GPS agy és iránytű a ruhásszekrényhez...

Mivel számomra a tájékozódás akár ismert, akár ismeretlen terepen, szinte felér a lehetetlennel, ezért nem múló áhítattal csodálom például drága jó férjemet, aki akkor is odatalál valahová, ha 1, még sosem járt ott, 2, csak nagyjából sejti az útirányt.

 Meggyőződésem, hogy a pasik agyába gyárilag GPS-t komponált a Mindenható. A nőkéből csupán azért hagyta ki, mert némi kis vidámságra neki is szüksége van, ezt pedig könnyen megkaphatja, ha a mennyből lemozizva nyomon követi egy szőke hölgy bármely hétköznapját. Nincs is annál szebb, mint mikor a gyengébbik nem képviselői bolyonganak célt tévesztve néhány utcácskán belül, duzzogósra csücsörített szájjal koncentrálva, hogy végre egy ismerős támpontba kapaszkodva megleljék a helyes irányt…

Azért a pasi-agyba épített helymeghatározó rendszer sem lett teljes mértékben kifogástalan. Hiszen azonnal elveszti a fonalat, amint a saját szekrényében matat egy felvenni kívánt ruhadarabért. A kigondolt póló – mely szerinte tuti, hogy elveszett, megsemmisült vagy éppen mosásban van -, szépen összehajtogatva fekszik a többi tiszta és illatos póló között, egyetlen egy hibája van csupán: nem legfölül… Ha már a második a sorban, az hótt zicher, hogy a ház ura leforrázva toporog a szekrény előtt és S. O. S. jeleket morzézik anyának. Persze ha ilyenkor komment nélkül nyomom a kezébe (naná, hogy a bajszom alatt fölényesen vigyorogva!), a válasz azonnal készen áll: „Miért kell minden göncömet eldugnod előlem?!”.

 

Persze a hűtőszekrény is tud Bermuda háromszög lenni számukra. Esküszöm, fel fogok találni egy olyan hűtőt, ami kizárólag szemmagasságban van és a mélysége max. 15 cm. Így minden ott lehet szem előtt… igaz, kb. 10 m szélesnek kéne lennie, de legalább esély lenne rá, hogy az egy hete vásárolt szardellát a segítségem nélkül is megtalálja.

A konyhaszekrény is tud meglepetésekkel szolgálni, mert a lábos, amit keres, egész biztos, hogy a másik szekrény másik polcán landol, miután az edényszárítóból ÉN elteszem, mint azt legutóbb megtalálta. Ha pedig nincs ott, ahol legutóbb volt, akkor valószínűleg az UFÓ-k jártak a konyhánkban és – ha nem is főztek -, elrabolták a főzőedényt. Persze mikor csukott szemmel bökök rá a keresett holmira, egy szájhúzáson kívül még egyéb kritikát is kapok, ha jó napom van, csak annyit, hogy miért kell állandóan rossz helyre pakolni a dolgokat…

A legédesebb, mikor az aktuális szerelőmunkájához használni kívánt 8-as, 10-es és fenetudjahányas kulcsot nem leli. Vagy a csavarhúzót,  csípő- avagy kombinált-fogót, kalapácsot, csavart, szöget, imbusz kulcsot, vésőt, fúrót, faragót... Ezekhez a dolgaihoz már végképp nem tudok hozzászólni. Bár egyszer kibabráltam vele: rendet raktam a szerszámos dobozában is. Azt hiszem, a rökönyt az arcán meg sem kísérlem leírni. :D

Apa világraszóló tonhalas spagetti receptje - Vigyázat!!! Csakis halrajongóknak!!!

Szerencsés embernek mondhatom magam: imádok főzni. Nem volt ez mindig így, uszkve 10 évvel ezelőtt képes voltam még a teavizet is odakozmáltatni, s ha valaki arról faggatott, tudok-e főzni, vállat rándítva közöltem, hogy biztosan, csak még nem próbáltam…

Mázlimra olyan férfiemberrel sodort össze a jó sorsom, aki igen lelkes és buzdító közönsége volt első bizonytalan szárny-próbálgatásaimnak a gasztronómia útvesztőiben, és viszonylag hihető mosollyal az arcán, hevesen látott hozzá még az ehetetlennek tűnő alkotásaimhoz is. Az évek meg a rutin persze meghozta gyümölcsét, mai napság már igen ritka, hogy az általam felszolgált cucc étel minőségét bárki is megvétózná. Sőt, rossz nyelvek szerint mindenki jobban járna, ha a volán helyett IS inkább a fakanalat szorongatnám…

Úgy hozta az élet, hogy még a gyerekek sem mondhatóak nagyon válogatósnak, kivéve talán Bencust, aki, ha nem rántott vagy sült az étel, húst még nyomokban sem tartalmaz, akkor csakis úgy hajlandó elfogyasztani, ha csokoládé szósz vagy nagyobb mennyiségű csoki-reszelék van a tetején, de minimum palacsinta tésztában szolgálják fel :D

Bogi majdnem mindenevő és egész jó étvággyal is van megáldva. Ám mindannyiunk legnagyobb meglepetésére éppen Enikő az, aki a legtöbbet képes befalni bármiből. Nála a vacsora minimum három fogásból áll: sztenderd, hogy tejbe-golyóval indítanak mindhárman (a Nestlee tejbe áztatós csoki golyói). Bár cseppet sem örülök a választásuknak, azért nem mindig van energiám harcolni ez ellen…

Ennek elfogyasztása közben-után természetesen igen feltűnően kacsingat az én gusztán hívogató vacsimra is, mely nagyjából egyhangúan kenyérféléből, vajból, felvágottból, esetleg házi készítésű túró- vagy padlizsánkrémből és bármilyen zöldségféléből tevődik össze: paprika, paradicsom, újhagyma, uborka, retek.

