs semmi nagy dolog! Pfffff...

Szóval ovis fotózás van. Hetek óta készülünk a gyerekekkel. A két lány ilyenkor őrjöng az örömtől, válogatjuk a rucikat, kreáljuk a hajkölteményeket, mindketten csinosak akarnak lenni.

Aztán van a fiam…. Aki ismeri kicsit is Benyuskámat, annak nem is kell többet mondanom, jelleme önmagáért beszél és sosem csalódik benne az ember, mindig hozza a formáját. Így hát nála inkább lelkileg kell készülődni, hisz amint fényképezőgépet lát, azonnal a kezei mögé bújik. A legutóbbi képem róla… hát nem tudom, mikor készült.

Mikor a kiírást először olvastam a csoportszoba előtt, a fényképezésről, elkezdtem az edzést nála. Első körben megkérdeztem, engedi-e majd, hogy egy bácsi vagy néni lefotózza az oviban a többiekkel együtt. Természetesen hevesen tiltakozott, bárhogyan is igyekeztem meggyőzni, konokul ellenállt.

Néha-néha felhoztam neki a témát, de nem akartam ezzel nagyon nyaggatni, nehogy már attól is besokalljon, ha szóba hozom az ügyet. Igyekeztem türelemmel és bátorítással állni hozzá – már amennyire ez tőlem tellett J

Persze közben telt-múlt az idő, egyre közeledett a fotózás napja. A lányok lázban égtek, naponta kérdezgették, mikor lesz az a bizonyos reggel?

Előszedegettük a szépséges, ünneplősebb ruhákat, cipőket. Enikő és Bogi fülig érő vigyorral, visongva próbálgatták a ruhákat, míg Bence, mikor elé raktam, hogy mibe szeretném a fényképezésre öltöztetni, úgy ingatta a fejét, majd’ leesett a nyakáról. Pedig nem kell aggódni, sem öltöny, sem szmoking, de még csokornyakkendő sem szerepelt a repertoárban, csupán egy nagyon kényelmes kord naci és egy kord ingecske. Direkt nem akartam nagy faksznit csapni, hisz a fiam úgy szép, ahogy van.

Már csak két dolgot kellett elérnem nála: 1. Fel is vegye a kiszemelt ruhadarabokat. 2. Engedje a fényképésznek tennie a dolgát és ne visítson, mint egy malac, ne rántsa a kezét pajzsként az arca elég és ne boruljon le, óbégatva Mekka felé, amint kattingatni kezd az illető. Gyerekjáték lesz :P

Szépen adagolgattam óhajaimat a fiam számára, aki természetesen jottányit sem változtatott álláspontján: ha rajta múlik, ő ugyan nem lesz fényképezve.

Míg nem az utolsó napon megvilágosodtam! Beugrott a nagy terv!!!

A fotózás reggelén ugyanúgy indult az élet nálunk, mint máskor: a lányok álmosan keltek, de ébredeztek, szépen öltözködtünk, fogat mostunk, fésülködtünk. Bencust apa keltegette, visítás volt a válasz. Nagy nehezen kimászott-kúszott az ágyából, homlokán sötét fellegek gyülekeztek, se eleje, se vége nem volt a nyavalygásának. Már akkor sejteni lehetett a bal lábbali ébredést… Öltözködésről hallani sem akart. Mondjuk ez totál normális hozzáállás részéről, minden reggel gyakorolja, ám, mikor meglátta a szépen kikészített kord ruháit, majdnem hátraszaltót dobott. Ekkor anya bedobta a megálmodott, legtöbbször beváló, ám viszonylag ritkán alkalmazott trükköt, a megvesztegetést! Azt ígértem, ha felveszi a ruhákat, kap 2 db gumicukrot. Ha pedig engedi magát lefotózni a nap folyamán az oviban, akkor otthon még kap kettőt.

Olyan hamar felöltözött, mint még soha.

Nem tudom, büszke legyek-e vagy inkább szégyelljem magamat, amiért ilyen „aljas” eszközökhöz kell folyamodnom. De a jó ég látja lelkemet, a nemes cél vezérli minden lépésemet. Főleg, ha már olyan sok energiát feccöltünk az egészbe J

Kovácsék az állatkertben

 

Állatkertbe készültünk, először együtt, öten. Sokan azt hiszik, ez ám a jó kikapcsolódás felnőttnek és gyereknek egyaránt. Na nekik üzenném: DE NEM KOVÁCSÉKNÁL!

Nagyon utálok pesszimistán hozzáállni a dolgokhoz, ezért igyekszem mindig utólag összegezni az érzelmeimet egy-egy témával kapcsolatban. Nem előre rákészülni, hogy mennyire jó vagy éppen rossz lesz valami.

