Régmúlt karácsonyok szelleme

 

A minap közzétett blogom elírásának Freudi miértjét boncolgattam magamban. Az elírás az őszi szünetre vonatkozott, melyet én lazán átkereszteltem tavaszira. Több átolvasásra sem tűnt fel az egetverő baki. Aztán mikor felhívta rá egy kedves ismerősöm a figyelmemet, irultam-pirultam, javítottam. Kicsit elagyaltam rajta, hogy miért is lehetett a tévedés. Az egy dolog, hogy a tavaszi szünetről álmodik a nyomor, hisz még a tél sem jött el, messze van az még. De kis töprengés után azért körvonalazódni látszott a hiba forrása.

Az én gyerekkoromban még nem emlékszem hasonlatos szünidőre, akkoriban nem volt még őszi szünet, sem helóvin, sem töklámpás gyártás, sem zombiknak beöltözött gyerekek műanyag baltával szambázva a fejükben, guszta agyvelő darabkák patakjával ölelve.

Akkoriban halottak napja volt, mikor minden élő a temetőkbe rongyolt, csokrot vett, mécsest gyújtott, és nem csak a nagyik. Nem lehetett közlekedni, buszokat szüntettek meg és indítottak temetőjáratokat. Ez manapság is van, bár én még mindig jobban szeretek itthon emlékezni és gyújtani gyertyát-mécsest, naptártól függetlenül. Én ebben hiszek.

Szóval nemhogy őszi szünet nem volt, de sí-szünet sem. Merthogy akkoriban síelni szerintem csak nagyon keveseknek adatott meg. Én a mai napig elmondhatom magamról, hogy a lábamon még nem volt felszerelés, bár tudom, ezzel most nagyon nem lettem trendi, de kicsit sem bánkódom emiatt.

Gyerekkorunkban december 6-án jött a Télapó. Sem süteményt, sem tejecskét nem kellett neki a karosszék mellé helyezni a kisasztalkára, mert egyrészt karosszékünk sem volt, kisasztalunk sem, harmadszor pedig ezek helyett inkább csizma suvickolás volt előző este, majd a várakozás, hogy a tiszta bakancsot a télapó megtöltse mindenféle jóval. Nem ám holmi drága játékokkal, szánkóval, csupán csak édességgel, földimogyoróval, naranccsal, miegymással.

Bár nem emlékszem, hogy gyerekként valaha is lett volna szerencsém találkozni a Mikulással, talán épp ez a misztikum tette őt a szememben olyan naggyá és nem félelmetessé. Már november elején novellányi papírost rajzoltam tele pirospozsgás arcával, orrával, vattacukor-felhő szakállával, kerek szemüvegével, vörös ruhájával.

6-án reggel kipirult arccal lestük a teli csizmákat és tömtük magunkba pár napig vagy éppen gyomorrontásig a tejbevonó masszából készült télapó figurákat. Ha a magamé elfogyott, kérdés és gondolkodás nélkül repültem rá a bátyám csomagjára is J

És csak ezek után következett a várva várt TÉLI szünet! Ami két hét is volt! Maga a mennyország!

Akkoriban még a Jézuska hozta az ajándékot, december 24-én este, nem a Mikulás. A sok amerikás rajzfilm és film miatt van is mit kiigazítani a gyerekfejekben mostanában. Nem csoda, hogy nem értik és kissé zavaros ez a december, hisz más az ünnep itt és más ott is.

Persze a régmúlt karácsonyok szellemét már nem biztos, hogy vissza kell hozni, nekem mégis az volt az igazi ünnep. Biztos vagyok benne, hogy minden család őriz emlékeket ez ügyben.

Nálunk a 24-e délelőtt zselés szaloncukor kötözéssel telt, családilag. A rádióból krisztmöszös és dzsingölbellszes dalok áradata szólt. Közben természetesen el-elszopogattam párat a zselésből, csupán minőség ellenőrzés céljából, a papírokat természetesen gondosan cukor alakúra formálva vissza, hogy azért a fára is jusson belőle valamennyi, ha mégoly üresen is.

A konyhában nagy sürgés-forgás, sütés, főzés, készülődés volt. Sem anyukámhoz, sem a dédihez nem lehetett hozzászólni, mert sík ideg volt mindegyik, hogy jajjszétrepedtabejgli, a töltött káposzta meg nehogy kemény legyen és a kocsonya megdermed-e….

Ezek után a fenyőfa állítás vicces procedúrája következett. Akkoriban még nem volt nagy divat sem a földlabdás fenyő, sem pedig a műhóval beszórt műfenyő, sem a babarózsaszín, eleve feldíszítve kapható műcucc-fenyőfa.

Bátyuskám előszedte a fenyőt a szemétledobóból (drága panel évek…!), ha szerencsénk volt, akkor nem hullott le azonnal az összes tűlevele még a talpba helyezés előtt. Jöhetett a talp előkotrása és összelegózása, némi nyomdafestéket nem tűrő kísérő mellett.

Ezek után jött a legjobb rész, a fát belefaragni a talpba, lehetőleg tönkretenni a lakásban fellelhető egyetlen valamire való és főzéshez használatos nagykést. Ha ezzel megvoltunk, akkor jöhetett a talpba illesztés, mindenféle ékekkel, szentségeléssel körítve, száz sebből vérezve, gyantától lucskos-ragacsosan.

A századik fenyőfa-talp szétesést követően siker koronázta ténykedésünket (én általában csak megfigyelő és heves szurkolókórus voltam, az oroszlán része a tesómra hárult), a fenyőfa állt, ha kissé ferdén, tétován is.

Jöhetett az égősor! A porlepte dobozból kiszedtük és a földön elegyengettük a fenyőfára való égőket, kibogozva a 80 öklömnyi csomót. Próbát követően konstatáltuk, hogy valamelyik égő kiégett és/vagy rosszul van betekerve, mert hiába a 220, nem ég, nem ég. 140 égő kicsavarása, ellenőrzése lapos elemmel. Siker esetén égősor felhelyezése a fenyőre, közben 13-szor felállítva az eldőlő fát.