Majd miután elkönyörögte a vacsorám 90%-át, újabb áldozatra éhesen ráveti magát apa ételére is, szinte mindegy is, hogy mi legyen az, szalonna, kolbász, tepertő vagy éppen egy ebédmaradék, ő jóízűen falatozik belőle. Nem keveset. Hogy mindez hogyan fér el egy három éves, színtiszta izom, 0% háj kislány gyomrában… Az számomra örök rejtély. Mint az is, hogy hogyan kedvelhet egy ilyen aprócska gyerek egy olyasféle ételt, amit a következőkben osztok meg veletek. Alábbi recept apa repertoárjából származik, elkészítése pedig „férfimunkát” kíván (mert könnyű, gyors és rántás nélküli – ez valamiért mindig elrettentő momentum a férjem számára :D ).

Tudni kell még róla, hogy megismerkedésünkkor számomra ez az étel maga volt a TABU. Sem a szagát, sem az íz-világát nem részesítettem előnyben, ergo, mikor apa készítette, orrot befogva, enyhe hányingerrel küszködve rohantam a konyhától minél messzebbre, eszelősen követelvén, hogy a legközelebbi elkövetéskor 1, én ne legyek a lakásnak még a közelében sem 2, alapos szellőztetés kell, úgy 3 napos 3, Tibim 42 percig mosson fogat a fogyasztása után.

Az idő úgy hozta, hogy mégis megkedveltem (höh!), mi több! Inkább kedvencemmé vált ez az étel. Az ember változik… :)

Apa világraszóló tonhalas spagetti receptje - Vigyázat!!! Csakis halrajongóknak!!!

Hozzávalók 2 személyre:

• 1 tonhalkonzerv
• 1-2 chili paprika
• (esetleg fokhagyma)
• 4-5 db szardella
• 6-8 szem oliva bogyó
• 1 kanálnyi kapri bogyó
• 2-3 db hámozott paradicsom
• só, bors, oregánó, bazsalikom
• ½ csomag spagetti

 Sz'al:

Veszel egy sima Rio Mare tonhalkonzit (vagy más fajtát –bár abból még nem próbáltuk).

Kinyitod.

Ez fontos!

Az olajat egy (mi Wokot használunk, nem nagyképűségből... :P ) serpenyőbe csepegteted a konzervről és ehhez teszel még pár csepp oliva olajat is.

Persze nem árt a gázt is meggyújtani alatta…

Erre jön a felkarikázott csípős cucc, mondjuk chili. Ki mennyire szereti a lángokat.

Aztán... várj, nem jut eszembe a neve... szardella! Majdnem ki kellett nyitnom a hűtőt hozzá, ebből 4-5 darab.

Utána oliva bogyó és kapri bogyó, ízlés szerint.

Ezeket apa finoman szét szokta nyomókázni kanállal, csak az íze kedvéért, nem kell pépesre!

Jöhet bele a tonhal is ekkor már.

Aztán a hámozott pari, ebből (2 személy esetén) nem kell több 2-3 db paradicsomnál, különben nagyon lucskos lesz a cucc.

Ezt is nyomizd szét (nem kell pürére!).

Fortyogtasd!

Ici-pici só (mert a szardella magában sós!), bors, oregánó, bazsalikom mehet beléje. És a tészta főzővizéből egy kevés (bár ezt apa úgy oldja meg, hogy mikor teszi a szószhoz a tésztát, akkor nem csöpögteti le, így megy kis víz is.). Összeforgatni a spagettivel, kicsit rottyantani rajta, s mikor kellő az állag, akkor csavard le a rózsát, a szőnyeget meg fel... :D

Néha összebalhézunk rajta, hogy hiányzik-e belőle a fokhagyma. Apa (általában elfeledvén, hogyan készítette az előzőt) állítja, hogy kell bele, számomra viszont nem hiányzik az íze. Rátok bízom, ki hogyan dönt: ízlések és pofonok. Amúgy már láttam Jamie Olivert is hasonlót alkotni a Paprika adón, talán őt kéne megkérdezni a fokhagyma dologról :D

Részemről napi 3x meg tudnám enni, hihetetlen mennyiségben… :P Nagy kedvenccé nőtte ki magát! Sőt, még a kölykök is imádják – csípősség ide vagy oda, csak legyen elég víz az asztalon, amivel a tüzet oltani tudják a szájukban :D

Jó étvágyat hozzá!

Játszóházban

Ahogy kinyílt az ajtó, azonnal megbántam, hogy eljöttünk. Amint beléptünk, már azzal sem voltam tisztában, minek kellett egyáltalán megszületnem???

A játszóház hangos volt. Nem egyszerűen hangos, ez nem olyan, mint mikor egy építkezés zaja idegtépő. Itt gyerekek zsivogtak, méghozzá gőzerővel, megállíthatatlanul és gyakorlatilag szünet nélkül. Az ember félsüketté vált az első 20 másodpercben és egyre jobban idegesített, hogy mindhárom gyerekem egyszerre próbál közölni velem valamit, amiből természetesen egyetlen mukkot sem értek.

Kifizettük a horrorisztikus belépőt, igyekeztem szájról olvasni a 20 év körüli beléptetőnél álló kislány instrukcióit. A hangjából csak foszlányok jutottak el hozzám: „Cipőt le kell…! Enni-inni csak… büfé… A wc… bla-bla-bal… Gondoltam apa biztosan ügyesebben hall ebben a szörnyűséges zajban, mint én.