Az állatkerti látogatásunk előtt sem volt ez másként, míg apa napokig fűtötte a kölköket, hogy hűazannyátdejólesznekünkmegyünkmegnézniazelefántotmegamamjokat…. Aztán felsoroltatta mindhárommal, hogy összesen hány és milyen állatokat tudnak megszámolni a memóriájukból, majd állathangokat utánoztak, lementek kígyótól a zsiráfig mindenbe.

Na én ezen közben szép csendesen álltam a konyhában és csak a hátam figyelt feléjük, míg a szemöldököm a magasba szökött egy-egy zebraordításnál… Meglátjuk, meglátjuk.

Egy szépségesen szép őszi délelőttön érkeztünk a célállomásra. Igaz, a reggel dermesztően hideg volt még, de a nap hívogató sugarai azt jelezték, hogy nem fogunk fázni kirándulásunk során.

Mivel viszonylag korán érkeztünk, szerencsénk volt megtekinteni a legtöbb állat reggelijének maradványait vagy éppen elcsípni egyiket-másikat falatozás közben. Hogy-hogy nem ez gyermekeimre is igen jó hatást gyakorolt, hisz alig tettük be lábunkat a Zoo-ba, máris korgó gyomrukról panaszkodtak és az otthon előrelátóan becsomizott szendvicseket követelték.

Bár a reggelit kb. egy órája fejeztük be, engedtünk könyörgésüknek és leültettük őket egy napsütötte padocskára, hadd falatozzanak a bélpoklosok. Bencuskám azonnal halálsikollyal fedezte fel, hogy a zsemléje nem csupán vajat és szalámit, de orvul retket is rejt magában. Elejét vettem az első orbitális hisztinek, kikaptam kezéből az álnok eledelt, majd kikotortam az rút retek karikákat, ismét összetapasztottam a pékárut és kezébe nyomtam duzzogó csemetémnek. A lányok ezen közben angyali módon falatoztak. Retkestül.

Majszolásuk után ismét nyakunkba vettük e nem kis területet felölelő állatkertet.

Sokáig nem jutottunk, mert kezdett körvonalazódni előttünk, hogy Bencus az összes ajtón be akar menni, még akkor is, ha az zárva van. Ahová viszont bejut egyszer, onnan nem egyszerű kiebrudalni a nagyságos urat. Ha mégis kapun kívülre kerülünk, úgy holt biztos, hogy egetverő ordításba kezd, toporzékol és mindenféle visító, sípoló, dudáló hangot ad, ezzel adván tudtunkra, hogy ő márpedig az ellenkező irányba óhajtana haladni, általában épp arra, amerről jöttünk.

Próbáltuk szép szóval. Próbáltuk fenyegetve. Megvesztegetéssel. Kiabálva. Könyörögve. Rezignáltan… Egyszerűen nem tudtuk rávenni, hogy ne hisztizzen úgy 5 percenként valamiért, bármiért, akármiért.

Ám ha kisfiam csodával határos módon nem ordított, úgy Enikő agyába fészkelte magát a szerepelni akarás és jött rá a kezelhetetlen toporzékolós hangulat. Minden baj volt. Ha fogtam a kezét, ha nem fogtam. Ha ráadtam a felsőt, ha levettem. Ha ráülhetett a szoborra, ha nem. Gyakorlatilag Bence hiszti-szüneteiben Enikőt voltunk kénytelenek hallgatni. Ez a harmadik órában már elég unalmassá vált, mi több, idegesítővé. Szívem szerint mindkét gyerekemet megráztam volna, mint félnótás villanyászt a 220.

Kínlódásunk netovábbjaként Bogi is rákezdte, hogy nyalókát akar, mert egy szembejövő kislány kezében meglátta. Ettől kezdve hol Bence rítt, mert nem mentünk be valahova vagy épp azért, mert bementünk és/vagy mert nem jobbra vagy balra kanyarodtunk kijövetelkor, esetleg mert valaki kinyitotta előtte az ajtót, amit márpediglen ő akart. Hol Enikő, mert menjünk már játszóterezni. Hol Bogi duzzogott, mert nem kapott azonnal nyalókát.

Életem párjával már vagy a bejáratnál elvesztettük a türelmünket, így ekkorra, mint két rángatódzó idegbeteg lépdeltünk egymás mellett, fásultan, mogorván, idegtől kipirultan, olyan indulatokkal bélelve, ha beszólt volna az oroszlán, elképzelhető, hogy torkon harapom.