Mivel (a magasságosnak hála!) nem volt még akkoriban Minimax, sem más meseadó, választhattunk az MTV1 és 2-n sugárzott 2db kissé elvont csehszlovák mesefilmből, pl. Holleanyó. Ha volt benne, herceg, bajba jutott királylány, szügyig érő hó, banya, boszi, törpe, unikornis, máris jó volt. Közben karácsonyi dalokat dudorászva feldíszítettem a fát (bátyuska ennél a momentumnál angolosan távozott mellőlem).

Következett a fürdés és testünk-lelkünk ünneplőbe öltöztetése, majd nagy nehezen eljött az is, hogy végre besötétedjen.

Ebédnek késői, vacsorának korai volt, de imádtuk: halászlé, rántott hal, ecetes-lila hagymás krumpli saláta és mákos bejgli.

Nem emlékszem rá, ki volt, aki csilingelt a fenyőfán lévő kis csengettyűvel. Gyerekként TUDTAM, hogy a Jézuska vagy valamelyik kis angyalka lehetett, így jelezvén, hogy az ajándékok már a fa alatt várnak kicsit és nagyot.

Ajándék osztás után pedig egy megmagyarázhatatlan, hatalmas üresség a lelkemben és már gyerekként is felismertem: 1. Az ünnepben a készülődés a legjobb és a várakozás izgalma, nem az ajándék. 2. Adni százszor jobb, mint kapni.

Tudom, szentimentális ökör vagyok, de kicsit hiányzik az a régmúlt. Mikor még nem „posztoltuk”, hogy Boldog Karácsonyt, hanem igazi, havas tájas, papír alapú levelező lapra kanyarintottuk tollal és bélyeget nyaltunk rá és postaládába dobtuk. Manapság már sokszor posztolni sincs időnk. Pedig a karácsony – ma is karácsony. Csak azzá kell tennünk.

Országomat egy alvásért!

 

Leterített minket a nátha, jött, látott, s győzött, két vállra fektetve kicsit és nagyot. Hát persze, hogy az őszi szünetre! De mindegy is. A lényeg, hogy elég változatosak az éjszakáim, hol ide, hol oda rohangálok orrocskát fújni, köhögést, lázat csillapítani, agyvérzést kapni. Alvásra sok időm így nem jut, de minek is, hisz jómagam sem kerülhettem el ezt a fincsi betegséget, így duplán nehezítve csinálom végig az éjszakai műszakot, tetézve a saját légzészavaraimmal, krahácsolásommal küzdve.

Már nem tartom számon, hogy ki-kit fertőzött meg és mikor, mert ez felemésztené a maradék energiáimat is. De azt hiszem, én kezdtem, aztán a kicsik folytatták, aztán én meggyógyultam, de ők is, viszont mire mindenki egészséges lett volna, addigra újra kezdődött az egész elölről.

Előnyömre legyen felhozva, hogy legalább pár szép napot szereztem kicsiny családomnak azzal, hogy elveszítettem a hangomat. Így vagy suttogni tudok csak, ha pedig nagyon gyorsan szeretném felhívni valamire a figyelmet, pl: ne nyúlj a forró olajba, mert megsül a kezed, vagy ne fogd meg a nagykést, mert levágja az ujjadat, esetleg ne dugd az orrodba a gyöngyöt-vadgesztenyét, nem odavaló, akkor hát tapsolok, toporzékolok, hogy magamra vonjam gyermekeim tekintetét, majd elpantomimezem, hogy mely mozdulatuk milyen káros következményeket vonhat maga után. Az én drága férjem pedig egész nyugodtan hivatkozhat arra, hogy „Nem hallottam!”, ha esetleg kérnék tőle valamit.

Egyszóval sosem unatkozunk. Én, mint említettem, még éjjel sem. Ám ha véletlenül mégis lenne pár percem az alvásra és ne adj Isten, még az álom is meglátogatna, hát biztos, hogy közbejön valami: Misha végigtrappol rajtam – ha lehet fokozni, akkor holt biztos, hogy vizes bundában. Dörög-villámlik, rosszabb esetben atomrobban.

Vagy mint a minap, mikor apa épp a legkisebb helyiséget szerette volna meglátogatni az éjszaka közepén (fura egy szokásai vannak, mondom én J ). Félálomban volt ő maga is, így eshetett meg, hogy a nagynak nem nevezhető hálószobánkban, ami természetesen szépen be is van bútorozva, az ágyról lekászálódván kissé eltájolta avagy elszámolta magát és kecsesen belépett az egyik szekrénybe.

A zajra természetesen felébredtem, pedig nagyon igyekeztem nem így tenni, a fejemre húztam a takarót, párnát és azok alól dörmögtem álomittasan: „jlvhagypa?”. Ez esetünkben annyit tesz, hogy jól vagy, apa? A válasz sem késett sokáig: "kdjflasdfaamndkjfodijfejfksdjfj!” De ezt inkább nem fordítanám le…

Persze hamar magára talált és kifelé menet már csak a taposó gépbe és az ajtóba rúgott bele. A fogai közt szűrt hozzáfűzést ismét kisípolnám tolmácsolás helyett.

Már majdnem újra beszippantott a jótékony alvás, éreztem, ahogy dajkáló karjai közt ringat, mint egy kisdedet, mikor meghallottam drágám visszafelé haladó csörtetését. Igyekeztem tudatosan kizárni tudatalattimból a porcelán boltba szabadult elefánt módjára közlekedő életem párájának zajait és sóhajtva átadni magam a hívogató pihenésnek. De férjem ekkor látta elérkezettnek a pillanatot, hogy a fentebb emlegetett elefántokat meghazudtoló trombitálások közepette kifújja az ormányát… Itt már rosszallóan krákogtam egyet, ezzel elérve, hogy A, az álom úgy röppenjen ki a szememből, mint a huss, B, férjem újabb dörmögésbe fogjon, hogy vázolja, miszerint neki márpediglen joga van orrot fújni, alanyi jogon, akkor is, ha az másnak nem tetszik.

Ezzel a lendülettel bemászott mellém az ágyba, rátámaszkodva a bokámra legalább három helyen eltörve azt.

Fentieket mi sem koronázhatta volna meg jobban, minthogy Bencuska felnyögött a gyerekszobában az összegabalyodott takarójával küzdve.

Kitámolyogtam, betakargattam, csókot leheltem hőemelkedéses homlokára, majd visszasettenkedtem alvó drágaságom mellé az ágyba.