Kibújtunk a topánkáinkból, majd zoknisan sétáltunk az óriási terem egyik végéből a másikba. Azt hittem, célirányosan dzsalunk, ám, mint apa a fülembe ordította, csak körül akart nézni. Ám legyen, gondoltam, aztán még épp idejében ugrottam el egy felém száguldó háromkerekű járgány útjából. De nem nyugodhattam meg teljesen, mert gyermekeim óriásira nyílt szemmel csak a játékokat vizslatták, képtelenek voltak biztonságosan közlekedni, ezért kénytelen voltam helyettük is izgulni, el ne sodorja őket egy bicaj.

Említett közlekedési eszközből volt jó pár, szemet gyönyörködtetően különbözőek, ötletesek, kreatívak. Volt, amit lábbal kellett hajtani, volt, amit kézzel. Volt, amihez több „kocsi” is volt csatlakoztatva, erre még két gyerek rá tudott ülni, míg egy harmadik húzta őket. Egy dologban megegyeztek: szinte kivétel nélkül ész és fék nélkül robogtak, teljesen arra hagyatkozva, hogy majd a gyalogosok ugrándoznak félre előlük. Pilótáik egytől-egyig brümmögve, nínózva, visítva pedáloztak velük, én meg felváltva rángattam félre előlük a három mennyezetre pillogó, füligvigyori gyerekemet.

Felfedeztük azt is, hogy az interneten oly előszeretettel és hívogatóan reklámozott klimatizálás miből áll: a terem szemben lévő oldalain összenyitották és székkel kitámasztották a teraszajtókat. Ettől olyannyira nem lett klimatizált a levegő, hogy bár még gyakorlatilag meg sem mozdultunk, máris vidám patakokban csorgott rólunk a verejték. Még a gyerekekről is! Pedig odakint alig volt 20 fok. Ellenben idebent! Persze váltóruhát aaaazt nem hoztunk…

Közben szerencsésen és épségben megérkeztünk a terem végébe. Hurrá! Ismerős ugráló-várat pillantottak meg csimotáim és már kapaszkodtak is fel rajta, hogy aztán nagy sikolyokat hallatván csúszdázzanak közénk vissza.

Persze mindent ki kellett próbálni. Jöhetett a három dimenziós labirintus, 3-4 szinten keresztül, ami azért jó, mert kb. 25 szülő lesi gyermekét körömrágva és ordítva a tanácsokat, hogy hol-merre forduljon be, fel és le, hogy eljusson a kívánt pontra.

Miközben ketten próbáltunk szemmel követni három gyereket, hihetetlen gyorsan belefáradtam a drukkolásba és úgy döntöttem, megoldják maguk is az útvesztők birodalmát.

Így hát szemrevételeztem környezetemet. Konstatáltam, hogy legalább 1000-en lehetünk a teremben, ám megszámolni nem vágytam a népet. Sok szülő újságot olvasva, keresztrejtvényt fejtve vagy csak szimplán meditálva nyúlt el a terem-szerte szétszórt hatalmas babzsákokon. Olyat is tapasztaltam, hogy egy kínai (koreai, japán vagy egyéb szűkre szabott szemű) hölgy néhány babzsákot kényelmesen összetolva békésen alszik kisebb gyermekével a lehető legnagyobb zsibongás kellős adta közepén.

Ám ez még mindig nem okozott részemről akkora felháborodást, mint mikor anyuka, félretéve minden gátlását háromkerekűre pattant és azzal üldözte kicsi fiát, nem mellőzve az indíán üvöltést sem a repertoárból…

De még ekkor sem adtam fel, tovább nézelődtem. Dömper Jolánka és Traktor Ödönke láttán azonban röhögéstől fuldoklón ráncigáltam meg apa pólóját és böktem állammal az említett gyerekek felé. A „kis” testvérpár külön-külön súlya is csúnyán meghaladta az enyémet, ránézésre egy hormonzavaros tinédzser ikerpárnak láttam őket, akik elhozták Úthenger Baltazár unokatesójukat is, aki szépen megtermett bálna alkata mellé még büszkén rendelkezhetett a vörös hajú és szemüveges jelzőkkel is.

Orcájukon a nem múló vörösség olyan benyomást keltett, mintha bármelyik pillanatban fülükön keresztül sípolva, sziszegve szabadulnának meg a belsejükben felgyülemlett felesleges gőztől.

A természet oly csúnyán bánt el mindhármukkal, hogy szinte már értettem, miért oly agresszív a viselkedésük. Nnnna, mikor ők hárman tomboltak a kicsiknek fenntartott levegővel töltött várban, máris kirajzolódott előttem, miért is van 120 helyen megragasztva az a szegény játék… Csak azért drukkoltam, nehogy bármelyik gyerekem alájuk kerüljön véletlenül…

Viszont esküdni mernék rá, hogy az ugrálások szünetében bálna anyuka jó kis hazai kolbásszal kínálta őket a retikülből, hadd merítsenek erőt az újabb várrongáláshoz.

Aztán természetesen volt még jó pár játékos kedvű szülő, akik fittyet hányva korukra, nemükre, súlyukra, vidáman csúszdáztak, másztak és kúsztak a gyerekeknek és gyerekekre tervezett játékokon.

A pánikroham akkor tört rám először – és nem utoljára -, mikor egy kb. 2 éves kislány rosszul érkezett egy ugrás után és maga alá fordult a karja. Fájdalmát látva és azt, hogy teli torokból ordít, a szülei pedig elborzadva nézegetik, tapogatják vörös, duzzadt és fura pózban lógó kicsi karját, épp elég volt számomra, hogy vérben forgó szemekkel parancsoljak rá a sajátjaimra, hogy indulás hazafelé!!!!!!