Megkapták a nyalókát. Persze elég nagy dilemma volt, hogy játszótér előtt vagy után nyomjuk-e a kezükbe. Borítékoltam, de senkit nem érdekelt, a fiam naná hogy leejtette a sajátját két nyelvérintés után…

A játszótéren állva kicsit kifújtuk magunkat drága férjemmel, míg csemetéink fel-alá nyargalásztak és visítva örültek a játékoknak. Csüggedten néztünk egymásra, szólni sem volt már erőnk. A megannyi toporzékolás embert próbáló és kegyetlenül igénybe veszi az energiákat. Hitetlenül csóváltam a fejem és úgy mormogtam az orrom alatt: „Ez nem lehet igaz, hogy 8100 Ft-ot költöttünk belépőre és itt vagyunk az állatkertben EGY JÁTSZÓTÉREN. Ezeket nem érdeklik a pingvinek vagy a fókák, elefántok, tevék, csak a csúszda meg a nyalóka. Látod, ezt olcsóbban is elintézhettük volna. De egy biztos: 10 évig nem lát minket az az elefánt, erre megesküszöm.” Életem virágának dünnyögését helyeslésnek veszem.

És reméljük, 10 év múlva átköltöztetik a Tropikáriumot is a Zoo-ba, mert az egész nap herce-hurcája és megpróbáltatásai után Bencének egyetlen dolog maradt meg a fejében: „Cápák nem is voltak!”

Mer’ a postaláda tolvaj egyszer sem csönget…

 

Sokan ismerik már a postaláda mizériánkat. Hogy eddig miért nem „blogosítottam” meg, hát nagyon egyszerű a magyarázat: a téma számomra eléggé kényes. Ám mégis rászolgál egy írásocskára, mert – be kell vallanom - igencsak vágyom rá, hogy elétek tárván lúzerségünk kacagtató mivoltát, kicsit más szemszögből, derűsebb megvilágításba helyeződjön ez a történet immáron számomra is. A sztori folytatásos, de reményeink szerint nem lesz belőle végtelenített horror-szappanopera…

Gyálra költözésünkkor nem az volt a legfontosabb szempont, hogy azonnal postaládára költsük ingünket-gatyánkat. Tehát beszereztünk egy olcsó, ám semmiképpen sem szép, viszont igen rút ládikát. Funkcionált, tette a dolgát, hűségesen szolgáltatta a napi reklámújság folyamot és ontotta magából a számlákat Elműtől, Tigáztól, Telenortól…

Aztán hogy-hogy nem, apa egy csodaszép, hófehér, címeres postaládával lepett meg minket. Igaz, az én mosolyom kissé lefagyott, mikor rettentő sok faggatózás után az árát is közölte, ám a sok éves rutin azt súgta, ne szóljak érte semmit, ha kedves számomra a jó hangulat és a családi harmónia. Lenyeltem hát a békát és lőn: gyönyörködhettünk az új ládikában, ami ugyanúgy funkcionált, mint csúnyácskább elődje. Felszerelése után hömpölygött belőle a reklám áradat és a számlák tömkelege. De az ember hát nem vidámabban szedi ki a sok szemetet egy ilyen puccosból, mint a rusnyábbik változatból??? Költői volt a kérdés…

Míg nem egy szépségesen szép napon, éppen az aktuális tavaszi lomtalanítás után, mikor a gyerekekkel az oviból jöttünk haza és én balga arra vetemedtem, hogy megnézzem, hozott-e a postás ma is szerelmetes számlákat és néhány tonna szóró anyagot, szőkeségem a postaláda kulccsal a kezében, döbbenten állt a kapu melletti falnál és bámult bele két ásító lyukba a láda helyett.

Tudom, nem vagyok egy eszesnek mondható teremtés, ám ilyen esetekben úgy le tud fagyni az agyam, hogy magam is megdöbbenek rajta utólag. Első gondolatom az volt, hogy az éjjel bizony elég nagy szél volt, tán levitte a gyönyörű ládánkat. Ám ezt viszonylag gyorsan el is hessegettem, mondván, azért ekkora orkán és hurrikán csak nem tombolt, míg mi az igazak álmát horpasztottuk, hisz a ládával együtt a ház tetejét is vitte volna. Hát nem???. Második ötletem az volt, hogy rossz falnál állok, talán a kapu jobb oldalát sasolom és nem a balabbikat. Egy ilyen laza félre-navigáció nálam könnyen, bármikor és bárhol előfordulhat. Ezt gyorsan igazolni is tudtam volna, hátráltam egy lépést zsibbadt lábaimmal, majd onnan szemléltem, hogy a jobb oldalon bizony a kaputelefon bámul vissza rám szemrehányóan, a bal meg olyan üres, leszámítva a csavaroknak szánt üres lyukakat, hogy püffneki.