Az álommanó már oly messzire járt tőlem, hogy szinte nem is emlékeztem rá. Bámultam a plafont, hallgattam életem értelmének elégedett szuszogását és azon gondolkoztam, hogy az alvás nélküli létezést továbbra sem nekem találták ki. Országomat egy kiadós alvásért!!!!

Fénykép

Egy kiragadott pillanat, egy megállított világ.

Tükrözhet kecsességet, erőt, önbizalmat, lehet vidám,

de szoríthat el szívet és torkot, csalhat könnyeket,

mellőzve a drámaian komikus közhelyeket.

Arcpirítóan életszerű avagy művészien kreált.

Színes vagy fekete-fehér, idővel úgyis szépia barnára vált.

Olykor élettel teli vagy éppen nagyon is holt…

Mesélhet gazdagságról vagy kopár sivatagról.

Lehet beállított vagy inkább egy elkapott mozzanat.

Árulkodhat, sejthet sokat.

Fájó vagy kedves emlék.

Fénykép.

Elvis forog a sírjában

 

Bajban vagyok mostanában a zenékkel. Tudom, tudom, fene nagy igényű egy liba lett belőlem, a tv csatornákat már lehánytam, most jön sorban az összes rádió állomás, akik ontják magukból a tucc-tucc-prücc-prücc ocsmányságokat.

Persze alapvetően nem kell ahhoz tucc-tucc, hogy egy zene hallgathatatlan legyen, elég, ha értem a szövegét és nem szól semmiről. Na, ebből szerintem oltári sok van. A biztit „fasza tibi” előadása csapta ki nálam minap. Foggggalmam nincs, hogy ez most egy új, egy régi, esetleg egy régi-új száma volt-e, mert sosem szerettem, így nem is hallgattam őt, kivéve, ha mondjuk a rádiót hallgatva akadtunk véletlenül egymásra. Egyrészt hátast dobok a ló fejétől, igaz, ez a rádióban nem felróható hátrány, de ott van még, hogy beszédhibás a szentem, bár valamilyen oknál fogva ez éneklés közben csiszolódik kissé – nem is értem miért? Most vagy a technika ennyire fenomenális szinten mozog manapság és kiküszöbölik a stúdióban vagy olyan ez nála, mint sok embernél a dadogás: csak akkor zavaró, ha beszél… Na jó, a sejpgegését még valahogy elviselném (dupla füldugóval leginkább), de a hangja már felér egy merénylettel ellenem. Őt hallgatva az összes bicska kinyílik a zsebemben.

Egyszóval falnak megyek attól, hogy megy a tingli-tangli zene, természetesen sablon az egész, bot füllel is dobgép és szinti, nincs semmi, ami megfogna benne, kivéve tán a tangóharmonikát, de itt meg is akadt a tudomány. Aztán még hab a tortán, hogy Tibi, a sztár vartyog alatta. A szövegből idézni nem tudnék, mert olyannyira semmitmondó, hogy egyetlen sora sem ihletett meg. A refrén viszont kegyetlen ütős, hogyaszongya: „Ha neked így jó-o-o-o-o, hát nekem így jó-o-o-o-o!” Kész. Érvágás. Ez művészet??? Na jó, van az a kategória, mikor azt mondjuk, hogy ez már olyan rossz, hogy már-már jó. De ez nem a váp-váp-vápsuváp szint. Ez a legalja, részemről. Azon agyaltam az oviból hazáig, hogy ha annyi húszezresem lenne, ahány nagyon kreatív dalkreátor írt már refrént a jó-val, hát nem lennének kenyér-gondjaim. A magyar nyelv megszégyenítése mindig a lehető legkönnyebb utat (rímet) választani és azzal kiszúrni a hallgatók szemét (hogy totál teljes legyen az a képzavar).

Persze azért akadnak manapság is nagyon ütős zenék, ám a sztárok(!) és a dalsikerek mérlege nálam nagyon nincs arányban. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy tehetségtelen celebekkel telítődött a piac, akik frankón megélnek 2-3 tinédzserek által rongyosra hallgatott ugyuta-bugyuta zenéből, hakniznak orrvérzésig és teszik boldoggá a leginkább IQ szegény, avagy nagyon fiatal vagy nagyon idős nagyérdeműt BAZ megyében.

Szerintem egyáltalán nem várok el sokat: legyen dallama, legyen szövege, legyen tartalma. Engem nem elégít ki, ha rímel, hiányolom, ha nincs mögötte semmi.

Persze megint jöhetünk azzal a közhellyel, hogy ízlések és pofonok… Ez eléggé helyénvaló is, hisz számtalanszor lenne pofozkodni kedvem, ha a jó ízlést ilyen szarral kell összevetnem.

Hogy miért nem kapcsolok el? Egyrészt mert ha először hallok valamit, mindig megadom az esélyt, hátha a vége JÓ(!) lesz… Ha pedig többedszer is hallom, akkor az ámulattól bénul le a kezem, hisz ki hinné, hogy ezt az ótvar számot van aki szereti???

Persze nem lehet minden énekes Elvis (lefogadom, ha feltámadna és Kasza Tibit hallaná, szörnyethalna bánatában), ám érzésem szerint pl. Győzikéből egy is túl sok. Neki aztán annyi köze van a zenéhez, mint Kiszel Tündikének a szemöldökszedéshez.

Nyilván nem vagyunk egyformák, s ami nekem bejön, arra más hányingert kap és köpköd az undortól. De nem érzem magam nagyon ufónak ezen a téren. Csak némiképp igényesnek.

Szuperkönnyű cicifix

 

Mostanában igyekszem odafigyelni arra, hogy némi mozgást is vigyek az életembe. Na nem viszem túlzásba, a futáshoz vagy túl hideg vagy túl meleg van és a konditerembe szóló bérletet sem váltottam még meg, de ami késik, az jön.

Ellenben előrángattam és leporoltam hálószobám fogassá aljasodott látványosságát, nevezetesen a taposógépet. Igaz, a kijelzőjét Bencuskám egyetlen mozdulattal küldte az örök taposó aknák mezejére, de annyi baj legyen, legalább nem idegesítem magam az elégetni kívánt kalóriák matekolásával.