Jó dolog a játszóház, de ide sem váltunk bérletet! :D

Lányos buli - avagy hogyan üssük el az időt, no meg a cserebogarakat :)

 

A’sszem sűrűbben kéne kimenőt kapnom itthonról és lányos buliban oldani a hétköznapok feszültségeit.

Szombati összesítő:

 1. Hasizomláz a majd’ 9 órán át tartó vinnyogó röhögéstől

 2. Vizesre izzadt alsó-felső ruházat, bokáig lefojt smink, plusz ragacsosra lucskosodott séró a dög melegtől

 3. Leckék arról, hogyan teniszezzünk Béres Alexandra dvd-jét használva ütőként, a cserebogarat labdaként (Bár Kri szerint elég a bogárnak felmutatni Béres Alexandra képét és az sikítva menekül hanyatt-homlok :D )

 4. Sikolygyakorlatok és A rettegés foka V., a torokra támadó bogár és lepkeinvázió láttán

 5. Merengés a középiskolás éveken (hogy mennyi mindenre NEM emlékszem…), jegyzet: háziorvossal egyeztetni a Cavinton adagolás tekintetében

 6. Eszmecsere rajtam kívül 3 nagyon szőke (bocs Dorci, belül Te is az vagy) nőcivel az élet nagy dolgairól

 7. Egy döglesztően forró éjszakán egy -15 fokosra klimatizált taxiban élvezni a Radio Café tucc-tucc, prücc-prücc zenéjét éjfél után, természetesen megspékelve a CB rádió recsegésével

 8. Majd a házba belépve sokkot kapni a NEM klimatizált uszkve 30 foktól…

 Akkor is megérte! Nagyon jól éreztem magamat.

Köszönöm lányok! Imádlak titeket! :D

Én, mint Mary Poppins

Ebben az embertelen kánikulában eljutottunk arra a pontra, hogy a klimatizálatlan házban csak úgy lehet 30 fok alatt tartani a hőmérsékletet, hogy minden ablakot, ajtót zárva tartunk estig és a redőnyöket is leengedjük. Így kb. egy sötétkamrára emlékeztet az otthonunk, de a túlélésre hajtva ez egy cseppet sem izgat.

Így fordulhatott elő, hogy egyik hőgutás délutánon, mikor álmos legyek és szomjas darazsak döngicséltek a csukott ablakon kívül, egy hirtelen jött széllökés következtében, a semmiből egyszer csak egy nagy, sárga, hangos valami repült át a teraszunkon, majd tompa puffanással landolt a veteményes előtt.

A srácokkal néhány pillanatig döbbenten álltunk és néztünk egymásra szótlanul. Nem volt más választásom, bátorságot gyűjtöttem (vagyis inkább próbáltam legbátrabb arcomat mutatni leszármazottaimnak) és kalapáló szívvel kiólálkodtam a kertbe, hogy megnézzem, mi szállt le közénk citromsárgán és kéretlenül.

Óvatosságom hiábavalónak volt mondható, mert semmi veszély nem leselkedett rám. Kertünk békés volt, csendes, még a darazsak is elkerültek. Mindössze új szomszédunk napernyője döntött úgy, kihasználva egy széllökés erejét, hogy megunván az egyhelyben történő passzív ácsorgást, kiszabadítja magát a kerti műanyag asztal ölelő fogságából és felszáll világot látni… vagy legalább körülnéz a szomszéd kertben is.

Nosza, felbátorodtam. Gondoltam nagyot, s mivel a szomszéd még nem lakik itt, úgy döntöttem, összecsukás után szépen átrakom az ernyőt a közös kerítésen az ő kertjébe.

Említett sárga alkalmatosság rúdján találtam is egy piros gombot, melyet nyomva tartva próbáltam az összecsukást kieszközölni. Az ernyő erre fogta magát és orvul a magasságából engedett (kissé összezavarva terveimet). Mivel őszintén szólva nem éppen erre számítottam, meglepetésemben jól kupán is vágott a gaz naptól védő.

 Nem vagyok az a könnyen feladós fajta, felgyűrtem nem létező ingujjamat és ismét nekiveselkedtem a – szerintem! – nem agysebészt kívánó feladatnak.

Nyomtam a piros gombot, mint süket a csengőt, ám az ernyő úgy döntött, ő bizony csak a hosszából enged, kiterjesztéséből egy jottányit sem.

 Újra szemrevételeztem a sárga szépséget, de a piros gombon kívül más alkalmatosságot nem találtam az összecsukásra.

 Idő közben Laci bácsi, a másik szomszéd is csatlakozott, mint lelkes és buzdító közönség. Legnagyobb örömömre majdnem szemtanúja lehetett, hogyan szállok fel a magasba, mint maga Mary Poppins.

Hogy kizárjam szőkeségemet, mint a probléma forrását, a kerítésen átügyeskedve kértem Laci bácsit, próbálkozzon ő is az összecsukással, hátha nagyobb sikerrel jár, mint szerencsétlenségem.

Laci bácsi, mint műszaki ember, rutinosan és akkurátusan vizsgálta át a szerkezetet, ám ő is arra a következtetésre jutott, hogy csakis a piros gomb lehet, az ernyő ernyesztője. Ám nyomogatásával egyebet nem ért el, csak egy szintén kupánvágással járó magasságvesztést.

Visszakapva a sárga ernyőt, beláttam, a hiba nem az én készülékemben lehet. Ezért úgy döntöttem, átnyúlva a kerítésen, a szomszédom földjébe szúrom azt. Felálltam a kerítés beton alapjára, áttornáztam az ernyőt, majd nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek magamon, mert a leszúrás kivitelezhetetlennek bizonyult. Túl magasan álltam, az ernyő rúdját fogva majd’ kiböktem a szemem, ráadásképpen még vagy ötször hókon nyomtam saját magam, mire feladván a küzdelmet, vihogva engedtem el a sárgaságot.