Csak a harmadik verzió szólt arról, hogy minket visszavonhatatlanul megloptak, meggyaláztak, megkárosítottak. Rázott a hideg és kezdett összeállni a kép a fejemben. Tegnap volt lomtalanítás, az egész várost ellepték a sufni tuningolt, hörgő-börgő kisteherautók, platós csodák, és megannyi lovas kocsi, avagy kézzel tolt taliga, amire szórták-hányták a népek a házak elé kirámolt lom-kincseket. Tették ezt nem túl bizalomkeltő honpolgáraink, nagy általánosságban a „C” típusú emberpéldányból. Gondolom akkor figyelhették ki a védtelen ám annál szemrevalóbb postaládánkat, hogy ezzel a lendülettel az éj leple alatt visszatérjenek és kárörvendő kacajokat kuncogván meglovasítsák azt.

Apa természetesen prüszkölt a méregtől, mikor meghallotta, hogyan szentségtelenítették el a ládánkat. Felhívtam rá a figyelmét, hogy részemről ezek után egy üres kólás flakon is megteszi levéltároló eszközként, vagy csavarozzuk vissza a régit, a csúnyát, ám ő hajthatatlan volt és eltökélt: kb. két hét múlva újabb postaláda csoda virított a bejárat mellett, szakasztott ikertestvére az előzőnek.

Drágám elvakultan szerelte az újabb delikvenst, immáron nagyobb csavarral, nagyobb lyukakba.

Volt is nagy öröm! Az őszi lomtalanításig.

Teljesen gyanútlanná váltunk, fél év nagy idő és ki gondolná, hogy őrség, pitbull, hadsereg kell egy postaláda mellé, ha jő a lomoktól való szabadulás napja.

A lomtalanításkor éppen autó beállót köveztek az iker szomszédunkban. A ház előtt szépen glédában állt a térkő a kerítés mellett. Hajnalban felébresztett némi zaj, melyet félálomban azzal magyaráztam, hogy a szomszéd nyilván hozzálátott a kövezés folytatásához (3-kor), mert olyasmi hangot hallottam, mint mikor a követ a talicskára rakják.

Reggel apa volt az, aki először nézhetett farkasszemet a gyönyörűségesen szép postaládánk hűlt helyével. Ám akkor már hiába vertem a fejem a falba, hogy miért nem ugrottam ki az ágyból, mikor a zajt hallottam. Utólag belegondolva, tán nem is lett volna merszem megzavarni a tolvajokat. Amilyen világot élünk. Elképzeltem, amint fejbe lőnek vagy leszúrnak egy postaládáért.

Apa meglepően higgadtan fogadta a történteket, bár némi eszelős fényt láttam megvillanni a szemében és mintha néha tikkelne az egyik szemhéja, de csak akkor, mikor a rángatózások elkapják a fejét. Ám egy héten belül a ládánk harmadik ikerpárja is felszerelésre került. Ezúttal olyan csavarral, mely átmegy a kerítésoszlopon, majd lehegesztésre is került, mert innentől nem bízzuk a véletlenre. Életem értelme úgy fogalmazott: „Ezt a ládát csak a kerítés oszlopával együtt tudják elvinni!”.

Irgumburgulád!

Úgyhogy előre látom, jövőre nem csak a negyedik ládát kell megvenni, de némi téglát is az új oszlophoz…

Gyerekszáj meg amit akartok...

Apa a színházban (erkély, első sor, próbálja a lábait behajtogatni a korlát és a szék közé): „Kicsit szűk a hely, de legalább lehet szotyizni.”

 

Bogi: A Mishának olyan szép lombos farka van!

 

Én: Mit kértek vacsorára?

Enikő: Kenőmájkrémes kenyeret!

 

Bence köhög. Apa az orra alatt dörmögi: „Remélem nem valami trópusi betegséget szedett össze az állatkertben.”

 

Ki mondta, hogy a fiúk nem viselkedhetnek szőkén?? Séta közben egy kerítés mögött hatalmas kutyát pillantottam meg. „Hű, gyerekek! Nézzétek, mekkora kutyus!” – mondtam. Mire fiam az ég felé emelte a tekintetét, néhány másodpercig nézte a lassan mozgó bárányfelhőket, majd sírós hangon közölte: „Anya, én nem látom!!!”.

 

Egy délutáni alvás után mondtam: „Melegítek teát.”

Bogi: „Hova?”.

 

Öltözködünk az előszobában, már cipő és kabát a kölkökön, mikor Bencus a homlokára csap: „A dínóm!” – kiáltja. "Hová tetted? Idehozom.” –biztosítottam azonnal. Mire nyelvével csettintett egyet és rosszallóan csóválva a fejét (mint egy abnormálishoz) intézte hozzám a szavait: „Anya! A sütőbe!”.