Amíg a taposó malmon izzadok, szokásomtól eltérően tv-csatornákat böngészek, csak hogy könnyebben teljen az idő. Előfordult nem egyszer, hogy találtam valami nézhető dolgot, felpattantam a mókuskerékre és tapostam ezerrel. Aztán a műsornak vége lett, de a távirányítót túl messzire helyeztem a géptől és nem akarván leszállni, hagytam, hadd zúduljon rám a sok szenny, a reklám és ami rosszabb: vásárlási műsorablak….

Sokáig azt hittem, rosszul olvasok, ám nem, valódi betűk hirdették, hogy mostan nekem eladásra kínálnak valamit a delejízión keresztül. Rökönyömben taposni is majd’ elfelejtettem, sőt, ha jobban belegondolok, a taposógépről való lefordulás is megkörnyékezett pár pillanatig.

Néztem a képernyőt és már nem csak azért gyötört a légszomj, mert nagy volt az iram, egyszerűen nem hittem a szememnek: melltartót kell vennem, hisz ilyenem még nincs. Ezt mondják. Sokszor. Nekem! Ez a legtutibb, kétség sem férhet hozzá.

A tv-ben két hölgy, egy negyvenen túli szőke, töltött galamb démon 140-es mellbőséggel és egy kissé fiatalabb, barna Barbie babára emlékeztető, állkapocs recsegtető mosollyal az arcukon. Elém vezettek több nőt, kis és nagymellűeket egyaránt, időseket, fiatalokat karöltve, akik fogpaszta vigyorral a képükön, kistányérnyira nyílt szemekkel buzgón bólogatva nyilatkozták egyöntetűen, hogy mostantól élni sem tudnak nevezett fehérnemű nélkül.

Láttam elborzasztó képeket arról, hogy előtte milyen kacagtatóan festettek a gyönyörű hölgyek ruháikban, ahol a régi, ósdi és elavult melltartó miatt hurkák és ráncok éktelenítették amúgy kifogástalan öltözetüket. Kiborítóan hatott rám, hogy miért is nem előbb fedeztem fel ezt a hirdetést, hisz akkor minden bizonnyal megszűnt volna az eddigi összes bánatom, mert már rég hordhatnám a csodacicifixet. E ruhadarab hordása nyílván megszűntetni még a raccsolást, korrigálja a kancsalságot, sőt, tán még a bicegést is orvosolja. Tuti!

Számtalan hölgy bizonygatta, mennyire megváltozott az élete, mióta melltartót váltott. A képernyőre perdült egy szőke csinibaba, olyan méretekkel megáldva, hogy az én állam is a földre koppant. Az arca szomorú volt, az okok pedig abszolút láthatóak: kb. 5 számmal kisebb melltartóba préselte a jól megtermett „tehetségét”, s így alul-felül-oldalt bugyogott kifelé a cucc, abszolút szemérmetlenül. Aztán persze ráadtak egy tuti göncöt és ő átszellemült angyali mosolyra váltott a búval-béleltről.

Műsorvezető hölgyeim még mindig bizonyítani akartak, ezért hát hoztak egy olyan lapos csajt, aki szerintem fiúnak készült eredetileg, csak menet közben meggondolhatta magát,  őt kellően felturbózta a baró fehérnemű. Valamint egy köldökig érő cicis fekete hajú csajt, aki nyugodtan talicskával is betolhatta volna bájait, esküszöm a Hamis a baba Bögyös Macája ugrott be láttán, még a blugy-blugy-ot is hallottam, mikor lépett, na őt szintén megszabadították addigi összes bajától: lógástól, pántok okozta vágásoktól.

Nem volt még vége! Hogy meggyőzőbbek legyenek, hölgyeim gázzal töltött lufikkal bizonyították tovább, hogy az általuk kínált portéka mindenek felett áll… illetve lebeg. Mert hogy a lufik madzagjára rákötöztek először egy hétköznapi fehérneműt, mely azonnal a padlón kötött ki, a műsorvezető hölgyek nemtetsző fejcsóválásai közepette. Ám a reklámozott ruhanemű úgy szállt a plafon felé a csatlakoztatás után, hogy szívem szerint tapsviharban törtem volna ki, s egymagam hullámoztam volna a képernyő előtt elragadtatásomban. De nem bírtam tovább, a röhögéstől sírva fakadtam és hasamat fogva gurultam le a taposógépről.

Hölgyeim! Valljatok színt: Ti is régóta dédelgetitek már azt az álmot, mikor hiperkönnyű melltartóitokat eregethetitek a csillár mellé! Telefonra fel!

Barbie-s mesék - avagy agymosás 30 fokon, de nem igazán kímélőn

 

A tv nézési szokásaim az elmúlt pár évben hogy is mondjam csak… változtak némiképp. Néhány változtatást készakarva vezettem be, például, hogy kerülöm a híradásokat. Más egyéb változás oly észrevétlenül kúszott az életembe, hogy feleszmélni sem volt lehetőségem, mindössze azzal kellett szembesülnöm egy napon, hogy a televízió bekapcsoló gombja valamilyen láthatatlan összeköttetésben van gyermekeimmel, s ha észlelik, hogy a távkapcsoló felé nyúl a kezem, azonnal kórusban követelik, hogy mesét kapcsoljak nekik.

Így lehet az, hogy kívülről fújom a Shreket, az Aranyhaj és a nagy gubancot, a Szörny Rt-t, a Madagaszkárt, a Jégkorszakot, s ezeken belül is valahány részt. De jó vagyok még Pom-Pom-ban, A kockás fülű nyúlban, és a Kisvakondban is.

Nem hittem, hogy csömört lehet kapni mondjuk a Barbie meséktől, de sajnálattal jelentem ki: lehet. Az írott verziót már egyszer porba tiportam, ám rájöttem, van ennél rosszabb is: a képernyőn megelevenedő szőke ciklon.

 

 

Az összes létező és nem létező szőrszálam égnek áll, amint meghallom a zenéjét, de ott vagyok kész, mint a krumplifőzelék, mikor elejétől a végig énekelnek is benne. Kegyelemdöfés, ha „csak” hallgatnom kell, mert mondjuk főzök közben. Ha ne adja az ég az előadást vizuálisan is követhetem, akkor megküzdhetek a közben erőteljesen háborgó gyomrommal és azzal, hogy ne fikázzam hangosan azt a langymeleg mosogatóvizet, mely a képernyőn hömpölyög.