 Pihegve néztem utána, kissé mélabúsan, ahogy a hátára puffanva meredt rúdjával az ég felé, mint egy esetlen bogár, aki nem tud a hasára fordulni.

 Kicsit később az ikerszomszéd is megjelent. Mosolyogva mesélte, felnyalábolva a hátán vergődő sárga napernyőt – és természetesen mit sem sejtve arról, milyen kalandon vagyok túl -: „A feleségem vette ezt az ernyőt a minap. Csak egy baj van vele: nem lehet összecsukni.”

:D

Gyerekszáj egyveleg

Mondja nekem azt valaki, hogy három kölyök mellett csak sorvad itthon az agy...! Pffff! Bencusom mellett úgy érzem magam, mintha 0-24-ig keresztrejtvényt fejtenék. Mivel általában lehagyja a szavak első és utolsó betűit (néha egész szótagokat) és nem ritkán fel is cseréli a szavakban rejtőző magán- és mássalhangzókat IS, így, mikor a szájából elhangzik az a mondat, hogy: "Ka ize óoko aszáta a totáho.", akkor ember legyen a talpán (az édesanyján kívül), aki rávágja zsigerből, hogy mit rejtenek az elhangzott betűk, melyeket szavaknak még jóindulattal sem nevezhetünk...

 A megfejtéseket kérjük nyílt levelezőlapon postázni. A szerencsés megfejtők között újabb értelmetlen mondatokat sorsolunk ki...

 (Fenti rejtvény magyarul - mielőtt bárki oldala kilyukadna: Csak vizes homokot használtam a tortához. Természetesen a homokozóban hangzott el). XD

Enikő: Anya! Elvágtad ma az ujjadat főzés közben?
Én: Nem. :)
Enikő: Majd holnap?

Ma az ebédnél:

Én: Gyerekek! Ki kér fasírtot a krumplifőzelékhez?

Bence: Én nem kérek!

Bogi: Én kérek!

Enikő: Én! Én! Én kéreeeeeeeeek! … Anya! Mi az a fasírt?

Barbie-nevelde - avagy a bugyi-rózsaszín mesék

Mióta gyerekeim vannak, mondhatnám, hogy foglalkozási ártalom lett nálam a mesék olvasása… és kritizálása.

Imádom a meséket olvasni. Ám mivel igényes fogyasztónak gondolom magam, nem olvasok válogatás nélkül bármit.

Lelkes rajongója vagyok a magyar népmeséknek például. A magyar nyelv szenzációs! Szánakozva gondolok más országokra, ahol egy szót használnak több kifejezés alapjául, míg a magyar egyetlen szavacskát több tucat szinonimával is tud helyettesíteni.

Épp ezért szerintem nem túl nagy elvárás, hogy a gyerekek képzeletére hagyatkozva minimum gazdag, színes és olvasmányos legyen az adott mese megfogalmazása (aminek olvasása természetesen balzsam az olvasó számára is).

Persze van úgy, hogy a fordításon múlik minden. Sajnos örököltünk jó néhány Barbie-s mesét idősebb uncsi tesótól. Kicsiny füzetecskék sorozatát. Ezen füzetek hosszúsága pont megfelelne 1-1 rövidke esti mesének, amiért mégis hányni tudnék az egésztől, az a faéknél is egyszerűbb tő mondatok, melyet szőke hibátlanságunk szájába biggyeszt a szerző. Már a jelen idővel gondjaim vannak, de az, hogy a „mű” gagyi és olvashatatlan, azzal még olyan messze vagyok az igazságtól, mint ide Timbuktu.

A Barbie-s ponyvák szerintem max. arra jók, hogy a lányokból nyafka, affektáló, nyálas, pipiskedő babákat próbáljon faragni, akiknek meggyőződésük lesz 12 éves korukra, hogy ha rendben a smink, tuti a frizura, és trendi a ruci, akkor tökéletes a világ. Még akkor is, ha a fejükben agy helyett néhány molylepke repked csak. Aztán nagymama korukig várják (tökéletes sminkben!) az ő Ken-jüket, aki az esetek többségében addigra már rég lelépett egy Barbie-hoz egyáltalán nem hasonlító, értelmes, fekete hajú, nem túl magas, molettecske, töltött galamb démonnal, akivel a világbékén kívül is van miről csevegni…

Másik nagy „kedvencem” a Pónis brigád. A mesekönyv kívülről hívogatóan szép, figyelemfelkeltő, pinkben úszó gyönyörűség, kemény fedéllel. Aki túl nagy elvárásokkal lapoz bele, az gyorsan koppan, mint cserebogár a parketten. Ugyanis mindössze kb. 20 oldalba legalább 2 történetet sűrítettek az írózsenik, méghozzá oldalanként nagyjából 3-4 sorral kiszúrva a szemünket, habos-babos, bugyi-rózsaszín képekkel töltve meg a fennmaradó helyeket. A sztroriknál egy 5 éves is fantáziadúsabb és fordulatosabb meséket talál ki séróból, megerőltetés nélkül. Mindezt természetesen – szerintem mondanom sem kell -, olyan vagyonokért, amit egy 3 gyerekes család egy évben egyszer engedhet meg magának.

Ha már az előbb a fordítást pedzegettem, hát értem én, hogy nehéz magyarra átvinni a külföldit. Főleg, ha az embert korlátok közé szorítják (lásd oldalszám). Ha magamból indulok ki, egy rám bízott 20 oldalas angol szöveget képtelen lennék 50-nél kevesebb magyar oldalon prezentálni (khm… persze néhol biztosan kanyarintanék párat a történeten, tán átírnám a végét is, színesíteném a szövegkört és talán hozzácsapnék néhány új szereplőcskét … :D ).

Csak arra buzdítok mindenkit: Szülők! Leendő szülők! Nagyszülők! Keresztszülők! Tesók! Nagybácsik! Nagynénik! Ne csak a csomagolás után válasszatok mesekönyvet a szeretett kisgyereknek! Bátran lapozzatok bele, olvassatok bele, mit rejt a mézesmadzag bőrébe kötött sokszínű mesekönyv csoda. És rémísszen el titeket, ha úgy találjátok, a szöveg nem elég igényes. A gyerekek is jobban kedvelik a jól megírt meséket, amiből tanulni lehet, ami magával ragad, ami színvonalas, aminek cselekménye van.

Nagy személyes kedvencem például Szepes Máriától a Pöttyös Panni sorozat, ami számomra, olvasó számára is élmény, nem csak a hallgatóságomat nyűgözi le és teremt pillanatok alatt csendet lefekvés előtt. Sok ilyenre lenne még szükség. És a magam részéről elégetném az összes műanyagszagú szöszis könyvet, a pónilovakkal egyetemben…

Álomőrző

Tudom, számtalanszor fogtam már a karikás szemeimet a nem-alvásra. Hát. eljött végre az én időm, most, hogy már nem kell uszkve fél óránként kelnem a gyerekekhez, kezemet dörzsölve készültem jó nagyot pihenni – én balga…

A fáradtság nálam már-már olyan, mint egy bentlakó vendég, bár hívatlan, de sosem rest meglátogatni. Így nem csodálkoztam, hogy ringatás nélkül ment az elalvás, hiába mutatott az óra még alig 9-et este. Mások ilyenkor vacsiznak, mondanak mesét a gyereküknek, kezdik el nézni a soron lévő horrort. Én pedig mosollyal a képemen kezdtem hozzá az aktuális álomelőadás megtekintéséhez.

Sokáig nem váratott magára az első sokk: éjfél után valamivel arra riadtam,hogy valami szó szerint belekóstolt a nagylábujjamba. Mivel magam félálomban lebegtem, így dunsztom sem volt arról, miféle tű hegyes fogacskák kapaszkodhattak bele az említett ujjba. Töprengésem közepette nagyon ügyeltem rá, hogy azért teljesen ne ébresszem fel magam, előre gondolkodván csakis azért, hogy megkönnyítsem a visszaalvásomat. Tapógatóztam ímmel-ámmal magam körül, aztán, mikor a plüssnél is lágyabb szőrös valamit tapintottam, nagyot sóhajtva hanyatlottam vissza: Csak Misha lehetett a harapdáló, nem valami ijesztő szörnyeteg. Nyilván ő is álmodott valami rosszat, mert tipi-tapimra nem is reagálva horkolt tovább a lábamnál.

Ásítottam egy nagyot, gondoltam, hogy most aztán mehet a durmolás ezerrel. Ám kényelmetlennek vélve a testhelyzetemet, fészkelődni kezdtem. Misha miatt nem volt egyszerű a pózváltás, hisz úgy feküdt a lábaimon, mint egy cementeszsák. Nagyon megértő vagyok, eszemben sem volt felébreszteni, ne adj isten, elzavarni szegénykémet, hisz a fárasztó nap után, nagyon ráfért a kiadós alvás, ezért a lehető legóvatosabban próbáltam kiszabadítani fogsága alól legalább az egyik lábamat. Nagy nehezen sikerült is valahogyan félfordulatot vennem, ezzel a lendülettel pedig nyújtózkodtam is egy nagyot….

Itt követtem el az egyik nagy hibát. A kiszabadított lábam úgy begörcsölt, hogy félretéve minden jó modoromat, fogaim közt a „Jujj!” a „Jajj!”, illetve a „Hogyaza…!” szavak csúsztak ki sziszegve. Apa a másik oldalára fordulva suttogva tudakolta,hogy mi a jó élet van? Aztán közölte, hogy álljak a sarkamra… Kedvem lett volna némi gorombaságot vágni a fejéhez, mondván, hogy ilyenkor persze nem baj, ha a sarkamra állok… De inkább kihámoztam magam Misha alól – immáron azt sem bánva, ha felébred a kedves. Nagy üggyel-bajjal két lábra keveredtem. Elhessegettem a csillagokat a szemem elől, aztán a repkedő kismadarakat is. Elindultam a konyha felé, bár jól tudtam, hogy a bajomra gyógyírt jelenthető Magne B6 utolsó pirulkáját apa tegnap este nyelte le… De sebaj, drága jó férjem még utánam sziszegett egy instrukciót: „Vegyél be multi vitamint!”. Mintha az valami csiribí-csiribú orvosság lenne… Sóhajtottam. Eljutottam a konyháig, lámpát kapcsoltam, vitamint kotortam elő, vizet engedtem…

Visszafeküdtem a finom puha ágyba, rettenetesen óvatosan, nehogy újra begörcsölhessen a lábam. Épp elhelyezkedtem és már éreztem is, ahogyan az álom húz magával, mikor meghallottam Enikő rövid, kétségbeesett „Anya!” kiáltását. Ez két dolgot jelenthet: 1. Rosszat álmodott. 2. Bepisilt.

Esetünkben sajnos ez utóbbi történt. Bár szerencsére ritka baleset, egy három évesnél még belefér. Kivittem Encit a fürdőbe, tiszta pizsit hoztam, kihámoztam a vizesből, ráadtam a tisztát. Aztán természetesen magam mellé vettem az ágyba.