A gyerekek valamiért imádják ezt a tökéletes világban, tökéletes alakkal megáldott, legújabb divat szerint öltözött, tökéletes hajú, tökéletes sminkű szőke csinibabát. Kutatom az okát, mi vonzza ilyenkor őket a képernyő elé (és mi taszít engem?!).

Először is: több meséről beszélünk. Hősnőnk (Barbie), bár mindegyikben szerepel, mintha azon fáradozna, hogy minket, nézőket még jobban összekuszáljon, ugyanazon a magyar hangon szólal meg, ugyanaz az arca, ám ahány mese, annyi névvel van ellátva, Barbie néven még véletlenül sem szerepel bennük (bár az égieknek hála az összes meséhez eleddig nem volt szerencsém). Korban elhelyezni igen nehéz, mivel a kosztümöstől, rizsporos parókástól, testőröstől akár a stylistos mobil telefonos miniszoknyásig bezárólag mindenhol előfordul, természetesen vonásain az a pár száz év ide vagy oda jottányit sem öregbít.

 

 

Barbie kifogástalanul korcsolyázik, balettol, szörfözik, úszik, vív, repül, hercegnősködik, danol, beszél az állatok nyelvén és bizonyára a világ összes hangszerén virtuóz módon játszik. Elvétve pillangószárnyakat növeszt, máskor sellőuszonyba bújik. Így is, úgy is szívdöglesztő. Szöszkénknek még az édesanyja is inkább a nővére lehetne (kinézetre), sokszor megtévesztő is a mama szépsége és fiatalsága, hogy az ember hirtelen nem tudja hova tenni a dolgot. De szerzőink ezt kompenzálják egy bár gyönyörű, ám kissé megtört magyar szinkronnal, mintha Barbie anyjának lenni borzasztóan fárasztó életvitellel járna.

 

 

Valamint íróink azt vették a fejükbe, ha Barbie babánk át is megy száz megpróbáltatáson és teszem azt egy hajóból a háborgó tengerbe zuhan, a haja, ruhája és kifestett arca akkor is a frissen vasaltat tükrözze – ki tudja, mi okból. Pedig annyira megnézném azt a szőke kis rüfkét már ziláltan, koszosan, leázott szempilla festéktől fekete zebra-csíkosra maszatolt pofikával. Csak egyszer lenne mondjuk pattanásos, herpeszes, picit korpás, molett vagy fogszabályzós. Esetlen, beszédhibás vagy ne adja az ég, fele annyira karót nyelt.

A felháborító az, hogy bár minden mese gyönyörűen megrajzolt, igényes és látványos, sztoriban halál gyenge. Mintha kimondottan szőke, hosszú lábúnktól várnák a szerzők, hogy kasszasikert érjenek el. Többé-kevésbé bejön a számításuk, mert kábítószeresek módjára tudnak függővé válni a gyerekek és ha csak meghallják Barbie nevét, homlokszakadva rongyolnak a tv elé.

Persze tudnak alkotni az alkotók, ha akarnak, hisz minden mese alapja, hogy vannak a jók, na meg a gonoszok, akik a végén majd jól pórul járnak. A gonoszok is tökély ruhákban pompáznak, kifogástalanul paróka-szerű hajkölteményekben, csupán ott lehet felfedezni, hogy ők az erő sötét oldalán állnak, hogy általában kövérebbek, öregebbek és szipirtyó hangon beszélnek, valamint néha sátáni kacajok szakadnak fel belőlük és nem utolsó sorban pedig igyekeznek főhősnőnknek keresztbe tenni.

 

 

Nem mellőzhetjük az állatszereplőket sem, hisz Barbie-nk nem lenne eléggé gyomorforgatóan nyálas, ha nem adnának mellé egy-két púderszagú ölebet, esetleg negédes, miákoló kismacskát vagy mindenek fölött egy szőrös, meghatározhatatlan kilétű, nemű, identitású makogó kis izét, ami ki tudja, milyen kreatív emberszörny kitalálmánya.

 

 

A történet nagyjából úgy néz ki, van Barbie, aki megküzd ezer veszedelemmel, s a végén elnyeri jutalmát. Lehetőleg egy jólfésült, kissé buzoid jellemvonásokkal megáldott Ken személyében, aki fényévekre van a FÉRFI kategóriától (és persze nem is Kennek hívják). Isten irgalmazz, hogy néhány év múlva a lányaim szeme előtt egy ilyetén alak lebegjen, mint nagy Ő… A megpróbáltatások közben Barbie-nak a körme sem törik le, a haja sem lesz kócos, vagy ha igen, az is jól áll neki. Broáf.

Aki ezt kitalálta, egy szívlapáttal szeretgetném laposra szívem szerint.

Maradok Gru-nál, aki csúnya és gonosz. De legalább vicces, negyvenedszer is szórakoztató és imádnivaló J

 

 

Miért nem születtem polipnak?

Ha a reggeleket már megörökítettem itt a bolondok házában, senkit nem hagyhatok abban a hitben, hogy a délutánok csak minimálisan is jobbra sikerednek.

A kölökseregért 12:30-ra kell az oviba érni. Ez annyit tesz, hogy reggel 8 után anya rongyol a boltba, vásárol okosan, költ keveset, de vesz mindent, aztán ezerrel haza, főz ebédet magának s a ház urának másnapra, mosógépet tölt meg, szedi le az előző napról megszáradt ruhákat, hajtogat, szortíroz a szekrényekbe, mosogat, elpakol három csemete után, ágyakat rendez, porszívóz, felmos és ismét tereget. Szóval az ebédre sokszor már csak állva kerül sor, hamarjában, hogy kapunyitásra odaérjek az oviba. S ló halálában azon töröm a fejem, lehet, hogy UFO-k raboltak el vagy valamiféle időzónába keveredhettem, hogy már megint így elsuhant a délelőtt, pedig nem is csináltam semmit…

Először Bogiért megyek. Fogadom lányom elsöprő lelkesedését és túláradó szeretetkitörései közepette igyekszem talpon maradni, bár ez majdnem olyan nehéz, mint a Gundel Takácsnál.

Uszkve 15 másodpercenként szólok rá, hogy öltözzön, mert a kicsik is várnak, de drága pici lányom csak vigyorog bele a nagyvilágba a kis fogatlan szájával és bambul kókadtan maga elé. A minket körülölelő zsongásban negyvenedszer is ráparancsolok, hogy tessék átvenni a váltócipőt és utcaira cserélni, majd mikor látom, hogy megint elkalandozik, ovis társakkal majomkodik, morogva magam húzom a lábára azt a nyomorul lábbelit.

Próbálom beazonosítani a csoportszoba mellé kiírtakat és jegyezni a jegyezni valókat, miközben arra buzdítom lányomat, hogy bújjon kabátba. A fölsőjét magamhoz ölelem, reggel még kellett, mostanra már melege lenne benne.

Persze megcsodálom az aznapi levél festményét a falon.

Hurrá, indulhatunk. Jajj, az uzsi! Bogi toporog a csoportszoba ajtajában, utcai cipőben nem lehet csak úgy berongyolni! Rendben, óvó néni kezünkbe nyomja a beszalvétázott délutáni étket. Mehetünk!

„Nem! A kutyám!” – kiáltja Bogi magából kikelve. Persze, hogy bent hagyta a csoportban a plüssét. Kezdek számolászni magamban, mert a vérnyomásomon már nem kell kávéval korrigálni ahhoz, hogy robbanni tudjak. Kis huza-vona és általam való dorgálás után megoldódik a kutya kérdés. Futhatunk a Csibe csoportba az ikrekért. Igyekezetünkben sűrű bocsánatkérések közepette gázolunk el több kiscsoportost, dajkát és óvó nénit.

Az épület ajtajában azért még hezitálok kicsit, olyan hiányérzetem van… Ezt meg is osztom Bogival, aki vállat rándítva már nyargalna a kicsik csoportja felé. Számba veszem a dolgokat, majd a homlokomra csapok: a szökni kívánó úszó cucc!!! Ami reggel otthon maradt, azt most teljes lelki nyugalommal hagytuk majdnem az öltözőszekrény tetején. Vissza a csoporthoz, ismét átverekedjük magunkat a mosdókra váró gyereksereg között, bezsebelem az óvó nénik és a szülőtársak mosolyát, hogy jé, milyen rég nem találkoztunk, ja, az úszócucc!!! Felnyalábolom a rózsaszín, hercegnőkkel ékített hátizsákot.

Mire odaérünk a Csibe csoporthoz, általában már csak az ikreim ülnek egy asztalnál (rosszabb esetben kardoznak a színes ceruzákkal khm…), a többi kisgyerekért már jöttek a szülei vagy pizsiben a kicsi ágyakon várják a mesét a délutáni alvás előtt.

Túlélem ölelés-borításukat, majd csitítgatom őket, hagyják elaludni a többieket. Persze egyszerre próbálják elmesélni az egész napjukat, Bence toporzékolásba fog, mikor Enikő nem hagyja szóhoz jutni.

Én egy időben próbálom lecsendesíteni és felöltöztetni őket. Naná hogy egyikük sem mozdul, így rám marad a cipőcsere és a kabátok feladogatása is. Megcsodálom az aznap készített só-gyurma csigabigát gesztenye házikóval és szegfűszeg szarvacskákkal, dicsérem, hogy mennyire nagyon ügyesek voltak.

Felszuszakolom rájuk a kabátot és a sapit, próbálom megnyugtatni az uzsonnájáért ordító Bencét és elmagyarázni neki, hogy baromi nehéz úgy belebújni a kabát ujjába, ha közben egyik kezében egy almát, másikban egy szendvicset szorongat…

Körbenézek, hogy mit hagyunk ott magunk után. Ha szerencsém van, akkor csak néhány, az előadásunkon megrökönyödött szülőt.

Indulás a kocsihoz. Egyik kezemben Bogi majdnem elhagyott úszócucca, a három gyerek felsőjét a hónom alá kapom, másik kezemben a két csiga-bigát egyensúlyozom, a szendvicseket ölelem magamhoz és csendben hálát adok érte a magasságosnak, hogy a három almát nem kell az orromon pörgetnem közben, azt önként hordozza három csemetém. Bence nyitja az ajtót, majd ezerrel rohan a kapuhoz, hogy azt is ő nyithassa. Enci versenyt fut vele, majd ördögi vigyorral angyali kis képén kinyitja a kaput Bence orra előtt. A fiam összeomlik. Én gyönyörűen zsonglőrködöm a csigákkal a kezemben, s közben próbálom egyengetni a dolgokat a gyerekeim között, hogy legalább a kocsiig ne öljék meg egymást, magamban azon fohászkodva, miért nem áldott meg engem az ég még egy pár kézzel, születhettem volna mondjuk polipnak… Nem írom le, hogyan halászom elő ilyenkor a táskám legmélyéről a kocsikulcsot.

Végre az autóban vagyunk!

Bár úgy negyed óra telhetett el az ebéd óta, mindhárman farkas éhesen vetik rá magukat a kincstári uzsira. Nem bánom, addig is csend van hazafelé.

Iitthon!!! Szívem szerint földre borulnék az előszobában és megcsókolnám a padlót örömömben. Helyette biztonságba helyezem a csiga-bigákat melyeket egyben sikerült hazadeportálnom, hántom a kölkökről a kabátot, cipőt… Mikor is felfedezem, hogy Bencus váltócipőjét elfelejtettem lecserélni utcaira, így az ovis szandiban jött hazáig. Ebből is látszik, bár igyekszik az ember, semmi sem lehet tökéletes, akadnak még hiányosságok a rendszerben, de már dolgozunk rajta. És mekkora szerencse, hogy még nincs térdig érő hó…

Családi szösszenetek

A játszótéren voltunk a gyerekekkel. Gyönyörű őszi szombat délután volt. Mikor a nap lemenni készült, szóltam a srácoknak, hogy nemsokára indulunk haza, mert kezd hideg lenni. Mire apa a bajsza alatt: „Úgy bizony. Aztán még fel kéne vágnom egy teve gyomrát, hogy belebújjunk és abban melegedjünk.”.

 

Bence: Hol van az uzsi?

Én: Itt, a kezemben.
Bence: Jó, akkor éhes vagyok.

 

Bence: (rámutat apa egyik anyajegyére) Apa! Ez mi?

Apa: Anyajegy.
Bence: Nem is. Ez inkább apajegy.

 

Bogi: Anya! Ma láttunk az oviban egy aszalt pókot.