Itt követtem el a második nagy hibát. Enikővel aludni maga a lehetetlenség. Első körben fájó búcsúpillantást vetettem a kispárnám után. Aztán a takaróm után. Miután megint egy gyufásdoboznyi helyen kuporogtam jó ideig, a kezem érezhetetlenné zsibbadt magam alatt és már vonyítani tudtam volna a derekamba nyilalló fájdalomtól, arrébb szuszakoltam a lányomat. Neheztelt érte. Pusmogni kezdett (ez a halálom…), hogy képzeljem el, mennyire megnyomtam az oldalát, lehúztam róla a takarót és a többi…. Erősen gondolkodtam egy sikításon, csak hogy megszabaduljak a bennem tomboló feszültségtől. Csittegtem helyette egy darabig, míg el nem hallgatott.

Már-már bizakodtam benne, hogy elaludt, mikor megint mocorogni kezdett mellettem. Aztán sóhajtozni, ásítozni. Mocorgása közben viszketősen csikizett a bongyor hajával, természetesen az arcomon. Tudtam, hogy lőttek az átaludt éjszakámnak. Igyekeztem túltenni magam a veszteségen és a legtöbbet kihozni a virrasztásból: kezdett megfogalmazódni bennem a fenti iromány…

4 óra felé az első rigópár is hangolni kezdett és dalukhoz sok száz kismadár csatlakozott, így aranyozva be a korai reggelt.  Mikor a hajnal első sugarai megpihentek lányom rakoncátlan, szőke tincsein, békés arcán, hosszú szempilláin, szép vonásain, olyan elégedettség töltött el, mint még soha életemben. Vétek lett volna alvásra pazarolni az időt, mikor helyette őrizhettem az álmát.

Házi National Geographic – avagy Misha és a gyík esete

Misha cicám vadászik. Sejtettem én, hogy előbb-utóbb győz az ösztön és felszínre tör a ragadozó vér. Mégis meglepett, midőn egyik forró délelőttön arra lettem figyelmes, hogy macskám, megszakítva a szélrózsa minden irányában történő kinyúlás közepette véghezvitt lusta szunyókálását és 0-ról fénysebességre gyorsulva a másodperc töredéke alatt, rongyol az uborkák levelei között. Egy idő után lelassított. Mozgása darabossá, robotszerűvé vált, hasa szinte súrolta a földet, mancsai óvatosan, nesztelenül osonkodtak. Tekintetét egy pillanatra sem vette le arról a számomra láthatatlan valamiről, ami annyira felajzotta. Megállt. Koncentrált. Szinte szikrákat szórt körülötte a levegő… Aztán kis fenékriszálás után… két szökellés előre, az utolsónál szinte úszott a levegőben és… egy kis sötétzöld gyíkkal a szájában, borzasztóan elégedetten és büszkén ügetett felénk, óvatosan lépdelve át a szúrós uborkaleveleket.

Gyerekeim egy ideig tanakodtak, kinek is szurkoljanak jobban. A gyíkot sajnálták, Misha meg édes volt. Utóbbi győzött a szívükben. Cicám, mint aki jól végezte dolgát, erősen szuszogva a nagy hőségben, elnyúlt egy árnyékos részen. Két első mancsa közt a rémült gyík hol ide, hol oda szambázott. Exkandúrkám oda sem nézve zárta el az útját, hogy menekülni még esélye se legyen szegény párának.

Lélegzetvisszafojtva néztük a házi National Geographic adását. Úgy tűnt, nem táplálkozás céljából ejtette rabul a kis „zöldséget”, mindössze sportvadász ösztönének hódolt.

Jó pár perc telt el így, cicám szuszogott hasalva és őrizve áldozatát, aki mindent bevetett, hogy szabadulhasson. Kihasználva, hogy Misha pár pillantásra méltatta saját lábát és hevenyészett mosakodásba kezdett, a kis zöld gyíkutat nyert! Mishám méltatlankodva szaglászta két üres mancsát, a földet, minden fűszálat átvizsgált, hátha mögötte húzódik meg a préda. Hosszas, ámde eredménytelen kutatás után macsekom csalódottan nyújtózott és ásított hatalmasat. Tű hegyes, hó fehér fogait elnézve, nem csodálom, hogy szegény kis gyík Houdinit meghazudtolva vált a földdel egyenlővé.

Gyerekeim, látván, hogy ma sem nézhetnek olyat, ami felérne egy 12-es karikával a TV képernyőjén, sóhajtozva odébb ballagtak. A horror elmaradt.

Cicám kissé szomorkásan még egy utolsó vizsla pillantást vetett a lábainál meredező fűcsomókra, majd a bokámhoz dörgölőzve nyaúzta el bánatát. Vigasztaló szavakat mormolva végigdögönyöztem, mire ordító dorombolásba fogott és dagasztani kezdte a levegőt. Pillanatok alatt elaludt. Ám a semmiben futó négy lábán tökéletesen látszott, álmában újra a kis gyík nyomában loholt. Ki tudja, talán ott ő nyerte meg a csatát…

Énbénaságom

Aaaaaannnyira tudok bénázni, hogy néha már-már úgy érzem, kandi kamera vesz, mert ennyi hülyeséget magamtól képtelenség elkövetni. Pedig nem történnek velem óriási dolgok, elég, ha néhanapján autóba ülök.