Én: Milyen pókot????
Bogi: Jajj, aminek olyan nagyon hosszú, vékony lábai vannak!
Én: Az kaszás pók.
Bogi: Akkor azt.

 

Egyik este a nappaliból tartottam a fürdőbe, mikor is véletlenül belerúgtam a gyerekek babaházába. Fájósan sziszegve szorítottam kezem a lábszáramra és mondtam apának, hogy túl szűken vettem a kanyart. Mire ő:

„Hát tudod, Nyuszmák, balra mindig nagy ívben!”.
Én: „Jó, de most jobbra kanyarodtam.”
Apa: „Akkor helyesen jártál el. Szerintem kérd el az építési engedélyt!”.

 

Őzgerinces recept – őz nélkül

 

Egy hétvégi vendégvárós receptemet osztom meg veletek, amivel még sosem sültem fel. Garantált sikert aratott mindenkinél, bár hogy őszinte legyek, vegáknál még nem próbálkoztam vele… Szerintem nincs is vegetáriánus ismerősöm. De ha lenne sem ezzel kínálnám, hisz hús van benne. Na jó, ez kicsit úgy hangzott, mint hogy „Én nem szeretem az uborkát, és örülök neki, hogy nem szeretem, mert ha szeretném, akkor megenném, pedig utálom…”. Na mindegy, kicsit elkalandoztam.

Szóval nemrégiben vendégeket vártam, s a menü összeállítása úgy nézett ki, sült csirkecomb, tepsis burgonya, saláta. Töprengtem egy darabig, míg úgy döntöttem, a variálhatóság kedvéért és hogy legyen alternatíva felajánlás, megcsinálom Szabókától régebben kapott recept alapján az őzgerinces csirkemellet is.

Apával meg is osztottam ilyetén terveimet. Először is: amnéziás, tehát már meg sem lepődtem, hogy halvány lila dunsztja sem volt, miféle őzgerinces dologról hablatyolok neki. Valószínűleg a pasi agyával az őzgerincesből neki egyből egy őz képlett meg, olyan kaját meg azért viszonylag ritkán produkálok itthon, ergo nem nagyon tudta hová tenni a dolgot.

Mikor felvázoltam, hogy nem, nem kell előtte vadászni menni, és hogy mi van benne pontosan (őz helyett cíke!), hogyan néz ki, elhúzta a száját és azt morogta: „Az baromi száraz lesz…”. Ekkor rajtam volt a sor a grimaszoláson, mert idáig minden alkalommal ezt reagálta és még SOSEM! volt száraz. Mindegy, ezen tovább lendülve ezredszer is megfogadtam, hogy nem egyeztetek vele – csak utólag!

Ezt alátámasztandó, a vendégség elégedettnek látszott az eléjük tálalt cuccal, olyannyira, hogy azonnal a receptet követelték rajtam J Persze megírhatnám két sorban is – bár még sosem sikerült! Nálam a legegyszerűbb recept is kb. 2 oldalnyira sikerál. Cenzúrázva J

Most azért igyekszem rövidre fogni. Tehát:

 

Őzgerinces recept

 

Hozzávalók:

·         30 dkg csirkemell

·         3 tojás

·         30 dkg füstölt sajt (én fele-fele mennyiséget használok, mert apa szerint a füstölt sajt íze nagyon intenzív :P  Tehát teszek bele 15 dkg Trappistát és 15 dkg füstöltet)

·         3 kanál tejföl (igaz, én sosem tartom magam ehhez, inkább csak úgy szemre, amennyit felvesz. Nem baj, ha több, inkább, minthogy száraz legyen, fene a finnyás fogyasztóit… :P )

·         3 kanál liszt

·         1 cs. bacon szalonna

·         kb. 10 dkg juhtúró (el is hagyható, ha valaki nem szereti, bár eszementül meg tudja bolondítani az egészet, szerintem ez a legjobb benne)

·         lehet még petrezselymet aprítani bele

A csirkemellet apróra kell vágni. A sajtot lereszelni, majd az összes hozzávalót szépen összekutyeválni egy tálban. A recept sót nem ír (hisz ez is, az is sós benne), azért én úgy szívből meg szoktam sózni, de csak módjával! Aztán 20 percig állni hagyjuk.

Az őzgerinces formát szépen, akkurátusan kibéleljük a bacon szalonnával, majd az egész tölteléket beleöntjük. A szalonna végeit ráhajtjuk és a tetejére további bacon szalonnákat teszünk.

Előmelegített sütőben sütjük (állítólag 200 fokon, bár ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, az én sütőm ezen a hasát fogná röhögtében), míg a szalonna meg nem pirul.

Köretként burgonya püré, rizs, barack befőtt, aszalt szilva… egyszóval elég sok dolog megy hozzá.

Borzasztóan egyszerű, gyorsan elkészíthető, és szerintem nem nagyon lehet elrontani.

Azért elárulom, ha valaki a külcsínyre is ad, ügyesen ki lehet borítani egy lapos tálba úgy, hogy a feneke kerüljön felülre, így garantáltan jól is fog mutatni! Nekem ezt a részét sikerült elszőkéznem, mert még az őzgerinces formában szeleteltem fel… Naná, hogy atomjaira hullott! Vagyis a vacsoracsatát biztosan nem nyertem volna meg maximális pontszámmal, bár így utólag millió köszönet, hogy nem pontoztatok LE! Drága barátaim! Az már csak Hal a tortán, hogy nem is vacsi, hanem ebéd volt, bár annak viszonylag késői, de ez kizárólag a sütőnek köszönhető, nem anciságomnak J

Tálalás és kóstolás után ajánlott bezsebelni az elismerő hümmögéseket, hámmogásokat (úgyis mindenki szája tele lesz az étellel). Aztán lehet a receptet megosztani. A siker sosem marad el. Ja, és életem drágasága is bevallotta utólag, több tanú füle hallatára: „El kell ismernem, tényleg nem volt száraz.”.

Jó étvágyat hozzá!

Mézgáék reggelente

Mióta elkezdődött az ovi, a lustálkodós nyári ébredések után visszatértek a rémálom-szerű reggelek is.

Ha csak annyit mondok, hogy három kiskorút kell felöltöztetni (igen, mert Bogi reggelente még ön- és közveszélyes, duzzogós, zombis hangulatban tud leledzeni, ezért őt is én öltöztetem, inkább, minthogy visító-rohamot kapjon, mert megint kifordítva raktam oda a pulóverét…).

A három kiskorúból kettő lány… Ezzel a lányos szülők részére mindent elmondtam. Hisz egyáltalán nem mindegy, hogy az ember lánya reggel mit vesz fel! Ugye!

Tudom, tudom, próbálom kicselezni őket és már este összekészíteni a reggel felvételre szánt ruhaneműket, hosszas tárgyalások után egyezkedve a bugyitól a kabátig, de ők csajból vannak, így lehet, hogy ami tegnap este jó volt, az ma reggel már a pfujjhányoktőle kategóriába tartozik.

És akkor még nem is beszéltem Bencuskámról, aki ugyan nincs csajból (hála a magasságosnak!), ám pasiból annál inkább. Nála egy megszokott reggel úgy indul: „Apa! Kérek kákkót, szőpöt!”

1.      Nem mindegy, hogy apa adja, vagy én. Csak apa jó!

2.      A kákkó az Tic-Tac, a szőp, az szörp akar lenni.

Szinte mint felnőtteknél a kávé-cigi beidegződés, ez úgy működik nála, reggel nem múlhat el fentiek elfogyasztása nélkül. Egyszóval még a csipáit törölgetve képes úgy dirigálni nekünk, hogy hanyatt-homlok rohanni kell a szerjózsa összes irányába, hogy minden kívánságát teljesítsük, különben begurul a szentem. Az meg nem hiányzik senkinek, főleg a ház urának nem…

Ha megvolt a reggeli Tic-Tac és szörp adag, mese is kell. Nem mindegy, milyen, éppen mit álmodott meg a drága. Apa morogva keresgél az ötmilliónyi mese DVD között, instrukciókat kérve tőlem, milyen lemezt keressen, mi van ráírva, rajzolva, hány mese van rajta, milyen színű stb., mire világossá válik, hogy a keresett darab ippen a lejátszóban van…

Mese elindul, Benyus kb. másfél percig csendben nézi apa öléből. Férjem lopva az órára sandít és bátortalanul próbál erélyes lenni (ez elég rosszul is áll neki), mondván, idő van, öltözzünk. Benyus hallani sem akar a dologról, míg a Tic-Tac el nem olvad a szájában, addig ő nem mozdul. Apa szemeket forgat, fohászkodik magában és jól láthatóan arca színe hol zöldből lilába, hogy lilából zöldre vált.

Én ezen közben két nem rövid hajú lányomnak frizurát kreálok. Nem kell mondanom, hogy egyáltalában nem mindegy, milyet! Mire nagy nehezen megegyezünk Encivel, hogy az ő két szál hajacskájából lehetetlen bokát verdeső hajzuhatagot varázsolnom, Boginak pedig megregulázom a felkar vastagságú copfjait, addigra nagy nehezen Bence is felöltözik. Mosolyogva közlöm életem virágával, hogy mesmeg fordítva adta rá a fiára a pulcsiját. Nem írom le a reakcióját, maradjunk annyiban, hogy inkább kisípolom J

Jöhet a mosakodás. Egyetlen mosdóra sokan vagyunk öten. Szerintem ezt átgondolván a fiam közli, ő ugyan nem mos fogat és pisilni sem fog indulás előtt. Apja kéri egyszer, kéri kétszer, háromszor… Én is színre lépek, jön a fenyegetőzés, a felemelt hang, majd bármilyen más eszköz, amivel el lehet érni Bencuskánál bármit…

Ha már mindenki használta a fogkeféjét, még ló halálában ledöntöm az amúgy is jegessé vált kávémat, persze a felét sikerül a felsőmre produkálni, de átöltözni már nincs idő, viszont mekkora mák, hogy a kabát úgyis eltakarja, és csodák-csodájára indulásra kész a csipet csapat!!!

Előszoba: A három gyerekem mind betódul, lehetőleg levetik magukat a földre és a cipőtengerben egymáson kúszva-mászva – naná, hogy baromi hangos megjegyzések közepette -, Laokon csoport módjára horgásszák a sajátjukat. Apa szentségelve tuszkolja Bencére a cipőjét és századszor is megjegyzi, hogy márpedig az a cipő kicsi! Nem reagálom le, hisz tudom, hogy nem kicsi, csak mindig elfelejti meglazítani, mielőtt tuszakolni kezdi… A lányok összevesznek, hogy ki mit vigyen magával az oviba, egymás szavába vágva ordítoznak egymással. Számolok magamban, apa a felrobbanás szélén.

Miután kivégzéssel fenyegetőzök, a lányok elcsitulnak, ellenben Enci énekelni kezd, természetesen egy őáltala írt dalocskát. Bence sírva fakad, mert Enikő nem hallgat el. Megjegyzem, hogy ekkor már én is szívesen sírva fakadnék, ha így el tudnám hallgattatni a lányom idegtépő trallalázását. A fiam komolyan gondolja, ezért még hangosabb sírásba kezd, ránéznem sem kell, hogy tudjam, orrot kell fújni neki. Mire apa kérné, zsepit nyomok a kezébe (hisz Bence csak apának enged orrot fújni, nekem nem…).

Végre mindenkin cipő, kabát, sapka! El sem hiszem! Indulhatunk!

Apa ülteti be a csemetéket a kocsiba, közben én kaput nyitok, ajtót zárok. A számra lehelt puszi utána azért még megkapom drága jó férjemtől, hogy „Hogy Te milyen vagy!”. Célzását azóta sem értem. Bár azt hiszem, Bence viselkedését rótta fel nekem. Úgy bizony, Kovácséknál azért is én vagyok a felelős, hogy forog a Föld. Csak hogy tudjátok, ha ne adj’ Isten egyszer megállna, azért is engem hibáztatna a jó uram.

Fájó búcsút intünk életem párájának és mi elindulunk az oviba. Odafelé meglepő csend az autóban, a reggeli sokkos állapotokat mindenki ilyenkor heveri ki.

Belépünk az óvoda kapuján, mikor is megvilágosodok: Bogi úszó cuccát otthon felejtettem a bejárati ajtó mellett…

Mézgáék hozzánk képest kutya fülék. Bár mit nem adtam volna reggel egy Köbükiért: Küldd-fény-post azt a nyomorult úszós cuccot! J