Nem volt ez másképp a minap sem. Drága barátosnémra, Zsuzskára várakozván egy utcácskában, azon törpöltem, megkockáztatom én azt, hogy most az egyszer nem kavirnyázok utcákat csak azért, hogy irányba kerülvén megforduljak, megfordulok itt helyben! Lelkesedésemet tett követte, s amint beszálltunk, én kormányra kaptam és bőszen az egyik ház kocsi beállóját használtam, mondván, onnan kitolatva gyönyörűen megfordíthatom az irányt. Csak éppen a kocsi beálló mellé tüchtig rendbe sorjázott kerti hulladékos szütyőkről feledkeztem meg hátramenetben. Így fordulhatott elő, hogy őrülten kalapáló szívvel, reszketegen tolatgattam, mikor konstatáltam, hogy valamin átgurultam… Megkönnyebbültem, hogy csak két szatyornyi gaz volt az áldozatom…

Ám észrevette ezt a tulaj is (50 és a halál közt lévő mezítelen felsőtestű úriember), aki az emeletről figyelte tevékenységemet. Küldtem felé egy kétezer wattos mosolykát, aztán azonnal biztosítottam afelől, hogy elrendezek mindent, amint leparkoltam. Az úr széles mosollyal közölte, hogy hagyjam a jó fenébe az egészet (szerintem csak attól tartott, nagyobb bajt követek el, mint eddig, ha kezemmel érintem a nájlonokat). Én azonban hajthatatlan voltam, kocsiból kipattanva, fürgén a helyszínen termettem és 10 cm-rel odébb tettem az említett halmot. Úriemberünk krákogott, majd biztosított afelől, hogy ez így már történetesen szuper lesz.

Visszaülvén a kocsiba jöttem rá, hogy a melegre való tekintettel hogy is mondjam… nem nagyon öltöztem túl, így egy olyan felsőrész volt rajtam, mely kitűnő kilátást (vagy inkább belátást) biztosított emberünk számára. Cékla vörös képpel intettem búcsút a homlokát erősen törölgető úrnak.

Semmi gáz, ezen is túlvagyunk, gondoltam. Kicsit kuncogtunk szőkeségemen, majd elindultunk ismét, erősen koncentrálva, hogy több zöldhulladék aznap már ne általam lehelje ki utolsóit.

Mivel a szélvédőt koszosnak ítéltem, gondolkodás nélkül az ablakmosóra villant a kezem (esküszöm, mint Csáknorisz körbepörgőrúgása!). Már későn jutott eszembe a lehúzott ablak és a tornádóra emlékeztető kereszthuzat, ezért barátosnémmal laza zuhanyt is vettünk, gondoltam, 2 in 1 megoldom a szélvédő tisztítást és a döglesztő hőségben a saját frissítésünket is, tetézve egy illatos hajmosással és sminkeltávolítással.

Persze a kilátás még nem volt tökéletes, ezért – nehogy elkövessem az előző hibát -, az ablakemelő gombját nyomtam meg először. Ezzel nem értem el mást, minthogy Zsuzska barátnőm majd hanyatt esett 1. a rémülettől 2. a karját magasba lökő ablakemelőtől.

Azt már nem is említem, hogy a házba ki-, illetve bejutás sem egyszerű általam, hisz a kulcsokat sosem ott lelem meg, ahol ESKÜSZÖM, hogy emlékszem, hogy hagytam legutóbb. De sebaj, énbénaságom mellett unatkozni nem lehet J

Miért karikás anya szeme? - Avagy egy éjszaka Kovácséknál:

Ismerek olyan embereket, akik beérik 4-5 óra alvással. NEM tartozom közéjük. Számomra akkor pihentető egy alvás, ha nem zavarja meg semmi, vagyis akkor ébredek, amikor kialudtam magam, nem pedig akkor, amikor:

22:50 Enikőt be kell takarni

23:20 Bencét is be kell takarni

23:55 Misha cicát ki kell engedni a házból pisilni

00:55 Bence szomjas

01:40 Enikő takarója össze van gyűrődve, így nem lehet aludni…!

02:30 Mishát be kell engedni (ezt oly módon tudatja a drága, hogy ha NE ADJ ISTEN VÉLETLENÜL ALUDNÉK!, akkor is felébredjek, mikor a teraszajtó redőnyét rázza, mint 220 a béna villanyszerelőt…)

02:40 Misha még mindig ropogtatja a száraztápot

02:45 Hangos dorombolás a fejemnél… pontosabban a fejemEN… Néha megszakítva a mosakodás zajaival…

03:40 Bence füle fáj… (grrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr!) Nurofen adagolás… félálomban a gyógyszeres flakon elejtése, dzsúzos, ragacsos gyógyszertakarítás (nagyon grrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr!)

04: 55 Enikő takarója összegabalyodott

04:56 Misha keresztben fekszik a helyemen, tetszhalottnak tetteti magát, hiába nyomorgatom odébb, mintha leragasztották volna a takaróm tetejére… duzzogva egyensúlyozok az ágy szélén, kb. 2 cm széles helyen, naná, hogy takaró nélkül…

05:25 A kezeim olyannyira elzsibbadtak, hogy magatehetetlenül lógnak mellettem, miközben Bencét igyekszem betakargatni (foggal? lábbal????)

06:00 Bogi kimegy pisilni… a hálószoba ajtót persze nyitva hagyja… csak pár másodperc, míg felcsendül az: „Anyaaaaaaaaa! Bejött a Mishaaaaaaaaaaaaaaa!” – szólam… Enikő úgy vonyít, mintha nyúznák, holott csak egy dorombolós cica fekszik mellette… rajta….

06:25 Ébresztő!!!!!!!!!!!!!!!!!!

06:35 Bencének is ébresztő….

06:40 Fiam, ha nem kelsz fel, nyakon váglak…

06:45 Bezzeg éjjel tudtál kukorékolni, hogy a…. mindenségit neki!

Fent leírtak valódiságát a szemeim alatt húzódó sötét, mély árkok, valamint a szemem környékén mélyülő ráncok és a hajamba naponta vegyülő ősz szálak igazolják. Ja, és álmos vagyok… :P